Egy kérdező emlékei - 7., befejező rész
Írta: Szecsődy Péter
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 295
EGY KÉRDEZŐ EMLÉKEI
Írta: Szecsődy Péter
hetedik, befejező rész
XXII.
A kérdező kedvesével töltötte a ragyogó nyári napot. A strandon hevertek, meghitten beszélgettek ezer apróságról. Amikor elfogytak közös gondolataik, a kérdező Julius Ceasar emlékiratait olvasta a szép, fekete asszonynak, akit a férfiak itt is éppúgy megbámultak, mint a belvárosban, felöltözve. „Téged meg a nők lesnek, csak kevésbé nyíltan”, kedveskedett neki szerelme. A kérdező ezt nem hitte, de jól esett neki, ahogy most ez az együttlét is olyan harmonikus volt és szeretettel teli, mint egy gömb, amelyet markunkba szoríthatunk, teljes felületén érinthetünk.
Majdnem alkonyatig maradtak, a kérdező új beosztottat várt első ívvel a lakására koraestére. Egy óra lesz az egész, aztán mehet felfalni a remek vacsorát, amit, amíg ő dolgozik, „szívecskéje” saját otthonában elkészít.
Lehúzott ablakokkal hagyhatták az autót – mindenki így tett a parkolóban – ezért szinte borzongtak, amikor beültek. Kába szomorúság vett rajtuk erőt, a Nap kiszívta az erejüket. Aztán hosszú, forró csókkal búcsúztak a kocsiban. „Siess nagyon, édesem”, hajolt le a kedves, miután kiszállt. Jó volt utána nézni, karcsú derekára, kerek csípőjére, hosszú combjára, formás bokájára.
Az új kérdező már a kapuban várta. Magas, mégis tömzsi, szomorú szemű lány volt. Mint egy lakásban tartott komondor. A kanapéra is úgy ült le, mint egy méretei ellenére is kecses állat. Simogatásra és szidásra egyaránt felkészülve hallgatta az eligazító szöveget és munkájának kritikáját. Amikor elkészültek, beszélgetni kezdtek, a kérdezőnek nem volt szíve elküldeni, ő meg nem mutatott hajlandóságot, hogy felálljon. „Nekem lassan készülődnöm kell”, elégelte meg végül a kérdező. „Azért beszélgethetünk”, tette hozzá ijedten, s kiment a fürdőszobába borotválkozni. Nyitva hagyta az ajtót, hiszen csak derékig vetkőzött le, emelt hangon beszélgettek, míg habot kent az arcára és lehúzta a szőrt. Közben érezte a hátán a lány tekintetét. Kellemes volt. Még tett-vett egy keveset, mielőtt újra felöltözött.
„Elvihetlek valameddig?” kérdezte. A lány lemondóan bólintott. Beültek az autóba, jobbra, jobbra, balra, jobbra, aztán megálltak egy parknál. A lány némán gubbasztott, látszott, hogy nem akaródzik neki kiszállni. A kérdező fecsegett, nem is tudta, hol van, és mit mond. Közben rájuk sötétedett, s a homály oldottabbá tette a hangulatot. A monológ lassan beszélgetéssé alakult át. Valahogy összeért a válluk, aztán a szájuk is, kavargó, színes, lélegzetelállító álom volt az egész. Néha a kérdezőben lidérces képek fordultak meg, tudta, hogy valahol rossz érzések, aggodalmak között keresi valaki, aki nem indulhat el felkutatni őt, de a kellemetlen sugallatok hamar elmúltak és annál édesebb volt a következő csók. Egy dolog át-átsuhant az elméjén. Visszamehettek volna a lakásába, hogy egymáséi lehessenek. Ezt nem akarta, túl sok lett volna. Úgy érezte, egy vastag fát fűrészel, s azt élvezi, hogy a sudár törzs már régen dacol a fizika törvényeivel: el kellett volna dőlnie, de még áll. Állni fog talán a következő meg az azután következő húzás után is. Ha pedig teljesen keresztülvágja, s akkor sem hullik a porba, az lesz a csoda, amit – ahogy a kérdező képzelte – igazi szerelemnek hívnak. Ez a kép azonban csak egy villanás volt az izgalom és vágy levegőt kapkodó mámorában, egy fodrocska visszfénye a lemenő nap fényében tükröződő vízen.
