Egy gyermekotthon nevelői

Írta: Szecsődy Péter


Közzétéve 3 hónapja

Megtekintések száma: 206



Egy gyermekotthon nevelői

Egész apró intézmény volt. Vagy száz 10-15 éves fiúval és hat nevelővel. Az udvaron egy kalyibában megfordult néha egy pszichológus is, de vele senki se törődött. A nevelők kigúnyolták a gyerekek előtt, a srácoknak pedig az volt a legfontosabb, hogy a hatalom képviselői közül bárkit megalázhassanak. A pszichológus törékeny alkatával, ősz fejével és lötyögő farmernadrágjával alkalmas volt erre.

A hat nevelő egyike én voltam. Pályakezdőként, világot megváltani mentem oda. Szólni nem mertem az igazságtalanságok miatt, de szenvedtem attól, hogy nem szóltam. Szeretetet akartam vinni oda, ahol egy porosz kaszárnya fegyelme és egy szemétdomb rendje uralkodott. Másfél évig bírtam ott. Gyűjtöttem a kudarcokat, megpróbáltam megfelelni az elvárásoknak.

Az igazgatóról azt suttogták, hogy a magyar nevelésügy nagy ígérete volt valamikor. „a magyar Makarenko", aki 1956-ban úgy tartotta vissza a gyerekeket, akik testületileg nyugatra akartak szökni, hogy elzárta a bakancsukat.

Igazgatóm bumfordisága, ravaszsága mögött mély bölcsességet sejtettem. Külön pénzért vállalta a vasárnapi ügyeletet. Ilyenkor napközben semmi dolog nem volt azzal a néhány szerencsétlen kölyökkel, aki nem mehetett haza. De este, mikor visszaszállingóztak a kimenősök, kézbe vette a fejésvonalzót.

Nem ütött meg senkit vele, csak lóbálta. Nem is volt visszabeszélés! A gyerekek takarékra állították a viszontlátás, és a visszajövetel miatti izgalmukat. Takarodó után sutyorgott csak néhány. Olyankor az igazgató, aki gumitalpú cipőjében párszor végig osont a folyosón, feltépte az ajtót, felkapcsolta a villanyt és léniájával az ágyak vasát verve ordítani kezdett:

- Ilyenkor aludni kell! Hogy fogtok fölkelni reggel, ha most nem alusztok? Kitépem a fülét annak, aki nem alszik, vagy odaállítom éjfélig a nevelői szoba elé! - Ezután elégedetten folytatta útját a következő szobához.

A helyettese taszítóan csúf ember volt. Azt regélték róla és a feleségéről, aki az intézet gazdasági vezetője volt, hogy lopják és eladják a gyerekek ételét. Ma se tudom, mennyi egy intézeti gyerek hivatalos étkeztetési normája, de ha belegondolok, hogy mennyibe kerülhetett a moslék, amit ott ettünk, és visszaemlékszem a szinte átlátszóan vékonyra szeletelt téliszalámira, amiből két karikát kapott mindenki, hihetőnek tűnik a dolog. A feleség többször távozott az élelmiszerraktárból tömött szatyrokkal, néha egy-egy markosabb gyereket meg is kért, hogy segítsen neki.

Az igazgatóhelyettes jelszavai a vidámság és együttérzés voltak. Az őszinte kapcsolatteremtésről minden értekezleten hosszan és kéjjel deklamált. A gyakorlatban kedvenc padján ülve az intézet kertjében, néha elkapta egy mellette elszaladó, magafeledt gyerek grabancát.

- Hogy állsz fiam, ha egy nevelővel beszélsz? Vedd ki a zsebedből a kezedet, vagy keresel ott valamit? Keresd csak, mert nekem nagyon zavarja a szememet valami a ruhádon! Igen, az a gomb! Gombold csak be gyorsan! És mondd csak, mi van a zsebedben? Csak nem cigaretta? Vedd csak elő! Fordítsd ki a másikat is! Honnan van ez a kétforintosod? A szüleid adták? No, jó. Voltál otthon hétvégén? Mi volt az ebéd? Csülök? Akkor csülökre magyar, menj fiam!

