Egy kérdező emlékei - 4. rész
Írta: Szecsődy Péter
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 319
Egy kérdező emlékei - 4. rész
XI.
A kérdező azon a hétvégén végre pihenni akart, nem pedig kétszáz kilométert utazni, hogy otthon számos ügyet elintézzen, ezért barátjával kiment a „nudira”. Törvényen kívüli hely volt az elhagyott bányató, ahol lázadó lelkű emberek jöttek össze, hogy jól érezzék magukat, amikor lehet. Például meztelenül egy alig tiszta tavacska partján, amely egy földbe vájt sebet töltött ki. A kérdező idetartozónak érezte magát, így elviselte a sok embert maga körül. Csak mellesleg gyönyörködött a szép női testekben. Szerette lehunyni a szemét, érezni, hogy minden porcikáját átjárja a nap, élvezni, hogy ha kijön a vízből, a bőre egyszerre szárad meg, nem pácolódik testének egy része nedves nadrágban. Kiment tehát egy délelőtt fürödni.
Nyaktörő, húszméteres lejtőn lehetett leszaladni a partra, le is futott, azzal a gondolattal a fejében, hogy nem tud majd időben megállni, és ruhástól beleszáguld a vízbe. Meg tudott. Ledobta a pokrócát, vetkőzni kezdett. Ebben a pillanatban sztentori hangot hallott.
„Hol van a hulla?” egy rendőr kérdezte föntről. A kérdezőre nézett, akin már csak kisnadrág volt.
„Itt, ide tessék jönni!” hangzott kicsit odábbról. A kérdező arra nézett, felöltözött, szeppent társaságot látott.
Rövid tipródás után elindult halottnézőbe. A parton ment, már meztelenül, bosszantani a rendőrt. Jobb lába a vízben, a bal a szárazon. Elérte a szeppenteket, de hiába nézegetett, nem látott semmit. Elhagyta hát őket, jó száz métert ment még, aztán visszafordult. Újra elhagyta a felöltözötteket, már majdnem a pokrócához ért, amikor a rendőr egy másikkal, néhány fehérköpenyessel és egy-két civillel odaért a társasághoz. Valamihez odahajolt, ami félig kint volt, félig a vízben.
„Igazán kijjebb húzhatták volna!” harsogta.
Akkor ketten megfogták, s akkor már a kérdező is látta, mert a mások valósága mindig erősebb, mint a miénk. Szederjes testű szakállas férfi volt, mellig a vízben, nyitott szájjal. Látta azt is, hogy fölemelik és a parton ugyanúgy, hanyatt, leteszik.
„Uramisten” gondolta. „Kétszer is átléptem rajta, és egyszer sem vettem észre.”
Valaki megfogta a lábad a vízben. Persze, hogy egy hal ért hozzád. Nyáresti sétán borzongás járja át a tested, holott szél sem rezdül. A szobádból is, ahol senki sem jár, csak te, eltűnnek, odébb kerülnek a dolgaid. Ide tetted, de nincs itt, kétségbeesetten keresed, aztán tíz perc múlva ugyanott van. Vagy elvész hetekre-hónapokra. Ki vitte el? Elvitte valaki, vagy csak nem tudod meglátni? Ülj le nyugodtan, ha a szemüveged hiányzik, vagy a lakáskulcsod, ami nélkül nem tudsz elindulni! Ne figyelj oda egy kicsit. Mindegy, hogy magadtól nem látod, vagy mástól, át kell kapcsolni valamit – talán benned –, hogy minden olyan legyen, mint volt. Olyan is lesz. Kevés tárgy tűnik el végleg, többnyire olyanok, amiket nem is keresel. De hogy azok hol bukkannak fel, az időben szökkennek egyet, mintha élnének, vagy a térben, esetleg végleg elvesznek az emberi érzékelés számára, azt te nem tudhatod, más meg nem törődik vele. A zavaros vízben, sötét éjszakában, ha megérint valaki vagy valami a víz alatt, nem biztos, hogy gonosz dolog az. Talán te is szeretnéd néha megsimogatni valakinek az arcát, akihez nem érhetsz hozzá. Megérinteni, ahogy a múzeumban vágyunk hozzáérni legalább egy szoborhoz, festményhez, olyan tárgyhoz, amelyet régen elporladt emberek használtak. Lehet, hogy te is kedves vagy valaki számára, aki csak ezt a módot ismeri ahhoz, hogy amíg a teremőr éppen másra figyel, tenyerével illessen egy pillanatra.