Most azonban egyszerre csak hajnalodni kezdett. Ahogy a sötétség megrészegítette, a fény kijózanította őket, a kérdezőt mindenképpen. Visszaült a helyére, már csak azt várta, hogy a lány kiszálljon, ő pedig elmehessen kedveséhez, akinek majd azt hazudja, hogy elaludt, vagy valaki fiúismerőse felhívta, hogy nagy bajban van, mondjuk szerelmi bánatában öngyilkos akar lenni, és vigasztalni kellett egész éjszaka.
A lány elbúcsúzott, kiszállt az autóból, nehéz léptekkel eltűnt a park bokrai mögött. A kérdező indított, de még mindig a lehető legjobb megoldást kereste. Ám az agya lassacskán kiürült, szégyent és émelygést érzett. Megállt kedvesének háza előtt, automatikusan bezárta az ajtókat, felnézett, s látta a konyhaablakon lebbenni a leeresztett függönyt.
„Nem én kellek nekik, egyszerűen főnök-szagom van”, gondolta keserűen. Egy pillanatra megállt a bejárati ajtó előtt, töprengett, hogy ne forduljon-e vissza, de aztán csöngetett és elhatározta, hogy nem fog hazudni, akármi lesz is.
A zongoraművész leütötte az utolsó akkordot, s a kitörő tapsviharban fürödve állt fel. A közönség vele emelkedett a széksorokból, majdnem minden szem könnyektől és az átélt csoda gyönyörűségétől ragyogott. Nem fájtak az összeütött tenyerek, nem szorított a lakkcipő, nem fojtott a kihízott ruha vagy zakó. A lelkesedés nagyobb fénnyel ragyogott, mint fent a kristálycsillárok. A mester – fiatal arcán verejték csillogott – leeresztett karral bámulta az érzelmi vihart, amit keltett. Még valamit szeretett volna adni ezeknek a nagyszerű embereknek, akikkel a zongora által egyesült a lelke. Ott állt, csak ő volt, még a tárcáját is az öltözőben hagyta, a pénzét sem szórhatta közéjük. Kigombolta a frakkját, közéjük dobta volna, de hát ezek nem vadállatok, hanem Chopin-től, Bartóktól, Rachmaninovtól föllelkesült emberek, akik éveket töltöttek azzal, hogy egyre kifinomultabbak legyenek. Mit adhatna nekik ő, aki mára már eljátszott mindent, ami a lelkében volt? Kigombolta a nadrágját.
XXIII.
Pezsgett az ország akkoriban. Érezni lehetett a változások szelét, de tudni még nem, hiszen nem volt forradalmi helyzet, békésen, bár döcögősen növekedett minden.
Egy téli napon a kérdezőt megkérte a főnöke, hogy utaznának le délnyugatra, ahol a megyei titkár felesége helyi közvélemény-kutató intézményt létesítene. Nagyúr volt a megyei titkár, és asszonya sem akárki. Meg hát kevéske pénzmag is kinézett a dologból, menni kellett.
Annyira, hogy az Intézet igazgató-helyettese (gyakorlatilag főnöke) is leszáguldott, de útközben hóvihar kapta el, és kergette árokba az autóját. A kisfőnök és a kérdező a rossz hír ellenére szintén indulni készült.
Már sötétedett, amikor nekivágtak. A kérdező teletankolta a Trabantot, mert az már a tartalék csapon kapta az üzemanyagot. Bizony, abban a négykerekű motorkerékpárban nem volt szintmérő a műszerfalon! És nekivágtak a kétszáz kilométeres útnak.
