Egen
Írta: Szolnoki Irma
Közzétéve 2 hete
Megtekintések száma: 44
Egen
Szerettem, de mégis tartottam tőle. Nagymamám aranyszíve mellett nagypapa konok természete, szigorú tekintete félelmet keltett bennem.
Megszokta már, hogy ha ő mond valamit, azt mindenkinek maradéktalanul teljesítenie kell.
Nem volt ezzel semmi baj, csakhogy én még kicsi voltam ahhoz a munkához, amit nagypapa ebben a korban már naponta elvégzett. Nem értette, hogy lehetek ilyen anyámasszony katonája. A tehenet nem tudom megfejni, a pihékkel teli tyúkólba nem akarok bebújni a tojásokért, nem etetem a disznókat, a lovaktól félek. Hát milyen lány az ilyen!
– Nagymamának kell segítenem – kerestem kibúvót, és szaladtam a megértő nagymamához, aki örömmel adott más feladatot. Szedtem a paszulyt, morzsoltam kukoricát, a háztájiban zöldséget, szúrós szárú uborkát szedtem. Szorgalmamat látva nagypapa békén hagyott, örült, hogy legalább a nagymamának segítségére vagyok.
Egy délután nagypapa nem jött haza időben. Lestük a kaput, ki-kinéztünk az utcára, füleltünk mikor halljuk meg végre a lovaskocsi jellegzetes hangját. Kora este lett, mire nagypapa fáradtan beállt az udvarra.
– Adj vizet a lónak kislyányom! – szólt le a kocsiról.
– Én? – néztem rá ijedten a hatalmas lóra, aminek a szügyéig sem értem fel.
– Hát ki más? – kérdezett vissza.
– Mibe? – játszottam az értetlent, hátha megúszom a félelmetes feladatot.
– Na, mibe te, ott a veder az itatónál, hát mibe, másba? – kiáltott rám ingerülten, és hátra ment a kocsi platójához.
– Na, persze, a vederbe, mi másba? – háborogtam. – Miért én? A fene egye ezt a böhöm nagy lovat – morogtam félve. Felvettem a vödröt, bemerítettem az itatókád hűvös vizébe, és reszketve vittem a ló elé.
– És most? – kérdeztem.
– Adjad mán neki! – dörrent rám nagypapa a kocsi takarásából.
Felemeltem a vödröt amennyire tudtam. A ló lehajolt a vödörhöz, de hirtelen mozdulattal felcsapta a fejét, ágaskodni próbált, hatalmas nyerítéssel a magasba emelte a mellső lábait. Halálfélelemtől dermedten álltam, mozdulni sem tudtam, ahogy megláttam a ló patáit. A nyihogás, a hatalmas fogak, a himbálódzó kocsirúd, a lószerszám csörgése annyira megijesztett, hogy nem tudtam elengedni a vödört. Vártam, mikor csapnak le a patkóvastól súlyos paták.
Talán csak egy pillanat volt, nem tudom, hogy került mellém azonnal a nagyapám. Egyik karjával átkapta a derekamat, felemelt és perdült egyet, a hátát tartva a feldühödött ló felé. A másik kezével kikapta kezemből a vödröt, közben erélyes parancsszóval nyugtatta a lovat. Ahogy a vödör elkerült a ló elől, az állat megszelídült, egyik patájával a földet kapálva várt. Nagypapa félrehúzott, azt hittem megüt, olyan zavarodottan nézett rám.
– Mit adtál te ennek az igásnak? – kérdezte szemrehányóan. Éreztem dohányillatú leheletét, a félelmét, a szeretetét és a megkönnyebbülését, hogy nem lett baj. Időben érkezett.
– Nézd! – és a vödörbe mutatott. A víz tetején egy sárga szalmaszál lebegett. – Hát ez volt a baj, pulyám – kivette a növényt, majd a lóhoz lépett és megitatta a szomjazó állatot. Ekkor futott ki a házból nagymama. Rögtön látta rajtam, nagy baj történhetett, de mielőtt még átölelhetett volna, nagypapa szigorúan így szólt.
– Most jó leckét kaptunk mind a ketten. Nem gondoltam lyányom, hogy ennyire nem ismered az állatokat. Hát mit tanítanak nektek az iskolában? Nem tudod, hogy a ló a legtisztább állat, ha koszos vizet adsz elé, megdühödik? A ló csak a tiszta vizet issza. Megértetted?
Megszeppenve, némán mentem nagyamama után a konyhába. Míg nagypapa a lovat tette rendbe és bekötötte az istállóba, mi a vacsorát készítettük el. Engem ágyba küldtek evés után, de nem tudtam elaludni. Az ajtó függönye mögül figyeltem nagyszüleimet, ki akartam hallgatni őket, miként vélekednek a lovas kalandomról, s vajon elmondják-e majd a szüleimnek is. De nem beszéltek. Nagymama csendben lehúzta nagypapa lábáról a csizmát, letekerte lábáról a kapcát, és a sparheltről meleg vizet öntött egy lavórba. Nagypapa elégedetten áztatta megfáradt lábát a vízben. Nagymama az asztalhoz ült és csak sóhajtozott, nem beszélt. Nagypapa szipkát vett elő, cigarettára gyújtott, és elégedetten nézett maga elé.
– Egen – mondta halkan, ami nála az igent jelentette. Nagymama sóhajtott, nagypapa rámondta, egen. Így ment ez jó darabig. Azután mindketten elhallgattak. Nagypapa mosolygó szemmel eregette a füstöt, szeme a plafont kereste, tekintete megállt egy ponton. Nagyot szívott a szipkából, lassan engedte ki szájából a füstöt, gomolygó bodrán keresztül nézett felfelé, és ragyogó arccal köszönte Istennek, hogy nem lett nagyobb a baj. Tudtam, láttam a tekintetén, pedig csak annyit mondott:
-Egen.