Egy pohár víz miatt
Írta: Saláth Barbara
Közzétéve 1 hónapja
Megtekintések száma: 188
Egy pohár víz miatt
Nem lett volna szabad meginni az ágya mellé készített vizet. Nem igaz, hogy nem bírta ki reggelig!
De szomjas volt.
Most meg pisilnie kell.
Azért annyira mégsem. Simán bírja még. Csak amíg el nem hallgatnak odakint a hangok.
Becsukta a szemét, próbált ellazulni. Körbefonta a paplan biztonságot adó melege. Anyja most tengerillatú öblítőt használt. Igyekezett elképzelni, ahogy egy csónakban ring, de émelygés fogta el. Felpattant a szeme. Végigjáratta tekintetét a homályba vesző bútorokon.
Igen, a szoba biztonságos. A hangok tompán szűrődnek át a nehézfa ajtón, a szavakat nem érti, de tudja, hogy az apja az, és a szünetekben talán a bátyja felel neki.
Beleernyedt az ágyneműbe, lehunyt szemhéja mögött életre kelt az első halvány álomkép: elszabadult, csapzott kutya elől menekül. Rándulva riadt fel. Alhasa feszült, egy csepp be is csurrant a nadrágjába. Izzadó homlokkal ellenőrizte a pamutot. Igen, csak egy aprócska folt. Reggelre megszárad, nem marad nyoma.
Elcsendesedett a ház. Fülelni kéne még, de ha most nem indul el, nem ér ki a vécére.
Letolta magáról a paplant, a záróizmait szorítva talpra állt. Nem kapcsolt villanyt. Sötétben is tudta az utat. Két lépés az ajtóig, ott jobbra fordul, három lépéssel elsétál a konyha mellett, még egy lépés, és a másik keze felől ott a fürdőszoba.
Lenyomta a kilincset. Ahogy az előszobába lépett, újra kiverte az izzadtság. Égett a konyhában a pult fölött végigfutó fény. Ha most visszafordul, óhatatlanul bevizel. Talán csak felkapcsolva maradt a villany. Volt már ilyen. Kettőt lépett a fürdőszoba felé, és meglátta az apja lassan mozduló alakját.
A férfi elnézett a kettejük között álló idősebb fiú felett, és tekintete, mint inda kötötte gúzsba a kisebbiket. Zoli nem mozdult, de az ijedségtől megrenyhült a záróizma, és az újabb vizeletcseppek megnövelték a sötét foltot a nadrágján.
– A Húgyos is megtisztel a jelenlétével – morrantotta a férfi. Zoli a falnak lapulva csúsztatta a talpát a fürdőszoba irányába, de az apja ellépett a nagyobb fiú mellett, és fölé tornyosult. – Tizenhárom évesen én a vérem verejtékével gürcöltem, mert anyám keresete nem lett volna elég a megélhetésre, te meg még ágyba vizelsz!
– Épp, hogy nem… – kezdte a gyerek, de a férfi megragadta a vállát, éles körme a pólón át is fájdalmasan mart a húsába.
– Gyere csak, állj ide a bátyád mellé! – Azzal már penderítette is a konyhába.
A gyerek oldala a konyhaasztalnak csapódott, az asztallapon felejtett kés billegett párat, amíg visszanyerte a nyugalmi helyzetét. Zoli nyöszörgött a fájdalomtól, ahogy a hirtelen lefékeződött testén áramütésszerűen terült szét az alhasából sugárzó fájdalom.
A nagyobb fiú lenézett rá, nyakán és az arca alsó harmadán vöröslött a bőr. Szemében a megszokott beletörődés helyét most a féltés söpörte ki.
– Ne szólalj meg! – lehelte.
– Kuss legyen! – szűrte a foga között az apjuk. – Ha annyi energiát szánnál a házimunkára, mint a fecsegésre... Ezt a példát lesi el tőled a Húgyos.
Zoli behúzta a nyakát, úgy érezte, behorpadó mellkasa a bordái hátsó ívéhez préseli a szívét és a tüdejét. Eszében sem volt reagálni a provokáló szavakra. A férfi megkerülte az asztalt, kényelmesen elhelyezkedett az egyik széken, onnan nézett fel vádlón a fiaira.
