Ecetfa
Írta: Németh Lili Veronika
Közzétéve 2 hete
Megtekintések száma: 56
Ecetfa
Férfit nem szokás szépnek nevezni, mondta volt Máter Ilona, az Akadémia egyik gardedámja, aki a lányokat kísérte egyik épületből a másikba. Más feladata nagyon nem volt, de bölcselkedni igencsak tudott, ráadásul iszonyat hangerővel tette ezt, hogy bizonyosan mind a hat süldő – a csoport egésze – hallja. November eleje volt, egyenetlen, esős idő. Vigyázni kellett, mert a két épület két, egymással szembe lévő sziklasarkon épült fel, s hiába emeltek hidat, a hídra pajzsot, a pajzsra riasztót, volt tanár is, diák is, aki a múltban egész egyszerűen lezúgott és szörnyethalt. De azért Máter Ilona képes volt a szél és tenger két együttesét is játszi könnyedséggel túlsüvíteni. Egy férfi lehet sármos és megnyerő, de szép, na, az nem.
Az akkor tizenhat éves Frida lopva összenézett a mellette álló lorettói Biankával, és próbálta nem elröhögni magát. Kamaszkora ellenére is egy-kettőre megérezte, hogy Máter Ilona azt sem tudja, miről beszél. Merthogy bár Frida kilátásai olyan borúsak voltak, mint a felhős- dühös ég, szentül hitte, hogy szép férfiak márpedig vannak. Legalább is, egy biztosan van: akit ő szeretett.
Miért ő? kérdezte Bianka, aki nemcsak szobatársa volt, hanem barátnője és bizalmasa. Hiszen olyan…semmilyen.
Vagy két hónapja belopództak az archívumba, ott nézegettek egy-, kettő-, öt-, tízéves képeket, amin Tálész is ott volt, fiatalon, sima arccal, kissé lágyabban. Szinte teljesen beleolvadt a csoport-, és osztályképekbe, csak a mosolya maradt rejtélyes, de azt mintha az éveivel együtt magával vitte, maga előtt görgette volna, mint holmi megmaradt emléket.
Miért ő, miért ő, hát ez jó kérdés. Frida nem hitte, hogy van erre pontos válasz. Akkor, ott az iskolába, aritmetikára menet; Máter Ilona kissé nazális hangját átszűrve, felemás zokniban és elnyűtt cipőben kezdte sejteni az élet egy rejtélyét, hogy nem minden fekete és fehér, hanem létezik egy köztes világ, a nevenincs űr, melyben a megmagyarázhatatlan dolgok lebegnek, amik ott kell, hogy létezzenek, máskülönben meghajlana az élet ékes, széles tengelye. Nincs mindennek oka. Nem lehet minden logikus. Abba bizony megőrülne az ember.
Nem, Máter Ilonának nem volt igaza, gondolta Frida, és ahogy felnézett, látta, hogy a tanítók épp a főépület dísztermében gyülekeznek – elárulta őket a kétszárnyas, boltíves nagyablak az emeleten –, s hogy Tálész köztük áll, széles válla világít az üvegen át, tekintete el-elkalandoz. Nem őrá gondolt, Frida ezzel tisztában volt, de nem is volt baj. Legyen csak nyugta, ha már neki nem lehet. Legyen csak szigorú szabadságában, engedje csak azokat közel magához, akit szeretne. Boldog volt, hogy egy pillantás erejéig láthatta.
Égett az arca, a gondolatai össze-vissza futkároztak, mígnem ki nem engedték őket az udvarra kapálni. A növényeket jó áron el lehetett aztán adni a galaktikus nagyvásáron; s akkoriban már ritkaságnak számított mindenfajta zöldre hajló élőlény. Szinte csillagászati árat adtak egy-egy virágért. De volt olyan virágzat is – összesen talán három -, amit az Akadémia végül megőrzött magának, hírnév gyanánt, mert pénz el sem érhette azt a dicsőséget, amit a növény túlélése, ennek bizonyítéka adott az intézménynek.
Nézd csak, nyújtotta ki kezét Bianka, miközben a fekete földet öntözték, csitítgatták, kérlelték. Ötvenből talán ha maradt egy, ami végül a kertben szárba szökkent, de az is csak szökőévente, nagyritkán esett meg, akár egy áldás. Ott egy ecetfa.
Először meg sem látta, a kertben kereste, de aztán Bianka megrázta, felemelte a földről, hogy kinyújtott ujjal a szembe lévő sziklaszörnyre mutasson, mert hogy a sziklában, közvetlen a szakadék alatt ott virított egy piciny ecetfa, mind gyökere, mind eredete ismeretlen, puszta létezése megmagyarázhatatlan.
Frida még nem tudta, mert nem tudhatta, de önmagánál is túl szerette Tálészt, szinte éteri módon, és azután (kamasz és felnőtt és időskora után) sem tudta nem szeretni. Mindannyiszor mikor ránézett arra a konok, kemény arcra, a mennyszemekre és fundamentumtestre, még pislogni sem mert, mert bele akarta égetni a szemeibe, a lelkébe azt a szelíd, szeretett férfiarcot, örökké megjegyezni és magáénak tudni, és akkor megcsapta a sokakat emésztő, durva vágy, és legszívesebben olyannyira közelre húzta volna magába a másikat, hogy amaz beleolvadjon és eggyé váljanak, és akkor nem tudta volna többé egyikőjük sem megmondani, hol kezdődik és hol ér véget a másik. Ha más is, ennyi bizonyos volt. Bizonyos és végtelen és szép.
Aztán mikor már elette az idő mindkettőjüket, s Tálész meghalt, mert az árkádiai Akadémiát is óhatatlanul elérte a tífusz, s arcát elmosta az emlékezet, akkor Frida lelki szemei előtt megjelent az ecetfa, zöld petty a szürkeségben, ahogy táncol a szélben, s ahogy mindennek ellenére túlélte a víztelen nincstelenséget.
Érzéseit Tálész iránt könnyen körülírhatta volna a történelem: olyan volt, mint ez a növény.
Oktalan volt, céltalan, láthatatlan.
És persze megfizethetetlen.