XII.
Margó már a nyolcvannégy címkártya kétharmadánál tartott és még csak kettőt tett félre. Ezeket nem ismerte. A többinél vagy azonnal sikkantott, vagy rövid hümmögés után. Margó kérdező volt. A legügyesebb. A nemrég várossá avanzsált nagy határ menti faluban mindenkiről tudott mindent. Akiről nem, annak adatlapját átvitte az anyjához. Amikor visszatért, csak egy kártyát nézegetett furcsállva.
„A városban nincsenek tanyák, Nagymajor se, Totoláék se. Ez valami tévedés.”
A kérdező fogadott vele egy üveg konyakba, hogy ő megtalálja. Margó előre örült a nyereménynek, a kérdező pedig - tavaszi koradélután lévén - reményekkel telve vágott a feladatnak. Az italboltokban kezdte, ott a készséges csapos nagy hangon megismételte a tanya és a keresett személy nevét, a törzsvendégek pedig - már amelyik képes volt rá - latolgatni kezdték, merre lehet az a hely. Ám senki sem tudott semmit. Akkor a kérdező az ösztönére bízta magát, elindult, mint a patkány a labirintusban. Végighajtott egy úton, jobbra fordult, megint jobbra, aztán egyenesen, míg le nem intette egy határőr. A kérdező elég hamar meggyőzte, hogy nem akar disszidálni. A határőr sem tudott a helyről, ahova a kérdező menni akart, de amikor félóra múlva - valahogy minden út arra vezetett - megint találkoztak, barátságosan intett, s harmadszorra kért egy cigit.
Közben elfogyott egy fél tank benzin és a délután. Már minden utca ismerős volt, akár jobbra, akár balra fordult egy kereszteződésnél. Megállt minden gyalogosnál kérdezősködni, de hiába. Már-már belátta, hogy erre a településre vonatkozóan Margó okosabb a hivatalnál, amikor egy családi ház előtt néhány embert látván, lefékezett, és letekerte az ablakot.
„Én nem tudom, de a férjem az egész várost ismeri. Várja meg, mi is őt várjuk, tanú egy helyszínelésnél”, bíztatta egy testes asszony.
Félóra sem telt bele, megjött a férj egy rendőrautóval. Ő is a vállát vonogatta, aztán behajolt a kéklámpás kocsi ablakán.
„Szerencséje van, a zászlós elvtárs tudja, kit keres!” nyugtázta a tárgyalás eredményét.
Öt perc múlva a kérdező a kapitányságon volt. Ott a testes, pirospozsgás tiszthelyettes elkérte a papírjait. A főállású kérdezőséget igazoló fényképes lap láthatóan teljesen megnyugtatta, hiszen erre a célra készült, címeres, gyerekökölnyi körpecsétjével.
„Megnézzük, ki is ez a fickó.”
A kis iroda fő bútordarabja egy zöld lemezszekrény volt, ajtaján függő gyurmapecséttel. A rendőr ezt nyitotta ki, egy darabig matatott benne, aztán egy nagy spirálfüzettel a kezében fordult vissza. Lapozgatni kezdett, majd felderült az arca.