Alig hagyták el a fővárost, amikor hullani kezdett a hó. A világ feketés fehérré vált, s a táncoló pelyhek között úgy haladtak, mintha hipertér-ugrásban vennének részt.
A hó ellepte az utat, nem volt záró- vagy felezővonal, a szélét is csak sejteni lehetett az egyre sűrűsödő pehely-viháncolásban. De ők száguldottak, azaz kocogtak rendületlenül, a szembe forgalom szinte teljesen megszűnt, nem is előzte őket, de mögöttük sem kullogott senki.
Varázslatos hangulatban beszélgettek. A kérdező sok hibáját ismerte a kisfőnöknek, de a lelke mélyén kedvelte. Kiderült, hogy mindketten kiskorukban veszítették el egyik szülőjüket. Tán innen a rokonszenv…
Húsz kilométerre lehettek útjuk céljáról, amikor leállt a Trabant motorja. A kocsi négyesben szabadonfutó, így le lehetett kormányozni – már amennyire hó engedte – az út szélére. Addig csak ropogás a kerekek alatt és az apró, szúrós pelyhek kopogása a szélvédőn.
Kiszálltak, és percek alatt megállapították, hogy a kérdező nem állította vissza tartalékról a benzincsapot, ráadásul a szívatót sem tolta vissza, amikor átmelegedett a motor. Szóval kifogyott a benzin, ők meg itt állnak a hóviharban, forgalom nincs, itt halnak meg reggelig.
Egy nagyobb autó tűnt fel a közelben, a kisfőnök leintette, behasalt (öten már ültek a lengyel nagypolszkiban), még megígérte, hogy mindenképpen visszajön a kérdezőért, és a kérdező máris magára maradt az út mellett. Lekapcsolta a Trabant világítását, s a belső lámpácska fényénél olvasgatott, míg reszketni nem kezdett.
Kint jobban fázott, de legalább nem zsibbadt, fel-alá sietett, de amikor előre fordult, meg kellett hajolnia, hogy a milliónyi kis kristálytüske döfése ne fájjon annyira. Amikor ezt elunta, visszaszállt, amikor meg azt, ki. Vadonatúj kvarcóráján már századszor nézte az időt, de csak másfél óra telt el, amióta a kisfőnök otthagyta.
További egy óra múlva a kérdező döntésre jutott. Még nincs annyira átfagyva, hogy ne tudna legyalogolni húsz-huszonöt kilométert. De percről-percre hűl, romlik az állapota, éhes, szomjas. Elindul. Százötven perce nem jött erre senki. Ha vár, végleg itt marad.
Két kilométert tett meg, amikor távolról megpillantott két fényszórót. A taxi, benne a kisfőnök, érte jött.
Mint bivaly a tangót. Csak ropják, ropják. Ezek csak azt tekintik munkának, ami hajnalban kezdődik. A párt kikérte őket a dolgozóból, álomszagúan – némelyiknek lidérces lehetett – pálinkás jóreggel után ott szoronganak a padokban, hallgatják az előadást, de mintha a táblánál beszélőt akvárium fala választaná el tőlük, csak a tátogás megy át. Ezért tört össze a főnök autója, ezért fagytál meg kis híján. Mert egy hatalmas tartozékának támadt egy ötlete. És nem tudta visszaverni.
XXIV.
A kérdezői értekezletek unalmasak voltak, s a résztvevők ezt egymásnak köszönhették. A munkatársak ilyenkor megpróbálták bebizonyítani, legalább egymásnak, hogy ők mégis valakik. Az összejövetel első részében a kutatók bemutatták a kérdőíveket, amikből 2-2 példányt majd a kérdezők „kipróbálnak” a megadott címeken, hogy aztán egy újabb értekezleten elmondhassák, hogy milyen hibák, ésszerűtlenségek akadnak bennük. A második részben aztán a főnökség, a magas, pocakos, kopaszodó osztályvezető, és kicsit görbe, nőiesen nyafka helyettese tartották szóval a beosztottakat. Helyzetet elemeztek, rangsoroltak, de többnyire a saját mindentudásukról, eszükről szólt az eligazításnak ez a része.