– Tibi felforralta a kazánt – köpte a szavakat Zoli felé, aki a bátyjára kapta a tekintetét.
A család minden tagja kivette a részét a ház fűtéséből. A vegyestüzelésű kazánt éjjel is etetni kellett legalább egyszer, csikorgó hidegben kétszer is. Az apa nem bízta másra a befűtést, az idiótáknak nem megy, mondogatta, cserébe a tűztér újbóli megrakása anyára és két fiára maradt. Aznap az asszonyon volt a sor, de az apjuk vagy nem követte a sorrendet, vagy mindenképpen Tibin keresett, de nem talált fogást. Zoli ez utóbbit tartotta valószínűnek, mert bár a megszokottnál melegebb volt a házban, nem hallotta a túlhevítéskor jellemző, pattogó hangokat, és tudta, hogy anyja már órákkal korábban megrakta a kazánt, legközelebb hajnalban néz majd rá. Beharapta az ajkát, nehogy áruló hang hagyja el a száját. Ennyi idősen már megtanulta, hogy senki dolgába se ártsa bele magát.
A hólyagját mintha kavicsokkal tömték volna meg, a fájdalom már a lábszárába is le-lesugárzott.
– Vécére kell... – kezdett bele, mire a férfi elrúgta magát a széktől, ami a falnak csattant, majd az oldalára fordulva megállapodott a konyhakövön.
– Én beszélek! – üvöltötte vöröslő fejjel, tenyérrel az asztalra támaszkodva, véreres
szemét Zoli arca elé tolva. – Hogy merészelsz a szavamba vágni?
Zoli nyögdécselt a fájdalomtól és az ijedtségtől, amit tovább fokozott a tény, hogy újabb adag vizelet csurgott a nadrágjába. Megpróbálta észrevétlenül az ágyéka elé csúsztatni a kézfejét, másik kezével a csuklójára markolt. Az apja tekintete követte a mozdulatot, gúnyos pillantása elárulta, hogy tisztában van a helyzettel.
– Állj normálisan! – parancsolt rá.
Zoliban csak ekkor tudatosult, hogy lába fordított ipszilont formál: két combja egymásnak feszülve segíti a záróizma munkáját, két bokája viszont messze került egymástól.
Megpróbált kiegyenesedni, magasabbá válni, ám izmai remegve tiltakoztak.
– Nem lehet az én fiam ez a kocsonya. Joli! – kiáltott a férfi a hálószoba felé.
– Ne anyát – mondta bátortalanul Tibi.
Zoli rávillantotta a tekintetét. Nem elég neki, amit kapott? Tapasztalatból tudta, hogy mekkora pofon kell ahhoz, hogy így elszínezze a bőrt.
– Mondtál valamit? – mordult rá az apjuk.
Tibi kihúzta magát. Zoli látta a szemében vibráló félelmet, ami megnyugtatta kissé. A bátyja visszavonulót fog fújni.
Tibi a válla közé húzott nyakkal elnézett az apja mellett, aki újból megkerülte az asztalt, mint dögevő, ha azt keresi, hol marjon bele a húsba.
– Anya soha... Nem is merne... – A fiúban bent ragadt a hang, aztán ostorcsapásszerűen vágott ki belőle: – Hiszen csak téged szeret!
– A Napot lehazudnád a nyári égről a kedvéért – mondta a férfi, közben már lendítette is a kezét. Akkora pofont vágott le Tibinek, amitől az nekiesett az öccsének, aki az asztal szélébe kapaszkodva őrizte csak meg az egyensúlyát, másik keze a lapjára simult.
Zoli felnyögött, most már tűrőképessége határán járt. Márpedig ha bepisil, borítékolhatja magának is a verést. Valami a kézéléhez ért. Pontosan tudta, hogy a tizenkét centiméter élhosszúságú konyhakés nyele az.
Nem érezte a pórusokon át kipárolgó alkohol szúrós-édes szagát: az apjából nem az ital hozta ki a haragot. A büszkeségét kell helyrebillentenie. Ez volt a rosszabb forgatókönyv. Olyan már előfordult, hogy dolgavégezetlenül elaludt vagy érdeklődését vesztette részegen, józanul erre nem volt semmi esély. Apja arcára emelte a tekintetét, közben sikertelenül próbálta elrejteni a megvetést.