„Itt van! Totola József, január nyolcadikán múlt 18 éves, anyja neve Tóth Rozália, apja József, Nagymajor kettő. Csendes, visszahúzódó gyerek, még nem érdeklődik a lányok iránt, két kis gondunk volt vele, szereti a madarakat, lépezett 1982. május 21-én, és itt van a másik, átcsatangolt a határon, a Jugók fogták meg 86 októberében. Tanulni nem szeretett, csak a biológia érdekelte egy darabig, nyolcadik félévben meg is bukott kettőből, év végén is csak azért engedték át, mert csendes, szelíd gyerek. Most a gazdaság tanyáján a bikaistállóban tehenészlegény az apja mellett.”
A rendőr részletesen elmagyarázta, hogyan lehet eljutni a tanyához. A kérdező megtalálta Totola Jóskát, derekasan kifaggatta, aztán már az autóban, szállására menet felsóhajtott: „Vajon megszoríthatom-e valaha a kezet, mely hasonlóan foglalja össze nagy spirálfüzetbe a sorsom alakulását?”
Nem pofoztak meg soha. Nem kellett széles terpeszben durva kezek motozását elviselned. Soha nem kapcsolódott össze benned futásod és valamilyen üldözés. Futottál, mert úgy érezted, hogy rohannod kell. Bajok estek veled, mert hozzátartoznak az élethez. Tudtad, mert láttad ezer esetben, hogy a világ, amely hálót szőtt köréd, éppen elég felületes és közönyös ahhoz, hogy ne tömje be az összes lukat ezen a hálón. Nem képzelődtél verejtékezve arról, hogy egy szőrös, torz kéz a nevedet írja egy könyvbe, ahova az elveszejtendőkét róják. Nem tekintgettél hátra, amikor tilosban jártál, mert nem hitted volna, hogy mindent tudnak rólad. Agyad és minden más között ott volt koponyád csontfala. A falon belül minden a tiéd, ami bejut, azt is olyanná emészted, amilyenné akarod. Ami kint van, azzal meg barátkozni lehet, vagy harcolni. De hirtelen ott ülsz egy ember előtt, aki fejedre olvassa a tetteidet és a legbensőbb gondolataidat. Pillanatokig abban reménykedsz, hogy olyan, mint a jósok, akik ködös általánosításokkal operálnak, de úgy vegyíti a konkrétumokat a valósághoz egészen közel álló feltételezésekkel, hogy meghajolsz előtte -– úgysem nyugszik addig, amíg ezt meg nem teszed – és tudomásul veszed, hogy semmi sem a tiéd. Egy rohadt rendszer tagja vagy, pedig ezt a rendszert azért hozták létre őseid, hogy őket, téged, meg az utódaidat is védjen, kiszolgáljon. S te még jól jártál, hogy nem kell a rendszer legfőbb képviselőinek ostoba elvei miatt idegenben megdögleni vagy megnyomorodni, és nem vagy valamiféle jellel megkülönböztetett alsóbbrendű lény, aki csak megalázottan vegetálhat. Szóval a közepéből kaptál, nem túl jót és nem túl rosszat, olyat, amit még így is el lehet viselni.
XIII.
Az a lány maga volt a friss erőtől duzzadó egészség. A tanya, ahol felnőtt, megóvta a városias elpuhultságtól. Életének fájdalma és nyomorúsága elkerülte a testét, csak az arcára rakódott, szinte ijesztően csúnyává alakítva azt. A kérdező hátulról látta meg először a művészkocsmában. Nem tudta levenni a szemét a tarkótól sarokig gyönyörű alakról. Aztán a lány megfordult és csak a szemében volt valami vonzó.
Egy közös ismerős nemsokára bemutatta őket egymásnak. A lány – Éva – fél fenékkel ült a székre, gyomorkeserűt kért és úgy itta, ahogy cigarettázott, természetesség nélkül.
Nemsokára a folyóparton sétáltak. Éva csacsogott. Csak neki fontos témákról, ismeretlen ismerősökről, de néha kedves fordulatokkal, meglepően találó és szép képekkel. „Fogadni mernék, hogy még nem szokott le a versírásról”, gondolta a kérdező.
