Életidomárok - 20. rész
Írta: Szoó Virág
Közzétéve 8 hónapja
Megtekintések száma: 280
KATA: Nekem nincs a telefonomon email.
ÉVA: És mi van benne?
FANNI: Az, hogy jövő kedden ünnepélyes átadás lesz, és minden diákot kér, hogy vegye fel a központtól ajándékba kapott pólót.
KATA: És mit adnak át, a megjavított vécét, amit Helga ellenőrzött?
FANNI: Nem, hanem a félkész felújítást. Az új ablakokat.
ÉVA: Ez, ugye nem abszurd?
FANNI: Ugyan már! Mindent át kell adni ünnepélyesen, még akkor is, ha nem készült el határidőre! Ez ilyen magyar népszokás! Mint az ünnepélyes narancsátadó a Tanúban.
KATA: Nekem más is eszembe jutott. Volt régen, talán a hetvenes években egy film, vagy csak kabaré, aminek az volt a címe, ha jól emlékszem, hogy Pitypang Szálló.
ÉVA: Valami rémlik.
FANNI: Azt én is láttam! Mintha Alfonzó lett volna benne!
KATA: Én is úgy emlékszem. És abban adták át úgy a szállodát, hogy emberek támasztották alá az erkélyt, a zöldövezetet az erkély alatt lobogtatott fenyőágakkal helyettesítették, meg ilyesmi.
ÉVA: És hol lesz ez az átadás?
FANNI: Azt írja András, hogy a könyvtárban.
ÉVA: (nevet) A könyvtárban. Ott ahol még minden koszban áll, az ablak ugyanúgy nincs lejavítva, mint nálunk…
KATA: Ne aggódj! Azt lejavítják, és a könyöklőket is beteszik jövő keddig. Csak lehet, hogy könyvespolcok helyett nekünk kell beállni, hogy ne legyen olyan üres a tér.
FANNI: Én biztosan nem megyek oda! Asszisztáljak egy olyan ceremóniához, amivel annak a hatalomnak csókolunk kezet, amelyik minket és a szakmánkat is semmibe veszi? Én biztos nem! Azzal szembe köpném magamat.
ÉVA: Talán nem lesz rá szükség! De a magyar abszurd örök. És diákokat is odarendelnek?
FANNI: A levél azt írja, hogy az oktatás rendjét nem befolyásolja.
KATA: Még szerencse!
FANNI: Csak a sajtó lesz itt, meg az üzleti partnerek, meg valaki a központ részéről.
ÉVA: Ebből lesz újsághír! És abból mikor, ami napi szinten nyomorít minket? Hogy lassan, egyenként belegebedünk egy olyan munkába, vagy hivatásba, amit voltaképpen szeretünk csinálni.
KATA: Ezért gebedünk bele.
FANNI: Ne legyenek illúzióid! Szinte minden területen kizsigerelik az embereket. Mindegy, mit csinálsz! Mert erre épül a társadalom. A mennyiségre. A minél több munkára minél kevesebb bérért.
ÉVA: (sóhajt) Hát, valóban, de ez már messzire visz, és nekem mennem kell. Vár a Dani. (kimegy)
KATA: Ma jobban vagy, Fanni, mint tegnap?
FANNI: Kicsit. Emese infarktusának híre letaglózott, aztán meg pont emiatt rávettem magam, hogy ledőljek délután. Kevésbé vagyok fáradt.
KATA: Az is valami!
FANNI: De én is azon gondolkodom, mint Gerda, hogy van-e értelme annak, amit csinálunk.
KATA: Szerintem mindenképpen van! És nem véletlenül vagyunk itt. Valami miatt mind ezt választottuk.
FANNI: Te például miért?
KATA: Talán Móni néni miatt. Ő volt az egyik általános iskolai tanárom, és nagyon szerettem. Mondjuk, tulajdonképpen, én minden tanáromat szerettem.
FANNI: Ez talán a természetedből fakad, nem?