- Mostantól nem csak a budapesti próba vár rátok, terepen is le kell kérdezni mindegyik panelből kettőt – emelte fel a hangját az osztályvezető. A kérdező, aki az asztal alatt olvasott, felfigyelt.
- De legalább kifizetitek? – kérdezte a pécsi körzetet vivő kolléga.
- Nem. De akinek nem tetszik, az kereshet kényelmesebb állást. Tudjátok, hogy két paradicsom közül melyik a rohadt?
- Te! – morogta valaki csukott szájjal. Még az sem biztos, hogy férfi volt.
- Most én – vigyorodott el az osztályvezető. - A főnök.
A kérdező dühöt érzett, de a létező szocializmusban élt. Látott rendőri brutalitást, asszonyverést, nem mozdult, arcizma sem rándult. Csak tudta, hogy bosszút akar állni. A főnökség prémiumot kap majd ezért. Az osztályvezető kubai szivarjaiért ők fognak megdolgozni. Tizennégy kérdező közel három százalékkal csökkenti a bérköltségeket. Ez az ő havi fizetésének másfélszerese. Most három panelt indítanak. Arányos prémium. De ebből nem esznek!
Következő héten utazott le a körzetébe. Addigra kész volt az egyszerű terv. Kiválasztja a székhelyétől legtávolabb eső települést, és minden nap lemegy lekérdezni egy kérdőívet. Hat nap alatt hatot, és minden utat adminisztrál és elszámolja értük a kilométerpénzt. Nagy volt a körzete, kis fogyasztású az autója, ezen az úton többet keres majd, mint a főnökék.
A botrány majd’ egy hónapot késett. Otthon csörgött a telefon, a magas, kopasz, pocakos hívta, de a hajlott nőies is ott imbolygott. Kint a tárgyalóban a budapesti kérdezők tátott füllel hallgatták a főnök ordítozását.
- Azt hiszed, hogy olyan okos vagy, mert mindenkinél névjegyet hagytál a pontos időponttal? Nem vagy okos, holnaptól az a szabály, hogy mindenki a székhelyén kérdez. Egyszer volt Budán kutyavásár, és ezentúl, ha egy kilométert tévedsz az elszámolásodban, vagy bármi panasz lesz rád, fegyelmivel rúglak ki!
A kérdező hallgatott, bólogatott. Csak csatát nyert, de magyar volt, már az ükapjának az ükapja is megszokta ezt.
XXV.
Tíz éve is elmúlt már, hogy a kérdező egy másik céghez kötődő kutatásban mellékesen papokkal készített interjúkat. Másfél tucatnyi, többnyire katolikus alannyal beszélgetett, a legkedvesebb emlékeiben mégis két evangélikus, egy baptista és csak két katolikus maradt meg. Egyikük a békéscsabai apátplébános, akiből úgy áradt a derűs jóság, mint cserépkályhából a meleg: lelket üdítően, de semmit sem perzselve. A másik az ország túlsó végében, egy kis Kapuvár környéki faluban plébánoskodott, és kollégáinak többségével ellentétben – a kérdező délelőtt érkezett hozzá – ott tartotta ebédre. Rántott csirke volt, bőrére panírozva, ahogy a kérdező nem szerette, de legyűrte becsülettel, mert Rómában úgy kell viselkedni, mint a rómaiak. Közben beszélgettek, a kérdező feltette a kérdéseit (mélyinterjút készített, ami nagyjából azt jelenti, hogy megbeszélik, kivesézik a témát, amiről szó van).
