Egy kicsit

Írta: Egervári József


Közzétéve 1 éve

Megtekintések száma: 853



Egy kicsit

 

– Ne beszélj csúnyán, „bazdmeg”! – ordított rá apja egy szokásos, durva pofon kíséretében, erős és csontos keze volt.

Néhány percig a füle is csöngött utána, égett az arca. Apja nagy pofont tudott adni. Testvére a ruhásszekrény oldalához lapult. Csak annyit mondott, hogy a francba, mert belerúgott a konyhaasztal lábába. Anyja szótlanul kevergette az ételt a tűzhelyen, tudta jól, hogy ilyenkor nem érdemes a kölykök védelmére kelni, mert akkor a következő pofon az övé lesz. Férje ült a hokedlin, almát evett.

– Az alma egészséges, büdös kölykök, zabáljátok ti is – mordult fel.

Olyankor mindig almát kellett enni, pedig anyja már majdnem kész volt a vacsorával.

– Apátok jó ember, nem iszik, csak keserű, ideges, megint nincs munkája – vigasztalta őket anyjuk. – Szeret benneteket.

Ezzel nem értett egyet, de nem vitatkozott. Egy tízéves már látja, hogy milyen a világ, nem lehet átverni ezekkel a hamis mondatokkal. Ő is dühös és keserű volt, akár az apja. Gyűlölte őt, amióta a rajzait bedobta a sparheltbe. A ceruzáit is.

– Tanulj inkább, ne firkálj, úgysem lesz belőled soha úri ficsúr! – ordította.

Elvira nénitől kapott új ceruzákat, de nem vitte haza őket, nap végén bezárta a szekrényébe.

Hazafelé menet bedobta az üzenőfüzetét a csatornába. Az osztályfőnök berendelte a szüleit, mert az iskolában ismét verekedett. Magasabb volt nála a fiú, aki a földön fekvő testvérét rugdosta; te korcs, te semmire se vagy jó, vigyorgott gúnyosan a támadó. Fellökte, ráült a hasára, ököllel ütötte az arcát. A fiú már jajgatott, orrából folyt a vér. Csak két pedagógus tudta leszedni róla. Nem számított, hogy mit mond, nem számított, hogy a testvérét védte, az igazgatónál kötött ki. Az igazgató nyúlánk, erős testalkatú férfi volt. Nagyot csattant a pofon. A kurva anyját!, mordult fel, de elmorzsolta a szavakat, a szigorú tekintetű férfi csak morgást hallott. A felnőttek csak pofozkodni tudnak. Ha ölni lehetett volna tekintettel, akkor az igazgató már nem élt volna.

Elhatározta, hogy beszél nagyapjával, a testvérével hozzáköltöznek. Fura szaga volt, mindig olvasott, amikor mégsem, akkor a kertben gondozta a növényeket, a virágokat, a szőlőt, a veteményest. Ha ritkán nála aludtak, akkor sokat mesélt a háborúról, az emberekről. Nem mindent értettek, de tátott szájjal hallgatták. Megállapította, hogy nem véletlenül olyan furcsa nagyapa, annyi szarságot megélt már.

Este kerülte apját, az igazgatótól kapott pofontól kicsit bekékült az arccsontja, nem akarta, hogy a másik oldalra is kerüljön egy lilás folt. Sokáig forgolódott ágyában, hallgatta testvére egyenletes szuszogását. Lefekvés előtt anyja megölelte. Együtt sírtak. Csak halkan, hogy apjuk meg ne hallja.

Másnap nyelvtanóra közepén nyílt az ajtó. Két férfi és két nő lépett be. Halkan beszélgettek a tanárnővel, aztán a két nő megfogta a táskáját és a kabátját, a két férfi pedig megmarkolta a karját, kivezették az osztályteremből. Leszegett fejjel lépdelt közöttük, látta társai megdöbbent tekintetét. Vadul dobolt a szíve. Börtönbe viszik. Biztos volt benne. Talán a tegnapi verekedés miatt. Neki senki nem mondott semmit.

Beültették az iskola előtt álló fehér mikrobuszba. Testvére sírva fakadt, amikor meglátta.

Az igazgató a kapuban állt, a gyermekvédelmisekkel beszélgetett. Megcsóválta a fejét, a két fiú felé nézett.

