Egyszer volt, hol nem volt
Írta: Egervári József
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 634
Egyszer volt, hol nem volt
Ült a sötét szobában, az ágya előtt, a szőnyegen. Gyűlölte, amikor veszekednek. Az éles, erős hangok bekúsztak a csukott ajtón át, megrázták magukat, sötét árnyakká alakultak, foguk nőtt, karmuk volt, tüzes szemük. A sírás kerülgette, de küzdött ellene, egy nyolcéves már ne sírjon, egy nyolcéves szinte már érti a világot.
– Nem, én nem csinálok ilyen kölyköt, nálunk, a családban sosem fordult elő ilyen! – üvöltötte apja.
– Te nem vagy normális! – visította anyja. – A te gyereked is!
Befogta fülét, hallani sem akarta ezt a vitát. Persze, Lujzi miatt van minden. Az a kis béka a bűnös. Utálta, amióta megszületett. Az ő élete is megváltozott, kevesebb figyelmet kapott anyjától és apjától.
– Majd később, kicsim, Lujzit meg kell etetnem. Lujzit meg kell fürdetnem. Lujzit tisztába kell tennem – mondta sokszor anyja.
Igen, Lujzi volt az oka mindennek, ha tehette volna, kiviszi a parkba, ott hagyja, hátha elviszi valaki, örökre. Vagy széttéphetnék a kutyák! Ebbe a gondolatba beleborzongott. Nem, azt talán mégsem. Vigye el valaki haza.
Szülei ismét Lujzi miatt veszekedtek. Mindig a húga miatt veszekedtek. Apjával már nem lehetett beszélgetni, már nem járt le vele a parkba focizni, nem ült le mellé a kanapéra videójátékozni. Édesanyja egyre fáradtabban, egyre szótlanabbul végezte a napi teendőket, aztán este fáradtan ült le a tévé elé. Akkor lehetett hozzábújni, akkor lehetett megölelni. Jóideje már csak az estéket várta.
Lujzi hónap végén töltötte be az negyedik évét, néha beszélt, sétálgatott a lakásban, sokszor órákon át ült mozdulatlanul, csak a kezében lévő baba táncolt, ugyanabban a ritmusban, ugyanazzal a mozdulatsorral. Néha elvette az ő játékait is; ha a szülők nem látták, erőszakkal tépte ki a kislány kezéből a játékautót, kedvenc játékfiguráit, megszorította a kezét, az ujjait, legszívesebben a fejére ütött volna az első keze ügyébe kerülő tárggyal. Lujzi többnyire nem mozdult, csak nézett rá kerek, sötét szemeivel, ökölbe szorított kezével ütögette saját combját.
– Hülye gyerek, velem ne kekeckedj! – sziszegte halkan a fiú. Egészen közel hajolt Lujzihoz, kinyújtotta rá nyelvét, idétlen grimaszokat vágott, de a kislány nem reagált. Úgy tűnt, mintha nem is látná őt, mintha átnézne rajta, mint az ablaküvegen, valahová, nagyon messzire, olyan messzire, hogy oda ember már el sem láthat.
Egy este anyja ölében feküdt, apja a konyhában dolgozott számítógépén, Lujzi már aludt. Becsukta szemét. Onnantól kezdve, hogy reggel felébredt, csak erre várt.
– Tudod, Lujzi más, mint a többi gyerek – szólalt meg váratlanul anyja. – Tudom, hogy neked is nagyon nehéz. Mindannyiunknak nagyon nehéz.
– Apa megváltozott – nyögte ki nehezen. Nem akart a húgáról beszélni. Ezek az ő percei.
– Igen, de nagyon szeret benneteket. Tudod, Lujzi úgy született, hogy más. Másféle figyelmet, törődést kíván.
– Meg fog halni? – ült fel hirtelen. Szégyellte magát. Nem akart rosszat Lujzinak.
– Nem, nem fog meghalni. Egészséges, csak ő egy kicsit másképpen látja, másképpen érzékeli a világot.
– Ezt nem értem.
– Nehéz elmagyarázni, talán olyan lehet ez, mint amikor mesét néztek a tévében, de nem ugyanazt a mesét látjátok. A saját meséjét csak ő ismeri, csak ő látja, csak ő éli át.
– Soha nem fog meggyógyulni?