KATA. Talán. De az biztos, hogy az évek során eljutottam oda, hogy most is minden tanítványommal úgy vagyok, hogy el tudom fogadni. És lehet, hogy a gyerekek változnak, de én meg azért vagyok, hogy megértsem és segítsem őket. Meg, tudod, szerintem emberekkel foglalkozni nemcsak jó, de szórakoztató és hasznos is. Kihívás is, de mókás kihívás.
FANNI: Hát, nem tudom. Én most nem tudok igazán lelkes lenni, most inkább kicsit fásult vagyok.
KATA: Erről jut eszembe! Elolvastam az elmefásulást, és nagyon tetszik! Szerintem ezt a vonalat, a szabad verset, mindenképpen folytasd! Összetettebbek benne a képek, mint a rímesekben!
FANNI: Ez nem így megy, hogy eldöntöm. Valahogy a téma hozza magával a formát. Vagy lüktet bennem már az elején egy ritmus, vagy pont a ritmustalan áradás az, ami jobban kifejezi a lelkiállapotot.
KATA: Én úgy látom azért, hogy egyre érettebbek a verseid!
FANNI: Köszönöm! Csak sokszor úgy érzem, elaprózom a tehetségem. Folyamatosan gyúlnak a lelkemben „kis rőzsedalok”, aztán időhiány, meg a rutinszerű, lélekölő javítás közben szépen elhamvadnak. Mennyit írhatnék, ha nem kellene közben annyit a tanítás velejáróival foglalkoznom! És akkor még a háztartásról, a családomról nem is beszéltem. De közben meg pontosan tudom, hogy még ha írhatnék is „mennyit”, akkor is: tulajdonképpen minek? és kinek? Elolvassátok ti, meg elolvassa tíz ember a blogomon. Szóval tulajdonképpen baromira nem éri meg tehetségesnek lenni. Vagy legalábbis annak érezni magad!
KATA: Nézd, Fanni! Nekem nagyon tetszenek a verseid! És írj mindenképpen, mert egyrészt nem tudhatod, hogy mi lesz a sorsuk, másrészt, mert neked jó, ha írsz! Te mondtad egyszer, hogy létszükséglet, hogy segít feldolgozni a történteket, megérteni a világot! Hát írj! De maradj meg tanárnak! Mert az, amit az ember emberileg ebből profitál, sokkal többet ér! A legbutábbnak látszó gyerek is felnőtt lesz, és ha te figyelsz rá, akkor erre emlékezni fog. És sosem tudhatod, hogy kiben melyik szavad, gesztusod marad majd meg! Ezek csak az érettségi találkozókon derülnek ki! A költők sorsát meg ismered! Nem soknak adódik meg az elismerés életében.
FANNI: Elismerés? Én arra vágyom, hogy minél többen olvassák, amit írok.
KATA: És pont ez az, amit a legnehezebb elérni. Mert sajnos, nagyon kevesen olvasnak verseket.
FANNI: Azért van egy réteg. De hozzájuk sem könnyű eljutni. Ilyen szempontból is fővároscentrikus az ország. Hogy miket írogat egy kis vidéki tanárnő, az nem érdekel senkit.
KATA: Ne keseredj el! Lehet, hogy majd az írásaiddal is úgy jársz, mint a tanítással. Csak ott nem tudod, mikor várható érettségi találkozó.
FANNI: Ja. Mindig azt szoktam mondani a gyerekeimnek, hogy talán, ha meghalok, lesz bennem valami érdekes, és akkor talán majd elolvassák többen a verseimet. Egy leszek az „el nem ismert érdem hősei” közül, „Kiket - midőn már elhunytak s midőn /
ngyen tehette - csúfos háladattal / Kezdett imádni a galád világ”. Mindig ez a Vörösmarty-vers jut eszembe, nem tehetek róla!
KATA: Ez nem túl optimista gondolat…
FANNI: Hát nem.
SZILVI: (bejön) Sziasztok!
FANNI: Szia, Szilvi! Örömhír van! Jövő héten ünnepélyesen átadják a félkész felújítást!