Nem akarta első este felvinni magához, pedig el se tudta képzelni, hogy mi mást kezdhetne vele. Figyelte, hogyan próbál érdekes lenni, holott csak két gombot kellene akár magán, akár a másikon kigombolnia, lehetőleg egy szó nélkül, és annál semmi sem lenne izgalmasabb.
Abban egyeztek meg, hogy három nap múlva találkoznak, késő este. A randevúra a kérdező farkaséhesen, holtfáradtan és késve futott be. Éva nem egyedül várta. Társa, egy halvány arcú, nyúlánk teremtés Henriett néven mutatkozott be. Kettőjük közül ő volt a főnök, ez már a vendéglőben kiderült. Miután jól belaktak, iszogattak. Henriett hirtelen kijelentette, hogy utálja a nyilvános helyeket, vegyenek négy üveg bort, és menjenek föl a kérdezőhöz.
Az összes üveg már kiürült, amikor Éva elővette és a kérdező orra alá dugta a verseit. Olyanok voltak, mint a beszéde. Apró csillámok a szürke homokban. Nehéz volt jót szólni róluk.
Amikor derengeni kezdett, lekapcsolták a villanyokat. A lakás kékes homályba borult, mintha mélyen az óceánban úszott volna. Henriett kiment a konyhába, lefeküdt a linóleumra. Amikor a kérdező egy pohár vizet vitt a másik lánynak, s átlépte őt, az tétován felnyúlt a combja felé. „Itt alszom”, jelentette ki. Éva hamarosan keresni kezdte. Háromszor körbejárta a szobákat, hangosan szólongatta, el is sírta magát. A kérdező leültette, vigasztalgatta, aztán lekísérte a sarokig. A madarak eszeveszetten csivogtak, egyetlen autó húzott el mellettük dörgő motorral. Megpuszilták egymást, a kérdező még elgyönyörködött a távozó lány szépségén, majd visszament Henrietthez.
Még mindig a konyhakövön feküdt, de nem aludt. Megint a kezét nyújtotta. A kérdező fölsegítette, de nem ölelte át. Fahangon megkérdezte tőle, hogy megfelel-e mellette, vagy jobb a nagyszobában. A lány mellette akart aludni. Ő bólintott és bement ágyazni.
Egy lepedő, egy párna, egy paplan. Meg lehet osztozni. Az ágy elég széles, elférnek. Kiment fogat mosni. Mire visszaért, Henriett már feküdt.
„Felöltözve feküdtél le?” kérdezte ingerülten a férfi.
„Igen. Miért?”
„Koszos. Én is ebben alszom, legalább a nadrágodat vedd le!”
„És ha nem?”
„Miért?”
„Mert olyan fáradt vagyok, hogy a kezemet sem tudom fölemelni. Azért mentem ki a konyhába is.”
„Jó, akkor leveszem én.” Kitakarta a lányt, lehajolt, két ujjal följebb húzta a barna pólót a hasán, így hozzáfért a farmer felső gombjához. Zizzent a cipzár, a lány csípője alá nyúlt, megemelte, a másik kezével pedig combig lehúzta a nadrágot. Az ágy végéhez ment és lerántotta az egészet. Henriett egész idő alatt tágra nyílt szemmel, mosolyogva nézte.
A kérdező a saját oldalára került, ledobálta ruháit és bebújt a takaró alá. Pár percig nyugtatgatta magát, végül elaludt.
Reggel a lány megkérdezte tőle, hogy nem kívánta-e. Gondolkodnia kellett, hogy mit válaszoljon. Úgy döntött, hallgatni fog. Két nap múlva este Henriett beállított egy bambaképű legénnyel. A srác félórás erőltetett beszélgetés után kihívta a kérdezőt a konyhába és megkérte, hogy menjen aludni. Nem tudott mit válaszolni, beleegyezett. Már egy krimit olvasott, amikor a fiú bekopogott hozzá, hogy nem tudna-e takarót adni.