– Te meg mit bámulsz a szemembe? – mozdult felé a férfi.
Zoli figyelte az apja rossz technikáját. A mesterek nem így magyarázzák a netes videókon. Az apja vállból indította az ütést, melynek erejét alig táplálta a lendület energiája.
Lassú is volt. Nála mindenképpen lassabb. Megmarkolta a kés nyelét, és már fordította is az apja felé a hegyét. A talpa mintha eggyé vált volna a konyhakővel, az asztallap élét már csak a biztonság kedvéért szorította.
Az apja meg sem látta. Belecsúszott a pengébe, magába fogadta azt a negyedik és ötödik bordája között, és csak egy meglepett nyögés hagyta el a száját, amikor ráébredt, mi okozta az ütést az oldalán. Tibinek esett, rángatózva próbált megkapaszkodni a nagyobb fiában, de az a két karjánál megragadva eltolta magától, és a kőre fektette. A holttest elernyedt, ellenben az alatta keletkező tócsa gyors iramban futott szét. Zoli eldobta a kést. Hangos csuklásba kezdett, ahogy a művét bámulta.
– Te ezt gyakoroltad? – jött meg Tibi hangja.
– É-én nem – bizonygatta Zoli. – Mit mondunk anyának?
– Feküdj le, megoldom.
– De meghalt!
– Hát nem ezt akartuk mindig?
Tibibe ismeretlen erő költözött, és Zoli belekapaszkodott ebbe az erőbe. Mintha egy ólomkabátot rántott volna le róla a bátyja. Tibi tudja a megoldást! Anyja erőtlen volt és tétova, apja erős, de kegyetlen. Tibi volt a hőse, és Tibi most is kimenti a bajból.
– Mit csináljunk? – kérdezte. Bár a határán volt, sikerült nem elsírnia magát.
– Te semmit. Feküdj le!
– De mit fogsz csinálni?
– Megoldom.
– Szólsz anyának?
Tibi megragadta az öccse karját. Ugyanígy markolta az apjukét is, mégsem így. Nem foghatta ilyen gyengéden.
– Anya sosem tudhat erről. Nem beszélhetsz róla senkinek!
– Nade...
– Kiskorúak börtönébe akarsz kerülni?
– Hová? – bámult a bátyjára szétszaladó fókusszal.
– Gyilkoltál, öcsi! Senki sem veszi be, hogy önvédelem volt késsel egy pofon ellen.
Zoli melegséget érzett a lábszárán. Nem vette észre, mikor adták meg magukat a záróizmai, és hiába ürült ki a hólyagja, az alhasa továbbra is fájt. Megrándult az arca.
– Nincs szükséged húgyosokra.
– Csak egyedül is meg tudom oldani. A szobádban öltözz át, anya fel ne ébredjen a zajokra!
– Altatóval alszik. Láttam, amikor bevette.
– Még jobb is. És nincs baj. Nagy dolgot tettél, én pedig eltakarítok utánad.
Később nem emlékezett arra, hogyan jutott vissza a szobájába. Egyszerre ott állt az ágy és a szekrény között. Leemelt egy tiszta pizsamanadrágot a polcról. Akkor jött rá, hogy a szennyes még rajta van, amit úgy tépett le magáról, mintha égetné. Berugdalta az ágy alá, magára vette a tisztát, és visszabújt az ágyneműi közé. Rázta a hideg. Biztosra vette, hogy lázas. Az izzadtság is kiverte. Aztán rájött, hogy a könnyei áztatták át a párnahuzatot. A hasfájása alábbhagyott, majd megszűnt. A foga össze-összekoccant, ezért kinyitotta a száját, mert hallani akarta, mi történik a konyhában. De persze homályos neszeken kívül nem engedett át semmit az ajtó. Egyik barátja szüleinek házában sem voltak ilyen tömör nyílászárók.
Azt hitte, képtelen lesz elaludni, mégis egy rossz álomra riadt. Ellenőrizte az időt a telefonján. Több, mint egy órája van indulni az iskolába.
