Elöljáróban
Írta: Jahoda Sándor
Közzétéve 8 hónapja
Megtekintések száma: 162
Elöljáróban
Állítólag minden történetnek van eleje és vége. De ez nem mindig igaz. Hiszen, ez még nem a
történet. Vagyis ennek nem lehet eleje. Pláne nem vége. Ez olyasvalami inkább, ha pontosak
és precízek akarunk lenni, mint egy bevezető egy történethez.
A nevem Paliskó Nándor, azaz Nándi. Éppen tegnap voltam az öcsémmel, Lalival, néhai
nagybátyám feleségénél, Zsófinál, a lőrinci temetőben lévő Paliskó sír ügyében, mely sírban a
nagybátyánk, nagymamánk, és apánk hamvai nyugszanak. Beszélgettünk. Vittem neki párat a
könyveimből, mire ő:
- Te író vagy? – kérdezte csodálkozva.
- Igen, ő író! – mondta lelkesen Lali; én meg bólintottam.
- És… írtál már az életedről? – vetette fel Zsófi.
- Hogyne – mondtam –, egy regényt, csak a kiadó nem fogadta el, úgyhogy… De egy
színdarabot már írtam belőle, egy szakaszából, legalábbis. Van érvényes szerződésem
is, meg ki is fizették már nekem, de hogy mikor adják elő…?
Azt persze már nem mondtam el neki, hogy szerintem, szerződés ide vagy oda, rohadtul
semmi sem lesz a színreviteléből. Dehát, úgy gondoltam, nem kell mindent tudnia.
24 évet kellett várnunk az öcsémmel, hogy Zsófi újra meghívjon minket. Nem tudni
mikortól és miért alakult úgy, hogy az öcsém és én (meg persze a nővérünk és a húgunk)
úgyszólván mindkét részről kitagadottak lettünk, családunk apai és anyai ágáról – immáron
ősidők óta. Annyi bizonyos, hogy mi erről nem tehettünk. Nagyon kicsik voltunk mi még
ehhez. Az én véleményem szerint a következőképpen áll össze a kép: apám családja az anyám
miatt tagadott ki minket, míg anyánk családja apám miatt. Ilyen egyszerű.
Négyen vagyunk testvérek. Stefi nővérünk két évvel idősebb, mint én, Lali öcsém 4 évvel
fiatalabb, mint én, Csilla húgunk nálamnál 15 évvel fiatalabb. Stefi 10 éve egy határmenti
pszichiátriai otthon szomorú lakója. Csilla Cegléden él, dolgozik, és boldog mennyasszony.
Őt ceglédi nevelőszülők nevelték fel. Csilla a legszerencsésebb négyünk közül – családban
nőtt fel. De mind a négyen megjártuk: az intézetet. Én a legtöbbet. 9 hónapos koromtól szinte
egyfolytában, 25 éves koromig.
Mi, emberek, általában furcsa viszonyban állunk az emlékeinkkel. Az esküig bezárólag
hajlandók vagyunk úgy hinni a múltunkban, mint ahogyan azt elképzeljük, ahogy a mi
fejünkben van. Megdöbbentő, mennyire görcsösen ragaszkodunk, szinte körömszakadtáig, a
vélt vagy valós igazunkhoz. Nemrégiben beszélgettem arról az öcsémmel, hogy hogyan
jutottam fel a Zamárdii nevelőotthonból a Zrínyibe, még ’85-ben.
- És tényleg, úgy szállítottak minket, azon a rozoga kis furgonon, föl Pestre, mintha egy
rabomobilon utaztunk volna! Senki sem szólt hozzám! Azt se tudtuk, hová visznek!
Mindenki kussolt és maga elé nézett! Ne tudd meg, milyen volt! – mondtam feldúlva.
Erre az öcsém rám nézett és csendesen így szólt:
- Én is veletek utaztam.
Nagyon meglepődtem. És elég sok hasonló meglepődésben volt részem ahhoz, hogy szépen
kezdjem el – úgymond – átrevideálni emlékeim egy jó részét.
Sajnos már rég meghaltak, vagy teljesen elérhetetlenek számomra azok a személyek (itt
főképp a családtagjaimra gondolok), akitől megtudhatnám azt, hogy: hogy is volt? Így hát, mi
egyebet tehetnék, minthogy kitalálom a múltamat. Nem tudom, mi igaz, mi nem.
Pontosabban: nem tudhatom.
De valahogy ilyesformán történhetett: …
A kezdetekről és más nehézségekről
K. e. 44-ben kezdődött minden... Vagyis, a Kovid előtt, a múlt században (sőt, tulajdonképpen
a múlt évezredben), 1976-ban, február 19.-én, pénteken, reggel 8 órakor. Állítólag ekkor
születtem. Jól emlékszem rá, milyen hangosan sírtam fel, miután letekerték a köldökzsinórt a
nyakamról. Nagy megkönnyebbülés volt. Mindenki boldog volt, hogy sírtam.
- Na, hála Istennek! – sóhajtott fel a szülőorvos, és gyorsan elkötötte azt, ami anyámhoz
fűzött.
- Egészséges? – kérdezte elgyötört anyám.
- Igen, az. És nagyon szerencsés fiúcska.
