Egy lektor titkos belső monológja egy boríték fölött

Egy lektor titkos belső monológja egy boríték fölött

Nem bontom ki.
Még nem.
Túl nehéz volt a nap.
Ehhez túl könnyű a papír.
A tollnyomról nem is beszélve.
Ebbe is benne van
valakinek a keze.
Reszkető hangja.
Csak küldik egyfolytában,
bele az arcomba,
bele a csendembe.
Ide.
Nekem.

Miért pont nekem?
Ki vagyok én
ebben a láncolatban,
aki megmondja,
él-e vagy nem?

(Megint szabadvers.
A harmadik ma.
Kézzel címezve.
A boríték sarka
egészen be van izzadva –
szinte látom,
ahogy fogja.)

Mi van, ha jó?
Mi van, ha rossz?
Mi van, ha jobb nálam is?

Megtelt
szűrő vagyok.
Alig tudok átengedni valami
tisztát.
Nehezen nyílik.
Mintha szándékosan.
Talán maradjon zárva?
A vers úgyis akkor él,
ha el sem küldik.
És ha mégis?

Élére állítom,
nem itt fog eldőlni...
De azért kibontom.
Nem a kíváncsiság miatt.
Hanem mert
van benne valaki.
És én sem vagyok még
tökéletesen halott.