SZILVI: Mi van? Hol? Mikor?
FANNI: András írt emailt, hogy jövő kedden jön a sajtó, meg az üzleti partnerek, és ünnepélyesen átadják az ablakainkat.
SZILVI: És akkor most azt várják, hogy egyenként kezet fogunk csókolni? Amikor az nem kegy, hogy kicserélik az ablakokat, mert ez a dolguk, hogy használhatóvá tegyék, és használható állapotban tartsák az iskolaépületeket. És nemcsak ezt, a miénket, hanem mindegyiket! Ezért senkinek sem jár kézcsók. És ezért nem kötelezhetnek rá, hogy végighallgassuk az aktuális önfényezésüket és hazugságaikat. Mert akkor mi is ennek a nagy színjátéknak a részévé válunk.
FANNI: Nyugi, Szilvi! Nekünk nem kell ott lenni. Csak központos pólóban kell jönni a gyerekeknek, hogy egységes arculatot mutassanak.
SZILVI: Remek. És ez a jó hír?
FANNI: Miért? Nem örülsz?
SZILVI: Hát nem. Jobban örülnék, ha ezt az egészet átgondoltan, a nyári szünetben csinálták volna. Jobban örülnék, ha lenne valami ésszerűség a követelményekben és az órabeosztásban. Jobban örülnék, ha nem kéne úgy bemennem az órámra, hogy hulla fáradt vagyok, mert este későig javítottam. Ha lenne lehetőségem, meg energiám kreatív feladatokat kitalálni.
FANNI: Ezeknek én is örülnék! De lássuk be, ebben a rendszerben erre kevés az esély. Engem néha az a gondolat erősít meg, amit egy Maria Montessoriról készült filmben mondott a címszereplő. Ő Mussolini idején reformálta meg a pedagógiát. Szóval valami olyasmit mondott, hogy „ez csak egy rendszer, és minden rendszernek egyszer vége lesz. Mi messzebbre nézünk. Mi a jövő generációjával foglalkozunk.” Szóval, emiatt néha mégiscsak csinálok kreatív feladatokat. Már amikor képes vagyok rá.
SZILVI: A kreatív feladatok több szempontból is jók! Múlt héten csináltattam a gyerekekkel egy társasjátékot az egyik korszakból. Az annyira jól sikerült, és azt láttam, hogy ez belőlem, így a harmadik alkalommal, mert három éve találtam ki, már semmilyen energiát nem vesz ki, mert nekem csak ott kell lennem, ha kérdez valamit a gyerek, akkor válaszolnom, és ez a moderálás egyáltalán nem ugyanaz, mint amikor végig koncentráltan a tananyagot kell valamilyen módon bemutatni. És én láttam abban a csereprogramban, amire a Csabival együtt szoktunk menni, hogy a svédeknél, a finneknél és a németeknél is rengeteg ilyen van! Azért ez nem mindegy! Főleg, hogyha még le is van írva, hogy mit csinálj, és nem neked kell kitalálnod, akkor csak elolvasod, elmondod a gyerekeknek, biztosítod a feltételeket, aztán ennyi!
FANNI: Az biztos! Én is azt látom, hogy a gyerekek olyan jól tanítják egymást! Én egyre többször szoktam dolgozatot íratni pármunkában, úgy, hogy előre kiadom, hogy miket kell megtanulni, azt beoszthatják, és úgy töltik ki a feladatlapot, hogy közben én csak hallgatom, ahogy egymásnak magyarázzák, hogy „ez itt nem határozó, hanem jelző, mert úgy kérdezünk rá, hogy milyen, nem?” A leíró nyelvtannál nagyon bejön!
SZILVI: Ja, csak az angol nyelvű törinél ezt nem lehet megcsinálni, mert a nyelvvel is küzdenek. Akkor az egészet magyarul csinálnák. Meg amikor hetedik órában van, akkor esélytelen! Gyakorlatilag bármi! Mert ők is, én is hulla fáradtak vagyunk agyilag.