Mégsem börtönbe viszik. Megnyugodott. Ő nem bűnöző, hiába mondta apja oly sokszor. Ő csak egy gyerek. Egy tízéves. Senkit nem érdekel, hogy ő mit gondol, mit szeretne. Ő csak egy gyerek.

Tíz ágy állt a fehérre meszelt falú teremben, öccse a mellette lévő ágyat kapta.

– Roli vagyok – lépett hozzájuk egy szőke kölyök.

– Én Erik. Hol vagyunk?

– A senkinek sem kellő gyerekek otthonában – nevetett Roli.

– Innen már soha nem mehetünk haza? – kérdezte rémülten öccse.

– Mert ott jobb?

– Jobb.

Eltelt két hét. Lassan megtanulták a szokásokat, a napirendet. Öccse folyamatosan a hatalmas kovácsoltvas kaput bámulta.

– Apa nem jön értünk, de anya biztosan. Vagy nagyapa.

Minden este sírva aludt el. Persze, még csak hatéves, neki lehet sírni. Ő nem sírt. Lassan megértette, hogy sem anyja, sem nagyapja nem jön értük. Senki sem jön értük. Örökre itt fognak maradni.

Három hónap múlva nevelőszülőkhöz kerültek Nagyatádra. Sára néni aranyos volt, kedves, nevetős, ám a férje egy vadbarom. Hat gyerek került hozzájuk, ők a legkisebbek. András bácsi keményen dolgoztatta őket.

– Kurva kölykök, az ételért meg kell dolgozni! Nekem is.

Nem bántotta őket soha, de mindannyian jobbnak látták, ha ellenkezés nélkül teljesítik a parancsokat. Lassan fél éve ott laktak, Sára nénivel egészen elviselhetőnek látszott az élet. Egyszer Gábortól, a legidősebb fiútól kapott egy vékony pengéjű tőrt.

– Mindig legyen nálad, hogy meg tudd védeni az öcsédet és magadat. Te értéktelen vagy, csak a munkátokért és az utánatok járó pénzért tartanak itt titeket, de azonnal eldobnak, akár egy taknyos papír zsebkendőt, ha bármi gond lenne veletek. Hidd el nekem, én már a hatodik nevelőszülőnél tartok. A Karcsival vigyázzatok. Ő egy gonosz gyerek. Kerüljétek el, amennyire csak tudjátok.

A tőrt dzsekijébe rejtette, pontosan oda illett, a keskeny zsebbe, kicsit kilógott a nyele. Amikor egyedül volt, sokat gyakorolta, hogy minél gyorsabban elő tudja rántani. Karcsi tényleg gonosz volt. Helyette kellett dolgozni. Ha valamivel nem készültek el időben, András bácsinak azt mondta, hogy a csitrik nem jók semmire. András bácsi nem szólt, de aznap este nem kaptak vacsorát. Karcsi kajánul vigyorgott az asztalnál.

Ősszel disznóvágásra készültek, már hajnalban keltek. Öccsével a fát hordták az üstökhöz, vödrökben vizet a bélmosáshoz, mosogatáshoz.

Délután már „sütötték a zsírt”, az aranybarna tepertőket Karcsi kergette a forró lében egy hatalmas fakanállal. Testvére letette az üst mellé a felhasogatott fahasábokat, felegyenesedett, Karcsi abban a pillanatban loccsantotta arcába a fakanállal a forró zsírt. Öccse ordított, összeszaladtak a felnőttek. Karcsi megvetően vigyorgott.

– Megcsúszott a fakanál – közölte. – Mit lábatlankodik itt ez a kis csipasz?

Megérintette dzsekije zsebében a tőr nyelét. Karcsi zsebre dugott kézzel ácsorgott. Az üsthöz lépett, megmarkolta a hatalmas fakanalat. Karcsit a halántékán érte az ütés, elterült, nem mozdult. Csak morgott folyamatosan, akár egy farkas, nem engedett senkit az öccséhez, aki a földön feküdt, hüppögött, felhólyagosodott vörös foltok csúfították el az arcát. András bácsi felkapta a baltát, Erik a csuklójánál találta el. Még mindig vonyított, mint akinek elment az esze. A mentők és a rendőrök csak együttes erővel bírtak vele.