Eltelt tíz esztendő, s a kérdező egy másik cégnél önálló kutatóként fejébe vette, hogy a szabad választások után is fölteszi a hajdani kérdéseket ugyanazoknak a papoknak. A válaszok azonosságából vagy különbözőségéből parádés következtetéseket vonhat le anélkül, hogy előbb órákig zakatolna a mátrixprinter. Így most egy kimustrált Trabantban gubbasztva órák óta, a sors (Isten?) különös útjain merengett. Arra járván, az apátplébánost szerette volna kifaggatni. Ám a sekrestyés tájékoztatta, hogy főnöke pár évvel ezelőtt az Úr kebelére távozott, utóda pedig éppen a volt hercegprímás újratemetésén van, csak estére várják. A meglepetés az új (a kérdező számára új) apátplébános neve volt. „Sopron mellől költözött ide?” „Igen.”A rántott csirkés.
A kérdezőt elöntötte a hübrisz. Mintha egy égi sugár vetődött volna rá. Az egyik elment, de aki jött helyette, éppen olyan fontos. Nem baj, ha megfogyott a szívig ható jóság, mert a kiürült pohár újra telik. Nem kell ezért a papért elutaznia az ország másik végébe, mert ím, az jön hozzá.
Ült hát a Trabantban. Kissé szomorúan vette tudomásul, hogy – esteledvén – a városban egyetlen bolt sincs nyitva, ahol négy kiflit és egy tubus majonézt (vacsorát) vehetne. Sebaj, majd a tisztelendő úr megéteti. Oda se a csirkebőrnek!
A kocsi belső lámpájának fényénél olvasott. Ha vendéglőre és tankolásra együtt nem is volt pénze, könyv mindig volt nála. Jó könyv, de nem annyira jó, hogy ne kelljen fészkelődni, ki-kipillantgatni az autóból, egyre gyakrabban rágyújtani. Nem baj, jön az apát úr, etet, válaszol, minden rendben lesz.
A környék elcsendesedett, csak a hulló, száradt falevelek koppantak a nagy csendben az autón műanyag-tetején. Az egész város tévémámorba zuhant: mások által kiizzadt álmokat habzsoltak a sajátjaik érkezte előtt.
Késő volt már, amikor egy kis japán autó fékezett a parókia előtt. Kövér, formátlan alak kászálódott ki belőle. Mire becsapta az ajtót, már a kérdező ott állt előtte.
„Dicsértessék, nem tudom, emlékszik-e rám, még Győr-Sopronban…”
„Hogyne fiam, de most temetésről jövök, háromszázharminchárom kilométert vezettem. Ha beszélni szeretne velem, várja meg, míg lezuhanyozom, megvacsorázom.”
A kérdező visszabotorkált a Trabanthoz, ami a japán jármű mellett úgy festett, mint egy satnya őshüllő. Mikor ehet legközelebb? Otthon. A válaszok, plusz kétszáz kilométer után. Mindegy, kibírja.
Egy óra múlva becsöngetett, és a templomszolga be is engedte. Dohos szobácskában várakozott vagy tíz percig, aztán az apát elé járulhatott.
Vidám arccal, lendületesen lépett be, erőinek végén járt, és még haza kellett jutnia. Hamar végigfutnak a kérdéseken, aztán tövig nyomja a gázpedált, hajnali háromra otthon lehet, harap valamit, aztán csak alszik…
Az apát úr az íróasztala mögött, mélyzöld fotelban ült. Arisztokratikus méltósággal mutatott egy rozoga szék felé. A kérdező lekuporodott, s rögtön feltette az első kérdést.
„Várjunk csak!” emelte fel a hangját a pap. „Először tisztázzuk, hogyan talált meg engem, aztán, hogy mi a célja ezzel a kérdezősködéssel!”
