Egy esős reggel
Írta: Zentai Eta
Közzétéve 2 éve
Megtekintések száma: 396
Egy esős reggel
Fáradt vagyok, ha tehetném, két napig aludnék egyfolytában. A tükörre csak futó pillantást vetek, és indulok a nappaliba ellenőrizni, hol tart Zita az öltözködésben. Sehol, szűröm le minden harag nélkül. Pizsamában ül a kanapén, körötte hevernek az odakészített ruhák és rajzol.
Megint elkésünk, fut át rajtam. Megsimítom a haját, ami még az ágy kuszaságát őrzi. Szó nélkül elém tolja a rajzát és várakozóan néz. A rajzon egy zsiráf tépdesi a faleveleket, hosszú nyaka két lendületes vonal. Zseniális, buzog fel bennem az anyai büszkeség, megdicsérem, majd sürgetem, hogy öltözzön és reggelizzen. Mikor továbbra sem mozdul, azt javaslom, vigye el a rajzot az iskolába és mutassa meg Hannának is.
Hanna említése lendületet ad a készülődésnek, még a máskor hangos fésülés is sziszegéssé szelídül. Érdekesek ezek az iskolai barátságok, napjában többször összevesznek, majd kibékülnek. Zita sokszor kritikusan beszél Hannáról, mert mindig azt kell játszani, amit a barátnője akar. Időnként átpártol az engedékeny Adélhoz, aki viszont vele van hasonló függésben. Ilyenkor a féltékeny Hanna duzzog. Ezek az elsős kislányok, ezek az apró női rügyek, nagyon hamar felismerik a kizárólagosság fontosságát.
Lassan elindulunk, Zita is beszáll az autóba maradék kakaós csigájával. Közben elered az eső, visszaloholok a gumicsizmáért és az esőkabátért.
Dugóba kerülünk, araszolunk, ez hosszú menet lesz, elindítom Zita kedvenc meséjét. Kint egyre jobban zuhog, de a kocsiban védve vagyunk, az ablaktörlő álmosítóan surrog, mindjárt elalszom. Nem bánnám, ha a dugó addig tartana, amíg kialszom magam. Külön öröm, hogy ma nem tehetünk a késésről. A mobil belerondít a békés hangulatba, a kertészetből hívnak.
Dugóban ülök, vajon mi olyan sürgős, amit önállóan nem képesek megoldani, füstölgök. A hívások egymást érik:/:/ megjött a kamion Olaszországból a cserjékkel, sürgősen le kéne pakolni, de kevesen vannak, mások is a dugóban ragadtak, az egyik frontember orvoshoz ment. Ideges vagyok és tehetetlen, a következő hívásnál kinyomom a telefont.
Hosszas vánszorgás után elérjük az iskolát, de parkolni nem tudok, nincs hely, megállni sem lehet, még annyi időre sem, hogy Zitát átkísérjem az úttesten, mert mögöttünk türelmetlen sor. kígyózik. Tovább gurulok a hátsó kapu felé, ami az iskola udvarára nyílik és imádkozom egy foghíjért, ahova beállhatok. Szerencsém van, éppen indul valaki.
Zita villámgyorsan belebújik az esőkabátba, a csizma már rajta van. Szaladunk a kapu felé, most őt sem kell sürgetni. Az eső erősödik, mintha dézsából öntenék. Az iskolaudvaron a gyerekek és szülők színes, elmosódott foltjai mozognak a vízfüggöny mögött.
Váratlanul hozzánk lép egy fekete esőkabátos férfi, a fején kapucni és felajánlja, hogy bekíséri Zitát az iskolába, mert látja, hogy teljesen eláztam. Valóban a nagy sietségben az ernyőmet a kocsiban hagytam. Tanár vagyok, látom/,/ elsősök, vesz egy kalap alá Zitával. Annyira magától értetődő az ajánlat, hogy nem gondolkozom. A cipőmben cuppogó víz segít a döntésben, de megkérdezem Zitát is, hogy elmegy-e a tanár bácsival, csak bólint.
Siessünk, sürgeti a férfi, kézen fogja és elindulnak az iskola felé. Visszaszaladok a kocsihoz, közben hiányérzetem támad, el se köszöntem a lányomtól.
