Egy különc a magyar irodalomban

Írta: Novák Imre


Közzétéve 8 hónapja

Megtekintések száma: 152



Egy különc a magyar irodalomban

 

FüstM


Füst Milán különös helyet foglal el a magyar irodalomban. Jogot és gazdaságtant tanult, ezért mondhatjuk, hogy írásaiban a jogászi logika és az emberi magatartásokat elemző tanárság keveredik. Otthonosan tekintett szét a világban, nyelvében megjelent a metafizikus létszemlélet és a mesék csodálatos világa. A balladai hangolású művei arról szólnak, hogy milyen nehéz léteznünk a világban. Számtalanszor felfedezték, aztán elfelejtették. A XX. századi magyar szellemi élet egyik meghatározó alakja volt, bár életműve még nem eléggé tisztázott. Különc író volt, befogadását, elfogadását előítéletek hátráltatták. Igazi lázadó volt, minden pillanatban akart valamit, de mindig mást.

1888-ban született Budapesten - Fürst Milán Konstantin néven - elszegényedett zsidó családban, Weisz Jozefin és Fürst Márton hivatalnok gyermekeként. Apja, akit korán elvesztett, korábban szép férfi volt, de ő már összetörtnek látta. Nyolc éves, mikor meghal. Esténként anyja imádkozott, hogy beteg apját vegye el az Isten a nyakukról. Az asszony alkalmi munkákat vállalt, csak 1916-ban szereztek számára egy trafikot a Dohány utcában, amivel biztosabb megélhetéshez jutott. Fiával állandó fizikai és erkölcsi kiszolgáltatottságban éltek, elmondhatjuk, a kisfiúnak irtóztatóan nehéz, kellemetlen gyerekkort adott a sors, lelket edző nyomorúságban nőtt fel. Árva sorsa Copperfield Dávidéhoz hasonlított. Számára csak elmélet maradt, hogy a gyermekkori örömök az egész életünket megédesítik.

A magyar irodalom ihletett pillanatában, a nagyhatású Nyugat első nemzedékének tagjaként indult. Osvát Ernő fedezte fel. Kezdetben érthetetlennek tartották írásait bonyolultságuk miatt. A konzervatív irodalom képviselőinek - Ady mellett – a másik céltáblája volt. Osvát elejtett szavaiból tanulta az írásművészetet, de az elégedetlenséget is tőle szívta magába. Minden írónak van egy választott olvasója, akinek ír, akit elképzel a könyvével a kezében. Füst Osvátnak írt.

A Tanácsköztársaság után üldözték politikai szerepvállalása miatt, mivel az alkotó művészek és tudományos kutatók részére szövetséget hozott létre. A háborgatások elmúltával megnősült, Helfer Erzsébetet, egykori diákját vette feleségül. Élete végéig együtt éltek, bár Füstnek volt egy titkos szerelme 17 éves kora óta. Jaulusz Erzsébettel évtizedekig leveleztek. Az Amerikában élő nő még a nyolcvanas éveiben is átutazott Európába, hogy találkozhasson Füsttel. Furcsa levélbarátság, szerelem volt köztük. Egyesek szerint egymásra hasonlító nőalakjaiban Jaulusz Erzsébet rejtőzik.

1945 után aktívan bekapcsolódott az irodalmi életbe, előadásokat tartott, tanított a Képzőművészeti Főiskolán, majd a budapesti egyetem magántanára lett. Shakespeare-kollégiumot vezetett a bölcsészkaron. Lefordította a Lear királyt. A negyvenes évek végén Kossuth-díjat kapott. Az ötvenes évek első felében elhallgattatják, egészsége megromlott, tolókocsiba kényszerült. Neurózisa fokozódott, elszigeteltsége nem enyhült. 1966-ban nagy megtiszteltetés érte, Nobel-díjra terjesztették fel, de végül nem ő kapta a svéd irodalmi elismerést. 1967-ben halt meg 79 évesen. Hiába számolhatunk össze műveiben rengeteg magáról szóló betegséget, kórt, nyavalyát, amiről tudósít bennünket, és amiket Czeizel Endre egy tanulmányban össze is foglalt, hipochondriája ellenére alig akad a magyar irodalomban olyan szerző, aki ilyen magas kort élt volna meg, mint ő.

Kikezdhetetlen hitelű, az abszolút értékek, igazságok keresője. Nyugtalan lelkületű, ösztöneire hallgató szerző. Enciklopédikus műveltséggel rendelkezett, és ökonomikus gondolatgazdagság jellemezte. Plasztikusan fogalmazott, jó beleérző képességgel. Feljegyezte, ami elé került. A vallomásos és a gondolati líra képviselője. Ifjúkorában szabad verseket írt a szellemi élmény és a létezés elrendezettségéről. Aki olvassa, jóllakhat halálos gondolataitól. „Szívében hordta régen a halált.” Önmaga megsemmisülésében fejlődött. Úgy tartotta, képzelet nélkül nem is létezik az ember.

Füst Milán új módit teremtett szabad verseivel, nem kapcsolható semmilyen külföldi szerzőhöz, áramlathoz. „Nagy író, és nagy mellőzött volt” – írta róla Somlyó György. Előzménytelensége az erénye, egyedisége. Folyton „újraműtötte” írásait, átírta és átírta, aztán ha nem tetszett, ráírta: „halálom után elégetendő.” Világszemlélete leginkább verseiből olvashatók ki. Új formanyelvet képviselt, az elavult hagyományok helyett. A versidomoktól elszabadultan írt. Érdekes, hogy élete delén eltemette magában a költőt, és csak prózaírással foglalkozott. Maga szabta törvényeit. Egy költő volt a nép közül. Versei két időt mutatnak: a testét és az életét. „A szabadság szélrohama fut át” művein. Verseiről maga is tudta, hogy nem könnyen megközelíthetőek. Ő a „szellemek utcáján” járt. Olyan volt az élete, mint a csillagé, mely lefut a tétovák előtt. Művészetének a kulcsa, hogy nála egyetlen valóság van, ami illuzórikus.