A tisztázás kemény volt és aljas. Általános teológiai kérdésekkel kezdődött, aztán jöttek az egyházatyák, akikről a kérdező vajmi keveset tudott, végül az egyház-filozófiai fejtegetések, amikhez inkább nem szólt hozzá, mert szerette volna feltenni azokat a rohadt kérdéseket, és menni már a francba, világosban ér majd haza, és a kölykei olyan keveset látják, hatkor, legkésőbb fél hétkor fölverik akkor is, ha halott.
„Mert maguk a szabadság- egyenlőség- testvériség jelszavát harsogják (harsogja a fene), pedig tudniuk kéne, ha nem lennének olyan ostobák, hogy szabadság nincs odaszánás nélkül, egyenlőség sincs, mert az Úr különbözőnek teremtett bennünket, testvériség meg végképpen nincsen atyaság nélkül!"
A testvériség hiányának bizonyítására valamint bizonyára elfáradván és a vacsora után is eltelt annyi idő, hogy nem lesznek nyomasztó álmai, az apát úr kijelentette, hogy nem akar a kérdésekre válaszolni. A kérdező némi éllel megköszönte a rá szánt időt és figyelmet, s gémberedetten indult az ajtó felé.
Ha tiéd az út, igazság és élet, az utadon miért taposol másokra, igazságodat miért megalázásra használod s az életedet miért kizárásra szenteled? Az utad a latrok közé vezethet, ha nem vizsgálod meg minden lépésnél, az igazság dele a Föld túloldalán a legsötétebb éjfél. Az élet pedig? Azt hiszed, amíg eszel, mozogsz, élsz. De ne légy ebben olyan biztos! Paneleket rakosgatsz ide-oda, mások félig emésztett gondolatai bugyognak belőled. Ez lenne az élet? Ki vagy te hát, aki szerepeid mögül csak a bűn álorcájában mersz kikukucskálni? Gyűlölet sápasztja arcodat, minden áron törleszteni akarsz, úgy képzeled, eddig az „ő” világuk volt, most a tiéd jön. Pedig meghaltál, és az Úr, ha az általad ismert, terjesztett szabályok szerint ítél, eltaszít magától. Te, kongó érc, te, zengő cimbalom!
XXVI.
A kérdező már nem volt kérdező. Kérdésgyártó és elemző lett belőle, tudományos segédmunkatárs. Az ország déli része, tucatnyi város és falu helyett ugyanazt a rövid utat járta be mindennap, otthona és a munkahelye, a Magyar Dolgozók Pártjának hajdani székháza között. Hétköznapokon reggeltől estig, vagy ha komoly volt a feladat, másnap reggelig is akár bent gubbasztott a számítógép előtt, vagy kinyomtatott táblázatokat böngészve.
Egy napon kitört a taxisok sztrájkja. Mert hazudott a kormány, és azok, akik megválasztották, nem ezt várták tőle, meg akarták büntetni. A történetet kár felidézni, komoly emberek alázták magukat sárba, a magyarországi hatalmi politika gyalázatos napjai voltak ezek, szemmel látható volt, hogy a „nemzetnek” csak egy része méltó a szabadságra, és a vezetők többsége nem ehhez a csoporthoz tartozik.
A kérdező egyik ifjú kollégája remek ötlettel fordult a vezetőséghez: készítsenek gyorsvizsgálatot az eseményekről, mit szól az istenadta nép saját (taxis) forradalmáraihoz. Az engedély megjött, a kérdőív elkészült, a lelkes külsősök felhívtak háromszáz telefonnal rendelkező (az akkor még nagy szó volt) budapestit, és kiderült, ami nyilvánvaló, hogy a fővárosiak többségének tetszett az autófüst-mentes hosszú hétvége, és úgy gondolták, hogy a kormány ne hazudjon.
A hübriszében haldokló miniszterelnök nem sokáig késett a válasszal. Egy röpke kormányrendelettel megszüntette a kérdező munkahelyét. Ami az akkori, még kialakulatlan felszámolási szisztémában félévnyi tilitolizást, felszámolási biztost, munkátlan bejárást jelentett.