Az autóban ázott verébként tollászkodom, törülgetem magamról az esővizet. Hirtelen bevillan a távolodó Zita képe, ahogy piros esőkabátjában, élénksárga kis csizmáiban lépked engedelmesen, a magas, fekete alak mellett, és apró keze teljes bizalommal simul a nagy férfi- tenyérbe. Mérhetetlen gyengédség fog el. Amilyen élénken látom a gyereket, olyan elmosódott a tanár. Próbálom felidézni az arcát, szakállas, ez biztos, de a többi homályos folt a kapucni árnyékában. Nem tudnék személyleírást adni róla döbbenek meg, nem ismerném fel. Hirtelen úgy érzem magam, mint akit rajtakaptak valami súlyos mulasztáson, és nincs lehetősége, hogy helyrehozza.
Miért kellene személyleírást adnom? A felötlő gondolattól az ijedtség/,/ hideg borzongásként fut végig a hátamon. Erővel legyűröm a kezdődő pánikot, Zitát egy tanárra bíztam,
ki rabolna gyereket egy szülőktől hemzsegő iskolaudvarról?
De a gyerekrablás, mint félelmetes gyanú már megfogalmazódott és minden józan érv ellenére makacsul beágyazódik.
Nem vagyok normális, az aggódástól rémeket látok.
Elindítom az autót, gondolataim már a kertészetben járnak, mikor észreveszem, hogy az iskola felé kanyarodtam.
Nem korrigálok, jelnek tekintem. Talán ez a záporos, rohanós reggel az oka, hogy ösztönös óvatosságom, tudatos figyelmem beszűkült, és egyetlen célra korlátozódott, hogy időben eljussunk az iskolába.
Az önmarcangolást nem úszom meg.
Milyen anya az, aki rábízza a gyerekét egy ismeretlenre?
Egy olyan idegenre, akit még sose látott, akinek nem képes felidézni az arcát?
Nem keresek mentséget, óvatlanságom védhetetlen.
Meg kell bizonyosodnom, hogy Zita az iskolában van, különben nem leszek képes megnyugodni.
Elszántan beviharzok a csendes előtérbe, ahol azonnal megállít a portás. Ismerjük egymást, sokszor érkezünk futva az utolsó pillanatban, ilyenkor csak fejcsóválva int, hogy siessünk!
Most azonban határozottan elállja az utamat, elkezdődött a tanítás, nem lehet megzavarni. Kérlelni kezdem, csak az öltözőszekrényekhez engedjen fel, csendben leszek, észre sem fognak venni. Teljesen szabálytalan, amit kér, rázza a fejét. Ilyen barátságtalannak még nem láttam. Lehet, hogy a mai nap őt is megviselte, a későn érkező, kezelhetetlen gyereksereg, az ideges szülők, ahogy a kocsikban felejtett tornazsákokkal, uzsonnás dobozokkal rohangáltak a gyerekek után.
Mit hagytak otthon/,/ kérdi végül, mikor látja, hogy nem mozdulok?/./ Semmit, ismerem be megtörten. Felvonja a szemöldökét. Hazudnom kellett volna, fut át rajtam, de üresek a kezeim. Elfordul, mint aki befejezettnek tekinti a társalgást.
Nem megyek el, nem tudok elmenni, amíg meg nem bizonyosodom, hogy Zita az iskolában van. Nézem a portás konok hátát, aztán nagy levegőt veszek, hogy a tiltás ellenére felrohanjak az emeletre. Mintha megérezné, visszafordul, fáradt és értetlen az arca, nem szól, csak int a kijárat felé.
Nem tehetem, állok elszántan, csapzottan, gyökeret eresztve, csodára várva.
Megérzi az elszántságomat, hirtelen feladja. Menjen/,/ Anyuka, bíztat végül szinte szelíden!
Ha hirtelen szárnyaim nőttek volna, akkor sem értem volna hamarabb az emeletre. Úgy tépem fel az öltöző ajtaját, hogy kis híján a kezemben marad.
A fogas üres. Neki dőlök/nekidőlök/ a falnak, érzem, a lábaim nem tudnak megtartani. Lassan lecsúszom a padlóra, egy rendetlen, nedves, színes halom, a csizmák és esőkabát mellé.