Élet és költészet
Írta: Ferenczfi János
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 300
Élet és költészet
- részlet -
„A költő abban a világban él, amely körülveszi. Egyesek azt tanítják, hogy a költő külön világot teremt magának. Holott a költő azért formálja a világot maga körül, hogy megváltozzon. Nincsenek elefántcsont tornyok! Viszont van egyfajta szörnyű magány, egyfajta kiközösítettség.” …… „A költő tudása mágikus és filozófikus. Először az igazság ragadja meg őt, aztán ő ragadja meg az igazságot. Mélyebben, mint a tudományok művelői. S a költő a szerelemben, a hitben, a hazafiságban mindig csak egyet keres: az emberséget. A halandó ember problémáját, hogy tudniillik hogyan lehetne méltó a halhatatlan emberi szellemhez. Mágikus, ahogy megragadja a kérdéseket és a problémákat. S filozófikus, ahogyan válaszokat ad. Maga sem tudja, honnan tudja, amit tud. A tudása nem az értelemből fakad, hanem a szellemből, amelyet kutat. S bár divatba jöttek ma is ordas eszmék verselői, a költők emberibb világot hirdettek, s azt hirdetnek minden korban. Hisz ez elválaszthatatlan következménye hivatásuknak: az emberségnek. Nincs hát okunk csodálni azt, hogy rossz idők járnak a költőkre, amikor ordas révület teszi az emberek egy részét ragadozóvá, másokat a szörnyűség kéjesen cinkos szemlélőjévé, s a legtöbbeket végül áldozattá. A költő csak üldözött lehet: kirekesztett. Megosztó, mert szembehelyezkedik azzal, ami méltatlan, ami embertelen, ami nemtelen. Üldözött életében, s megerőszakolt halálában. Mert a hatalom csak a kollaboráns, avagy a halott költőt kedveli. Az élőtől fél. Mert a költő próféta, aki meglátja és kimondja az igazságot. Hogy tudniillik, végül minden és mindenki megmérettetik. S e sok zsebgóliát hiába ágaskodik, végül a történelem dicstelen szereplői lesznek. S a korról, amelyet eltorzítanak, végül kiviláglik e torzultság. Amit nemzedékek, vagy évszázadok múltán majd mindenki lát, azt a költő máris érzi, látja, s kimondja. Ezért pusztítják e korok urai a költőket.”