– Nem fog meggyógyulni. Ő autista. Mindig ilyen marad, de ha segítünk neki, ha nagyon szeretjük, akkor elfogadható, tartalmas életet élhet. Érted, Marci? Érted, édes kisfiam?
Nehezen jött álom a szemére, szégyellte magát. Önző volt, úgy érezte, testvére miatt őt már nem is szeretik a szülei. Fogalma sem volt arról, hogy mit tehetne. Nem is biztos, hogy neki kell tenni valamit.
Másnap délután kiment a konyhába, ivott egy kis vizet. Amikorra visszaért a szobájába, Lujzi már ott ült a szőnyegen, kedvenc autóját ütögette a padlóhoz, ütemesen, tartva a ritmust, a játékautó tengelye már elgörbült, a kerék csálén megszorult a műanyag karosszériában. Marcit elöntötte a méreg, letérdelt, vad erővel felborította a kislányt, aki hanyatt borult, lábai az égnek meredtek. Néhány pillanatig csönd volt, aztán Lujzi nevetett, gyorsan felült.
– Még – mondta a fiúnak.
– Lujzi, én most nem játszom, nagyon dühös vagyok! – mordult fel Marci, aztán ismét felborította a kislányt. Lujzi hangosan nevetett, akár az üveggyöngyök, úgy futottak végig kacajának hangjai a szobán.
– Még – kérte Lujzi.
Legalább harmincszor eljátszották ugyanazt, közben Marci is megenyhült. Lujzi elfáradt. Felállt, lassan odalépett a szőnyegen ücsörgő fiúhoz, átölelte a nyakát, vállára hajtotta fejét. Nem mozdultak. Sokáig. Aztán Marci is megölelte húgát. Érezte leheletét a nyakán, apró kezeinek forróságát, mellkasának emelkedését. Majdnem olyan jó volt, mint amikor anyját ölelte át.
Észre sem vették, hogy szüleik ott állnak az ajtóban, moccanatlan, és folyik szemükből a könny.
Onnantól kezdve a két gyerek sokkal több időt töltött együtt, a kislány sokat tanult bátyjától, Marci egy idő után látta, hogy Lujzi mikor néz másik mesét. Olyankor elővett egy mesekönyvet, olvasott. Hangosan. Vagy csak a „fejéből” mesélt, ami eszébe jutott.
Egy este kiment a konyhába, megfogta apja kezét, kérte, hogy menjen vele.
– Kisfiam, dolgozom – tiltakozott apja, aztán csak felkelt a székről, követte fiát.
– Nézd csak, Lujzi rajzolta – mutatta büszkén apjának.
– Szép – bólintott a férfi, ám nem nagyon nézte meg a rajzot.
– Ő itt anya, ez te vagy, én vagyok ez a kék gombóc, az a sárga pedig Lujzi – nevetett a fiú.
– Na, ezt honnan tudod?
– Lujzi mondta.
– A fenét mondta Lujzi! – csattant fel apja.
– De, ő mondta – erősködött a fiú. – Gyere, ülj ide a szőnyegre.
– Kisfiam, nem érek rá.
– Apa, csak egy kicsit!
A férfi kelletlenül leült, érezte torkában a gombócot, legszívesebben kirohant volna a szobából, a lakásból, a világból. Gyűlölte magát, amiért tudatosan elzárta magát a gyerekeitől, de oly erős fájdalom marcangolta minden nap, mellyel képtelen volt szembenézni.
– Tudod, Lujzi néha más mesét néz – telepedett mellé fia. – Én már látom rajta, akkor nem szabad bántani, akkor felesleges beszélni hozzá.
– Kisfiam, Lujzi beteg Sosem lesz egészséges.
– Igen, apa. Tudom. De Lujzi nagyon szeret bennünket.
– Lujzi szeret – ismételte meg a kislány, és odatelepedett apja ölébe, hátát nekivetette a férfi hasának, megfogta kezét. – Marci mesél – mutatott testvérére.
A férfi lehunyta szemét, érezte, hogy akadozik a lélegzete, kislánya szorítja a kezét, ő pedig még mindig magát sajnálja. Nevetséges!
Marci elővette a mesekönyvet, de nem nyitotta ki.
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kislány, aki néha más mesét nézett, de ott ült apukája ölében, szorította kezét, apukája pedig nagyon szerette őt, mert ő volt a hős király, aki minden veszedelemtől megvédte a szépséges hercegnőt.