Kortársai felismert sajátos hangját. „Távol állt mindenkitől, mint a sivatag fája” – fogalmazott róla egy kritikusa. Tücsök volt, ahogy zenélt, de hangya is volt, ahogy dolgozott. Munkamániás volt. Írt, javított. Az íróság alkoholizmusában élt. Szinte csak írói élete volt. Berzsenyi rokona a magyar irodalomban, nem véletlen, hogy hosszabb tanulmányt írt róla. „Füst Milán minden érzésében az abszolútat kereste, ama ritka költők közé tartozik, kiket kozmikus erők ihletnek” – írta róla Karinthy Frigyes. „Költészete…teljes levetkőződés, lelki megmeztelenedés„ – mondta róla Kosztolányi. Kassák az állandó és tárgytalan félelemérzést látta verseiben.

Sokoldalú szerző, kevés olyan irodalmi műfaj van, amiben ne próbálta volna ki magát, de ami közös írásaiban, hogy az egyetemes emberi teljesség megragadására törekedett. Az emberekben erkölcsi mivoltjuk érdekelte. Szerette a különös szerelmi helyzeteket, azok rejtett, titokzatos világát, a lappangó izgalmakat, az elfojtott vágyak okozta gyötrelmeket és a féltékenységet. A feleségem története című regénye is erre példa, ahol a féltékenységi történet mögött a magyar gondolati próza nagy teljesítményét találhatjuk.

Sokfelé járt a világban, és sokféle kultúrát ismert. Tájékozott volt az építészet, a festészet és a zene világában is. Sok művész ismerőse, barátja volt. Közel állt hozzá többek között Bernáth Aurél, Weiner Leó, Tersánszky és Gelléri Andor Endre, de a legszorosabb szálak a „halálos barátjához” Osvát Ernőhöz, a Nyugat szerkesztőjéhez fűzték.

Az avantgard művészekhez hasonlóan alkotó becsvágy jellemezte, és nagy álmodó volt. Azt vallotta, hogy ő képzelet nélkül nem is létezik, és az út csak akkor válik számára értelmezhetővé, ha végigmegy rajta. Az út nyoma volt fontos számára.

Naplóját olvasva, amit élete főművének tekintet, beletekinthetünk az életébe, megismerhetjük leírásában a tájait, színhelyeit, gondolatainak inspiráló pillanatait. Tizenhat évesen kezdte lejegyezni élete eseményeit, elmélkedéseit. Egész 1944-ig írta, de akkor nagy része megsemmisült, így az utókorra csak a harmada maradt. Nagy csapás volt ez neki. Naplóiban mindent lejegyzett, amit érdemesnek talált. A feljegyzések szellemi izgalommal szolgálnak, mert gondolatait érzések előzték meg, ez adta a színűket. Nem érte be a megfigyelés művészetével, szükségét érezte a kompozíciónak. Naplóiból kiolvasható, hogy úgy tartotta, elég szórakozás maga az, hogy él az ember.


A hatvanas években írt szexuál-lélektani elmélkedések című esszéjében összefoglalja művészi érzékenységgel a szerelem és a nemiség kérdését. Az élet sötét rétegeit, a vágyakat kutatta. Őszintén szólt a testi és lelki problémákról, a szexuális örömszerzés módjairól, a létezés nagy misztériumáról, a szerelemről. Kutatta az emberi ösztönt, hogy monogám-e az ember, vagy olyan, mint a kakukkpár, akik mindig másik fészekbe repülnek, vagy a szarvasbika áll-e közelebb hozzánk, vagy a méhkirálynő. Vizsgálta: mennyit engedélyezünk a szexuális démonunknak? Mit kezdhetünk a szexuális erőkkel? Úgy tartja, az ember hajlandó elvetni a vágyakozás gyeplőit, de a nemi kiélés nem szünteti meg a nemi szomjúságot, és poligámia sem öli ki az emberből a féltékenységet.

Füst Milán őszinte író. Nincs mit titkolnia, nem szégyelli múltját, szavai az önmegvalósító ember mondatai. Hábi-Szádi küzdelmeinek könyve életének összegező műve, filozófiája összefoglalása, önpusztító hajlamainak, önkínzó életének bevallása. Mély gondolatok gyűjteménye, szépségben és humorban „fürdetett” példafüzér. Az Ezeregyéjszaka meséit idézi a bölcs, a mágus, a Hábi –Szádi, amit fiának mesél el, ha a gyermek, Tahtur elméje és lelke kinyíljék a világ felé, megismerhesse rejtelmes és Pazar gazdagságú világunkat. Azt mondja neki, amit tudni kell az életben.

Érdekes, hogy nem kedvezett az irodalomkutatóknak, művei keletkezésének nyomát eltűntette. Gyakorlott nyomozónak kell lennie annak, aki képes az előzményekre utaló jeleket találni írásaiban.

Tőle megtanulhatjuk, hogy életünk állandó veszélyeztetettségben zajlik, de ez a szépsége. Tört arcvonása Michalengelo freskóján jelenik meg a Sixtus kápolna mennyezetén. Onnan néz ránk a próféta Füst Milán-i komorsággal. Ahogy Ady arcát az egyiptomi írnok őrzi, úgy marad meg nekünk az ő tekintete a freskón, onnan néz ránk portréja.