„Ez van, amiben fekszem.
„Odaadnád?”
Nem adta oda, hanem rövid előadást tartott a pofátlanság határairól. Reggel fölkeltette a fiatalokat, mert mennie kellett. Nem mosakodtak, nem néztek egymásra, nem szóltak egymáshoz. A lány a kérdezőtől is csak annyit kérdezett, van-e reggeli. Nem volt.
„...És ellöké ő magától az ízes falatokkal telt tálat, hogy a ganéba faljon, de megüté orrát annak is a bűze, s elveté azt is, hogy ne maradjon semmije. De tán a híves étekben gonoszabb méreg volt, mint a ganéban. Az egyikben halál, a másikban csak undor és okádás. Egyikből sem vett magához egy falatot sem, azt tette, ami a legkedvesebb az Úrnak, böjtölt. Ha az egyiket nem érdemlette, a másiknál többet ért.” Megemészthette volna mindkettőt. Fekszik az ágyon hanyatt, szívja a cigarettát, nézi a plafont, egy vicc jut eszébe, de csak a szája sarka mozdul. Festetni kéne. Viselkedne, de éppen annyira nem bír, ahogy felszabadultnak sem érzi magát. Nem érdekli a másik, olyan közel kellett volna lenniük egymáshoz, amilyen közel csak ember lehet a másikhoz, mégis csillagnyi volt a távolság. Szeretné lesúrolni magáról a nem kellemetlen, mégis idegen szagokat. Teljesen úgysem megy, amit tett, az a bőrébe tetoválta magát. Ezt érezte, amikor nemet mondott ott belül mindkettőre. Ez a pillanat azonos lett volna, akármelyikkel veti le együtt a ruháját. Így hát egyedül gyújtott rá, bűntudata csak annyi volt, hogy a házinéni nem szerette, ha az ágyban dohányzik, de már korábban kinyitotta az ablakot, hogy kimenjen a szag.
XIV.
„Nem hajlandó válaszolni, azt mondja, meggyilkolták a fiát, a gyilkos megúszta, azóta neki ellensége a világ”, hadarta Anna, amikor visszaadta a címkártyát. „Nem tudtam helyette másikat találni, mert a pótcímek már korábban elfogytak.”
Ha egy kérdezőnek száz kitöltött ívet kell visszavinni, akkor nem vihet kilencvenkilencet. Anna nem ugrotta át a lécet, de ez nem az ő hibája. Ő csak kérdezget. A kérdező más, nem ismerhet lehetetlent, télen hókotrót szerez, ha el kell jutnia valahová. A halottat kiássa, úgy kérdezi le, azt a szót pedig, hogy válaszmegtagadás, nem ismeri. Tud hízelegni, ígérgetni, rokonszenves, ha kell, egy a lényeg, hogy a hivatal által kiadott mintának megfeleljen a lekérdezettek országosan ezres csoportja. Mindnyájunk lelkében több-kevesebb oltár található. Kinek az anyja, kinek az eszméi, a kérdezőnek sok-sok apró csibészség és görbe út kiegyenesítésére, hogy ne érezze magát alábbvalónak senkinél, a kérdezés tisztasága és pontossága a legfontosabb.
Két nap múlva kocsiba ült, elment a tanyára, ahol nem akarnak szóba állni azzal a világgal, amely a fiú gyilkosát fölmentette. Egy beesett arcú férfi kergette el az acsargó kutyákat, így lehetett bejutni az udvarra. Tésztás húsú nő ült a konyhában. Mikor a kérdező bemutatkozott és megmondta, honnan jött, rögtön elsírta magát. Utána elmondta azt, amit Annának is korábban.