Egy másik nevelő a falusi és tanyasi tanítók utódának tartotta magát. Az egyszerűség, tisztelet és szeretet voltak leggyakrabban hangoztatott jelszavai. Ezek gyakorlatba ültetését volt módom megfigyelni vagy meghallgatni a gyerekek beszámolóiból. Egyszer egy fiú többet vásárolt a boltban, mint amennyi pénze volt. Azt gondoltam, vissza kellene vinnie a lopott holmit és bocsánatot kéne kérnie, de kollégám, aki már túl volt a vallatáson, amibe alaposan belevörösödött a tenyere, másként határozott. A hüppögő kölyköt bezárta a tanterembe, a három májkonzervet (amiből kettőről nem tudott elszámolni a fiú) kabátja zsebébe rejtette, és távozott. Becsületére legyen mondva, azokról a szörnyű büntetésekről, amiket kilátásba helyezett (tévénézés megvonása, hétvégi hazamenés eltiltása) elfeledkezett.

Egy másik kollégám nagydarab, joviális ember volt. állandóan viccelődött, szójátékokat gyártott. Állítólag érettségije se volt (a többieknek legalább az igen). Ő vezette be a zokniivás rendszerét. Ha valaki függelemsértést követett el az osztályából, annak lavórban ki kellett mosnia a zokniját, aztán egy nagyot kortyolni a kávészínű löttyből. De az első járt legjobban, mert a többi rosszalkodó gyerek is az ő zoknijának a levét itta, hacsak nem azt az irdatlan nagy pofont választotta, ami az ivás alternatívája volt.

- Látod, mondta nekem a kolléga, ezekkel a szemét kölykökkel mindent meg lehet csinálni, semmi önérzet nincs bennük!

Olyan munkatársam is volt, aki akkorra már 30 éve bolyongott különböző nevelőintézetek között. Mindenütt igazgató volt vagy helyettes, de sehol se vált be. Akkor egy fokkal lejjebb csúszott, majd megint lejjebb, s amikor én találkoztam vele, már csak nevelő volt, mint jómagam. Minden szabadnapján bejárt. Nem a gyerekekhez, hanem az ebédért, a maradékra. A fiúk holmijához, de még a vécépapírhoz is hozzá ragadt a keze. Rengeteget viccelt a kölykökkel. Mindenkitől megkérdezte, hogy rozsdásodik-e már a gatyája és lyukas-e a nadrágja. Ha valamelyik kölyök azt felelte, hogy nem lyukas, akkor megkérdezte, hogy hol bújik be, s máris lehetett gurulni a kacagástól.

Volt köztünk egy olyan pedagógus, aki viszonylag ritkán ütötte a fiukat, néha hét közben is hazaengedte őket, nem üvöltözött szilencium alatt, sokkal elviselhetőbb lett volna, mint a többiek, ha nem szeret annyira beszélni. Főleg értekezleten. Egyik tanévzáró ülésen lejegyeztem, amit mondott:

- Kedves elvtársak! Én, aki azt hiszem, mindnyájunk közt, kivéve az igazgató elvtársat, a legtöbb időt, 27 évet töltöttem ebben a fáradságos, nyomasztó, oly sok kudarccal terhelt és oly kevés sikerélménnyel könnyített, nyugodtan rögösnek mondható pályán, a gyereknevelésben, én elsősorban az igazgató elvtárs és az igazgatóhelyettes elvtárs szavaival szeretnék egyetérteni. Csak egyetlen kicsi színnel szeretném tovább díszíteni azt a színpompás palettát, amit először az igazgató, majd az igazgatóhelyettes elvtárs elénk tártak. Én ebben a munkában megőszültem, a fogaim kihullottak, fáradt vagyok, és tudom, hogy végezhettem volna olyan munkát, is, ami nem őröl fel ennyire. Miért csinálom mégis? Elvtársak! A sok fáradságért, álmatlan éjszakáért, nehéz gondért, törődésért és kínlódásért csak egyetlen kárpótlás van. Ha egy gyerek, egy hajdani tanítvány, akinek a sorsán éjszakákon át rágódtunk, évek, évtizedek múlva egyszer csak beállít, karján hozza cseperedő gyermekét, mellette szép felesége, mind a hárman mosolyognak, vidámak, és az a fiú ideáll elém, és azt mondja: "Pista bácsi! Ez lett belőlem a maga keze nyomán. Köszönöm!"

Értekezlet után a nevelők leültek ultizni, tízfilléres alapon. A kölykök meg a szobákban, udvaron, a kerítésen kívül egy másik, ellenőrizhetetlen világban növesztették körmüket és fogukat.

 

1982.