Hogy is mehetne aznap iskolába! A gondolattól gombóccá ugrott a gyomra. Összeszedte a bátorságát, kikelt az ágyból, kilépett a szobájából, indult a konyha felé. Készítette magát a látványra. Tibi minden bizonnyal balesetnek fogja álcázni a gyilkosságot. Apja holtteste ott lesz valahol a konyhában, oldalában a késsel. De az apja nem volt sehol, a vérfolt nem volt sehol, és a kés sem. A konyhában Tibi ült egy széken, tenyerét gőzölgő bögre oldalán melegítette. Fáradt arcán nyugalom ült.
– Ülj le, csillagom! – mosolygott rá az anyja. Letett egy tányért az asztalra, rajta szalámis szendviccsel. A gyerek Tibinek szánt kérdő tekintetét félreértve mondta: – A bátyád már túlvan rajta.
Zoli elhelyezkedett a széken, maga elé húzta a tányért.
– Kicsit előbb kell indulnotok, mert apád már elment, elvitte az autót persze. Ma busszal mentek suliba – magyarázott tovább az asszony, újabb teásbögrét téve az asztalra. – De azért ne kapkodj! Van még idő.
– Apa... elment? Hová? – kérdezte Zoli.
– Dolgozni. Mégis hová?
Zoli zavartan nézett a bátyjára.
– Mintha még sosem ment volna el köszönés nélkül – vont az vállat.
Zolinak hangtalanul mozgott a szája, és Tibi beszédes pillantásának hatására jobbnak látta étellel teletömni. Akkor nem kérdez hülyeségeket. Addig forgatta a szájában a falatot, amíg az elfolyósodó massza magától le nem csúszott a torkán, akkor visszaejtette a tányérra a szendvicset, és eltűnt a fürdőszoba mélyén.
– Mit csináltál vele? – vonta kérdőre a bátyját a buszmegálló felé tartva.
– Nem kell tudnod.
– De igenis kell! – emelte meg a hangját.
Tibi riadt idegességgel nézett körbe.
– Jó, jó, csak ne kiabálj! Betettem a kocsiba, elvezettem a tóhoz, és betoltam a nádasok közti mocsárba.
– Meg fogják találni – riadt meg Zoli.
– Senki sem volt a környéken, és eltűntettem a nyomokat. A kést meg elmostam, és betettem a fiókba. Ha meg is találják apát, nem tudják majd hozzákötni a gyilkos szerszámot.
Azt hiszik majd, részegen belehajtott a tóba, úgy sérült meg – mondta fojtott hangon.
– Nem volt részeg – emlékeztette Zoli.
– Mindegy. Fel lesz püffedve, és tele szívja magát mocsárgázzal.
Zoli felöklendezte, majd visszanyelte a reggelit. Tibi átfogta a vállát.
– Bocsi, öcskös! Hidd el, most már minden rendben lesz!
Zoli egész nap azt várta, hogy mikor áll meg egy rendőrautó az iskola kapujában, vagy mikor küld érte az igazgató, de nem történt semmi szokatlan. Tibi is rendesen hazaért a gimnáziumból. A békés napba anyja csempészett némi nyugtalanságot, amikor összeszaladó szemöldökkel pillantgatott fel az órára.
– Nem várunk tovább a vacsorával – határozott egy idő után, és a konyhaasztal közepére tette a paprikáskrumplival teli lábost. Leemelte róla a fedőt, a kiszabaduló szagok Zolit is ráébresztették, hogy éhes.
Csendben ettek, aztán Zoli hasfájásra hivatkozva kimentette magát. Anyja a homlokára tette a tenyerét.
– Egész délután furcsa vagy. Nehogy beteg legyél nekem!
– Lefekszem.
Nehezen jött álom a szemére. Valami furcsa volt. Aztán rájött, hogy a békesség az. És ez a békesség velük maradt annak ellenére, hogy a hatóság többször megfordult az otthonukban, míg az apja után kutattak. Közben naponta többször lejátszódott benne a jelenet, ahogy az apja belesétál a nekiszegezett késbe, és az emlék addig korcsosult, amíg az agresszióra felelő erőszak hőstetté nem alakult, a jogrendszer pedig az igazság elnyomásának eszközévé, hiszen elzárással büntetné az ő hősiességét.
– Szandit megint megverte az apja – panaszolta hónapokkal később Tibi.
– Gyűlölöm azt az embert – mondta Zoli. Addig nem tapasztalt izgalom bizsergette az izmait, miközben az evőeszközös fiókra tévedt a tekintete.
első közlés