„Talán tudok önnek segíteni, ha elmondja, mi történt, rádiós barátaim figyelmét fel tudom hívni a tragédiájára” hazudott a kérdező. „Csak ezt a kérdőívet...”
Megcsinálták. Aztán jött az ára. Történet egy szerencsétlen, okos, kedves, jó gyerekről. Pincér volt a községben, egyszer belekötöttek a falu bikái, élükön a másik kocsma tulajdonosának fiával. Pofozgatták, lökdösték, a végén már kezét-lábát fogva, mintha hajóhinta lenne, ütögették fejét a bicikliállványhoz a vegyesbolt előtt. Másnap reggel nem lehetett felébreszteni, aztán mégis, de délután összeesett, egy hétig feküdt a kórházban, aztán contusio cerebrit kapott és meghalt. (Mi a fenét, kérdezte magában a kérdező, de firkált valamit, ahogy ezt eddig is tette.) Feljelentették a gyilkost, a verés kiagyalóját, a rendőrségről egy százados azt mondta, rárohad majd a lakat. De az apja eladta a kocsmát, felbérelte a környék leghíresebb ügyvédjét, onnantól kezdve lefizettek mindenkit, rendőrt, ügyészt, bírót, végül behívták a fiút katonának.
A kérdező már órák óta ült a konyha kiszellőztethetetlen, zsírszaggal kevert dohos bűzében. Úgy érezte, sohasem szabadul innen, ideszögezi más fájdalma és az élet hiábavalósága fölötti tehetetlenség. Megtudta, hogy a bíróság nem zárta ki a természetes halál lehetőségét, tehát azt, hogy az áldozat éppen akkor kapott magától agyvérzést, amikor szétverték a fejét.
Menni akart, szabadulni a fájdalomtól, amit egy kérdőívért cserébe magára vett. De hiába kereste magában, nem találta annak a mozdulatnak a csiráját, amellyel fölemelkedhet a székről. Belül ott volt a kocsma előtt, ott szórakoztak vele a félrészeg, magukat heccelő fickók. Egyiknek elkapta a kezét, hátratörte az ujjait, másiknak az oldalába ütött, hallotta a bordák recsegését. A harmadiknak az arcába rúgott, talán egy kicsit nagyobbat is, mint amekkorát akart. A negyedik, a kocsmáros fia nagydarab, zöldszemű agresszív állat. Az akkor is megöli, ha a többi már harcképtelen. De nem, hiszen egyedül gyáva!
A kérdező felriadt. Nem állhatott bosszút. Nem segíthetett. Fölemelkedett a székről.
„Köszönöm, hogy elmondta, be fogok róla számolni az ismerőseimnek.”
Mennyit ér egy agy, amelyben a magyarság tízmilliomodik verziója kering? Mennyit a kéz, amely elrontja ezt az agyat? Büntessünk, mert ezt diktálják indulataink, amelyek seregnyi érvet találnak, vagy bocsássunk meg, a gyilkosra bízva saját büntetését? Hiszen bosszúvágyunk menekvésre sarkallja, a menekülés pedig feltölti, fontossá teszi a saját szemében. Lökjük a többi vétkes közé? Ott megtanulja sajnálni a jelen szenvedését, egyre jobban halványuló cselekedete miatt. Mi legyen hát a gyilkossal? Mondjuk azt, hogy egy ilyen szörnyű esemény mindkét résztvevője tűnjön el a közösségből? Az egyik a sírban, a másik zárassék el, míg megöregedve, megtörve ki nem kerül az életbe, amely elmúlt felette. Jobb lett volna elkerülni az egészet. Ha nem jött volna létre az a pillanat, ami maga után vonta a halált. Hogyha nem lenne egyféle öröm pótléka a másik ember kínzása, verése, elpusztítása. Az agy mellesleg annyit ér, amennyi. Nem mérheted semmihez, mint ahogy a bűnt sem, amit ellene elkövettek.