Este az otthonban ébredt. Roli hajolt fölé.

– Haver, híres lettél – közölte komolyan –, egy kölyöknek nagy dicsőség, hogy ilyen merészen szembe mer szállni a felnőttekkel.

– Hol az öcsém?

– Nem tudom. Őt nem hozták vissza.

Másnap az otthon igazgatója berendelte irodájába. Ült az asztalnál, papírokat olvasgatott, hosszú percekig nem szólt semmit. Erik kibámult az ablakon, két vadgalamb tollászkodott az ágakon, az ősz már megfestette a faleveleket, de még nem hullottak le.

– Tudom, mit érzel – nézett rá komoran –, az borzasztó, amikor az ember elveszíti a családját.

– Ők veszítettek el minket – szólalt meg indulatosan a fiú. – Hol van a testvérem?

– Ő ott maradt a nevelőszülőknél.

– Mikor mehetünk haza?

– Haza már nem mehettek, a szüleitek nem tudnak megfelelően gondoskodni rólatok.

– Nagyapa biztosan befogadna.

– Megkérdeztük. Azt mondta, ő már öreg és beteg, nem bírna el két ilyen lurkóval.

– Akkor már ő sem szeret.

– De. Biztosan szeret.

– Nem szeret – közölte halkan Erik.

– Azért hívattalak, mert holnaptól a városi iskolába fogsz járni. Tudom, hogy rendes, értelmes gyerek vagy. Kérlek, próbálj meg beilleszkedni. Ha bármi gondod van, hozzám nyugodtan fordulhatsz.

Bólintott.

Két hónapja járt a városi iskolába. Az osztálytársai nem piszkálták, miután az első napokban tisztázta az erőviszonyokat Dezsővel, az osztály legszemetebb fiújával, aki mindenkibe belekötött, kiborította a táskákat, elvette és befalta az otthonról hozott tízóraikat. Elég volt egyetlen pofon, hogy Dezső megértse, nem ő a király. Az osztályfőnök nem kedvelte Eriket, a hátsó padba ültette, egyedül, soha nem szólította fel órán, soha nem beszélt vele.

– Ez egy gyilkos – hadarta kolléganőjének –, látom a szemében. Ha lenne kése, már rég elvágta volna a torkomat.

Eriknek volt kése.

– Ez a rajz bámulatos, Erik – mosolygott rá Lívia néni, a rajztanár –, bámulatos, de nagyon komor.

Erik nem válaszolt, a képet bámulta. Egy fiú volt rajta, fekete ruhában, fekete cipőben, kezében késsel. A háttér és az előtér is teljesen fekete volt, csak egy bámulatosan megrajzolt sparhelt törte meg a monotóniát, vörösen izzó lángok csaptak ki belőle, fehér papírlapok röpültek, akár a madarak, közülük némelyik már lángra kapott.

– Erik, figyelsz rám? Nagyon jól rajzolsz.

Erik lassan felemelte fejét, a tanárnő arca egészen közel volt hozzá. Megállapította, hogy gyönyörűek a szemei. Zöldek. És mosolyognak. A tanárnő is mosolygott. Rátette kezét a fiú padon heverő kezére. A fiú el akarta húzni, de nem tudta, a nő erősen, ám mégis finoman szorította. Meleg volt, akár az édesanyjáé, ám sokkal puhább és finomabb. Néhány pillanatig egymás szemébe néztek.

– Szeretek rajzolni – közölte halkan.

– Igen, látom. Én is szeretek rajzolni, festeni. Megpróbáljuk együtt? Felfedezzük a színeket. Csodásak. Nézd, ez a tiéd.

A fiú megfogta a nagy, vékony dobozt. Lassan, óvatosan nyitotta fel a fémfedelet. Harminchat darab, tűhegyesre faragott akvarellceruza lapult egymás mellett.

– Ez az enyém? – nézett rá a fiú.

– A tiéd – bólintott a tanárnő.

– Köszönöm.

Gyorsan betette a táskájába, felpattant, morgott egy köszönésfélét, aztán az ajtónál megtorpant, visszafordult. Úgy tűnt, mintha mosolyogna. Egy kicsit.