- Fiú? Tényleg?
- Nézze meg – és odaadott anyámnak, miután lemosdattak a nővérek.
Anyám üdvözölt mosollyal nézett rám.
- Nándi gyereeek…– suttogta, könnyekkel a szemében.
A többire nem emlékszem.
…
A Füzér utcai nagy családi ház, 1972. nyár vége, késő délután. A kánikulai melegben a
szalonban a függönyök sejtelmesen lebegnek a nyitott ablakok előtt. Mama komoran
cigarettázva ül egy nagy fotelben, előtte Anyu és Apu állnak megilletődötten; a szemükben
boldog öröm.
MAMA (elnyomja a cigarettáját, majd krákogva szól Anyuhoz) Khm! Én nem is tudom… mit
lehet erre mondani? Valószínűleg, semmit. Bözse: te be-teg vagy. Sú-lyos be-teg.
APU (átöleli Anyu vállát) Én majd ápolom.
MAMA (mintha meg se hallotta volna; Anyuhoz) Szóval, Bözse, neked nem…
APU Éva néni… Izé… Mama!
MAMA (szúrósan ránéz) Igen,… Nándor?
APU (mosolyogva) Esedezem: Nándi. Nándinak hívjon, kérem.
MAMA (bólint) Jó, legyen. Tehát… (elfintorodik) Nándor… (Apuról azonnal lehervad a
mosoly) Nézze, a lányom beteg és… Nem adhatom feleségül magához, nem, mert…
alkalmatlan a házasságra… és ha neadjisten, gyermekük lesz… (megtörli a homlokát)
Akkor… akkor…
ANYU Mutter, ne csináld már! (szerelmesen ránéz Apura) Szeretjük egymást, és… már össze
is házasodtunk!...
MAMA (fölpattan a fotelből) Micsoda?! Hogy merészeltétek?!
ANYU Izé… örömet akartunk neked szerezni…
MAMA (gúnnyal) Örömet… Szép kis öröm! És hol akar élni a tisztelt házaspár?
ANYU Hát, itt. Hol másutt?
MAMA (fejét rázza) Erről szó sem lehet! (egész testében remegve visszaül a fotelbe, és
reszkető kézzel rágyújt)
ANYU Miért? Van elég szoba ebben a nagy házban, nem? Az én szobámban is lehetne…
MAMA Ha ezt megtudja a nővéred és a két öcséd…
ANYU (bosszúsan) Ez engem nem érdekel. (fölrikácsolva) Vegyétek tudomásul, hogy
megházasodtam és valahol kell laknunk, vagy nem?!... (Apu nyugtatni próbálja)
MAMA Szerencséd, hogy nincs itthon senki...
ANYU (már egészen feldühödve) AKKOR IS ITT FOGOK LAKNI! MEG A GYEREKEIM
IS, NE SZÓRAKOZZ MÁR VELEEEEM!... (Apu kétségbeesetten próbálja lefogni a már
hevesen hadonászó és elvörösödött arcú Anyut; hiába) A kurva istenbe! Abba!...
Mama a telefonhoz nyúl. Anyu rögtön ott terem és kirántja a kezéből a telefont.
ANYU (fenyegetően) Kit akartál felhívni, mi?!
MAMA (ijedten) A… mentőket… Úgy látom, megint nem vagy jól és…
ANYU (kikelve magából) Még hogy én nem vagyok jól?! ÉÉÉN???...
Apu gyorsan odaáll a Mama és Anyu közé.
APU (Anyuhoz) Ne! Állj le, kérlek! (megöleli) Ne csináld, légy szíves! Nyugodj meg…
nyugodj meg… (elveszi a telefont Anyutól és visszateszi a helyére) Erre nem lesz szükség.
Nem akarsz kórházba kerülni, ugye? No szépen, Bözsikém…
Anyu elsírja magát.
APU (a Mamára nézve, de Anyuhoz) Nincs is semmi baaaaj. Ne sírj már, no… Vedd be
szépen a dilibogyódat.
Apu az ajtó mellől elhozza Anyu kistáskáját. Anyunak adja.
ANYU (durcásan) Neeeeem… nem akaroooom…
APU De, vegyél be szépen egy tablettát, mindjárt jobban leszel! (elveszi a kistáskát, matat
benne; magában) Melyik lehet az? A rózsaszínű? Aha! (kivesz egy kis gyógyszeres dobozt,
abból vesz egy szemet, odaadja Anyunak) Szépen vedd be!
Mama föláll és hoz egy pohár vizet; odanyújtja Anyunak; Anyu mérgesen néz rá, majd beveszi
a gyógyszert és ráiszik egy fél pohár vizet; aztán leül a kanapéra; sötéten néz maga elé; Apu
felsóhajt.
MAMA (visszaül a fotelbe, és rágyújt ismét; egy nagyot sóhajt ő is; kifújja füstöt, aztán fölnéz
és csendesen mondja) Ez a házasság egy nagy kérdőjel…
…
Szerintem inkább egy nagy felkiáltójel volt. És ezzel mások is egyetértenek – már úgy értem
azok, akik ismerték a körülményeket. Szóval valahogy így festene:! De még inkább
így:!!!!
(Részlet a Szárnyak és csapások c. regényből)