A kérdezőnek. Az a kis cég azonban, amit egy-két évvel korábban azért hoztak létre, hogy a külsős megbízásokért kapott pénz ne az államkasszába csepegjen, hanem az élvezze, aki megdolgozott érte, szóval az is kis árnyékvállalkozás hamarjában átvette az intézmény korábban vállalt feladatait. Fillérekért bérbe vette a számítógépparkot, amiben korábban milliókért vásárolt adattenger és drága programok lapultak. Valamint fél bérért dolgoztatta az adatfeldolgozókat, kérdezőket, kutatókat.
Egy vasárnap reggelen, jóval az Intézet felszámolásának megkezdése után, csörgött a kérdező telefonja. Hajdani igazgatója, aki most a kicsiből indult, de viharosan növekvő cégnek volt a vezetője, azt kérte, hogy a kérdező fáradjon már be, mert nagy szükség lenne rá, és fizetnének is.
Az ilyen invitálásnak nehéz ellenállni, a kérdező (mellesleg viszonylag közel lakott a céghez) bement, és azzal szembesült, hogy el kell(ene) végezni a korábbi munkáját, csak nem 3-4 napot kap rá, hanem ugyanannyi órát.
Piackutatás volt a javából, tehát ostoba felületes, nem sokat kellett töprengeni rajta. A kérdező reggel kilencre ért be, délig kapott határidőt, de Már tizenegyre lediktálta azt a hét oldalt (plusz táblázatok), amire egy piackutató jelentésnek szüksége van, hogy mutatós legyen.
- Egy dolgot elfelejtettünk tisztázni – feszengett a volt igazgató, miközben a kész művet tanulmányozta. A hangjában volt valami zavart és fenyegető, de a kérdező saját hozzáértésének és gyorsaságának eufóriájában (no meg ki sem aludta magát) erre nem figyelt fel. – Nem tárgyaltuk meg, hogy mennyit kérsz ezért a munkáért.
A kérdező töprengett egy kicsit, aztán mondott egy árat. Ami a cég felszámolása előtt a heti fizetése volt.
- Hát látod – így a cég vezetője – ezzel most megmondtad, hogy mennyit érsz valójában. Ha (és itt a kérdező korábbi állásában félévnyi jövedelmet nevezett meg) ennyit kérsz, azt is ki kellett volna fizetnünk. Itt volt a nagy lehetőséged, fel kellett volna ismerned. Ezt csak azért mondom, mert valamivel meg akarlak ajándékozni, ha már ilyen pitiáner voltál. Egyébként a reális a havi fizetésed lett volna.
- És a barátság? – tette fel magában a volt kérdező. – Az itt nem számít – válaszolt magának a volt igazgató helyett. - Csak a becsület. Legalább nekem.
Először csak azt hitte, viszket az ország. Aztán látta, hogy azok a részek, amiket hosszabb távon gondolt menthetőnek, kezdenek leszakadozni. Amióta az emberek azt gondolhatták, amit akartak, kétségbe esve keresték a kapaszkodókat, támaszokat az agyuknak. Rothadt és rohasztó, emésztetlen, másutt rég kiköpött eszmékhez kötözték magukat, hiszen bölcsesség és tudás nélkül kellett volna eligazodniuk egy olyan világban, amilyenről senki nem álmodhatott korábban. Az írástudók (sokszor önkéntelen, hiszen nem minden írástudó okos) árulása pedig ugyanolyan volt, mint máskor és máshol; némelyik lelkesnek tettette magát, mások a vállukat vonogatták, hogy ugye szél ellen nem lehet, a többinek a hangját elnyelte a monoton zúgás.
Idegennek, kellemetlenül érezzük magunkat a zsarnokság nélkül. Kell nekünk az elnyomó, hogy ne foglalkozzunk közös ügyeinkkel, hogy megmondja, kit utáljunk vagy szeressünk, s mi közben intézhessük apró dolgainkat. Egy ország, amelyiknek nincs népe, egy edény, amit annyiszor borogattak fel és töltöttek újra, hogy el ne hidd, ami kívülről rá van írva! És főleg: ne kortyolj bele!
XXVII.
Amikor a kérdező előrelépett a szamárlétrán, át kellett adnia körzetét az utódának, egy vörös hajú, zöldszemű, bájos nőnek. Kinga, úgy hívták, fényes jókedvvel ült be a kérdező autójába, itta a történeteit és eligazító szavait, csacsogott, csillogott, mintha ez a munka lenne álmai netovábbja.
A kérdező, korábban, amikor megtudta, hogy más, fontosabb állásba helyezik, beleszeretett az elhagyandó városba és környékébe. De mivel az egészet nem tehette magáévá, egy karcsú, fekete fiatalasszonyba sűrítette érzéseit. Mikor tehát megérkeztek, bemutatta szállásadónőjének Kingát, a szállásadó távozása után Kingának a lakás trükkjeit, majd távozott éjhajú kedveséhez. Csak másnap reggel tért vissza, hogy bejárják azokat a településeket, ahol Kinga lesz a főnök, s találkozzanak a beosztottakkal.
Kinga egy szál fehér férfiingben és az alóla elősejlő tenyérnyi bugyiban fogadta a kérdezőt. Csábos volt, de nem ellenállhatatlan azokban a percekben, amikor elköltötték a bőséges, változatos reggelit. Meghitten beszélgettek a telemorzsázott asztal mellett, aztán Kinga kissé vonakodva, félig nyitott ajtónál felöltözött, indultak a dolgukra. Három nap alatt megfordultak mindenütt, ahol kellett, találkoztak mindenkivel, akivel akartak. Többször nem fordult elő köztük semmi, ami illetlenségre adott volna alkalmat. Hazafelé még megálltak egy útszéli fogadónál, bőségesen megvacsoráztak, aztán Kingánál – hiszen szabály volt, hogy minden kollégát, akit szállítottak, kapuig kell hazavinni – még megittak egy teát. A kérdezőnek ez volt a végső búcsú a szabad élettől, ezért az asszony hiába marasztalta. Másnap már az íróasztala mellett ülhet nyolc órát naponta, a főnök majd az órájára pillanthat, ha öt percet késik, rendszeresen be kell számolnia – legalább egy-két szóban – hogy mit csinál és miért, a titkárnőkkel és a kollégákkal mehet ebédelni... Mindennek ára van.
Kingát kéthetenként, ha látta. Bennfentesként tudta róla, hogy a főnökök és a vidéki beosztottak nem nagyon elégedettek vele, de hát hogyan lehet őt, a kérdezőt pótolni?
Aztán teltek az évek. Az intézet egy sértett hatalmi döntés után megszűnt, a munkatársakat szétszórta a sors. A kérdező senkivel sem járt össze régi kollégái közül, a vége felé sokat botladozott ő is, mások is, jobb volt erről elfeledkezni.
A körúton igyekezett valahova, amikor megpillantotta Kingát. Ugyanolyan volt, mint tíz évvel korábban, üstöke bronzszínben ragyogott, termete sudár. A kérdező széles mosollyal lépett mellé – Kinga láthatóan nem ismerte őt meg – és megfogta a karját.
„Szervusz!”
„Ne szólj hozzám, nem nyúlj hozzám”, rikoltotta a nő. „Világéletemben szar, szemét pasinak tartottalak, gennyes geci vagy!” a járókelők fegyelmezetten, egy odapillantással siettek tovább.
„Szemét aljas ember vagy” harsogott tovább Kinga. „Nem ismerlek és nem is akarlak megismerni!”
„Isten áldjon!” lépett hátrább a volt kérdező. Arca, egész teste égett. Aztán ment tovább, mert nemcsak a jó dolgok múlnak el. Szerencsére.