Dzsúlia
Írta: Borsányi Nóra
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 275
Dzsúlia
Hárman vagyunk. A három famintázatú műanyagajtó, macskás lábtörlő, hervadt muskátlikkal teleültetett, kifakult cserepek a balkonon, penészszagú vizesedések a mosogatógép mögött. Egyenlakások. Az ukráné, a pénztárosé és az enyém. Közös még bennünk, hogy egyedül vagyunk. Az ukrán kivételével nálam és a pénztárosnál semmi forgalom. A fölszinti lakásba nagyritkán jönnek kövérkés arcú, hidegszagú, szőke orosz nők, de egyik sem marad két éjszakánál tovább. Miután távoznak még napokig parfümillat kering a lépcsőházban, ami elnyomja a lakásokból kiáramló penészszagot.
Már vagy tíz éve, hogy néhány hét eltolódással beköltöztünk a háromlakásos téglaházba. Én azóta eldöntöttem, hogy megveszem a repülőjegyet Párizsba. A következő hónapban indulok.
Az ukránnak született egy fia, aki Moszkvában él az anyjával és nemigen járnak Budapestre, az ukrán meg mivel a tejüzemben dolgozik, nincsen pénze repjegyre. A pénztárost néhány hónapja előléptették a sarki közértben, lett saját kasszája és hétvégén megduplázzák az órabérét. Olyankor késő este ér csak haza, mert még a raktárat is kipakolja zárás után. Pár hónapja az anyja kutyájára vigyáz. A kövér, nyáladzó rottweilert naponta kétszer viszi sétálni.
Elmennek egészen a sarokig, megkerülik a bomladozó, régi templomépületet, majd a párhuzamos utcában visszasétálnak. A kört az ukrán garázsa előtt fejezik be, amikor a kutya kidülledő szemekkel végzi el dolgát a rozsdás garázsajtó előtt. Az ukrán pedig jön reggel és este is és egy sárganyelű gyerekásóval átdobja a legtöbbször még friss kupacot a szomszéd ház kertjébe. Nem beszél magyarul, nem tudja mit mondhatna a pénztárosnak.
Én pedig eldöntöttem, hogy megveszem a repülőjegyet Párizsba.
Kedd reggel van. Ilyenkor a pénztáros nem dolgozik, az ukrán éppen szabadságon van, én bevásárolni készülök. Lemegyek a sarki közértbe. A pénztáros kasszájában a narancs hajú Erzsike ül, hosszú sárga körmeivel szaporán húzkodja át a termékeket az árleolvasón, közben percenként az arcába lógó mikrofonba kiabál: „Gyuszi fáradj kérlek a hármas kasszához.”
Lassan tolom magam előtt a felemás kerekű kocsit. Benne fonnyadt reteklevél, és egy rágó melyből hosszú, fekete hajszálak lógnak ki a kocsi rácsain. A gyümölcs és zöldség pult előtt haladok el. A fehér szőlő a muslicáktól egészen szürkés színűnek látszik messziről, a banánok szétnyílt, feketék, némelyik meg is van nyomkodva helyenként. Áttolom a kocsit az egész bolton. Közben Erzsike többször is megszólal a hangosbemondóból. Hirtelen meglátok egy polcon francia pralinékat. Egy fehér, külön erre a célra felállított műanyagállványon, színes, csillogó csomagolású csokik. Mindegyik más színű, rajtuk arany mintával egy kecses macskaalak, egy kövér bajusz, az Eiffel-torony vagy egy női alak. ????? Göngyház színű vastag kartonpapír, rajta cirádás, arany betűkkel az van ráírva: Chocolat parisien. Leemelem,
a hátoldalán képes útmutató a doboz tartalmához. Különböző formájú csokoládépralinék, mindegyik más ízesítésben. Igaz nem tudok jól franciául, de azt megértem, hogy a három különböző íz pezsgős, nugátkrémes és mandulás. Az egész desszert nem több, mint száz gramm. Rázogatom, megállapítom, hogy a csokik kicsik, valószínűleg minden ízből lehet benne 4-5 darab. Megforgatom a többit is, de egyik sem tetszik annyira, mint az, mint amelyiken az arany színű, homokóra alakú macska díszeleg. Megnézem az árát. Kétezer-ötszáz forint. Annyit szoktam költeni egy félheti bevásárlásra. Eszembe jutnak a barna banánok és a szürke szőlő, azzal egy gyors mozdulattal a kosárba teszem a pralinékat, gondosan ügyelve, hogy minél messzebb legyenek a megsárgult rágógumitól. Nevetséges. Nevetséges, gondolom, miközben a kasszák felé irányítom a nyikorgó kerekű kosarat. Nevetséges, ahogy az egyetlen pralinés dobozzal a kosaramban beállok a sorba. Miközben az előttem lévők pakolnak fel a szalagra többször is elolvasom a doboz elején álló francia szöveget. Az arany betűkről a Szajna olajtól és szennyvíztől mocskos, gyorsfolyású vize jut eszembe. Párizs.
Erzsikénél fizetek. Kétszer-háromszor is megforgatja kezében a desszertet, még sosem látta. Hunyorogva próbálja orra elé tartva elolvasni a az arany írást, majd mikor konstatálja, hogy ő ezt nem igazán érti, lehúzza a vonalkódot és rekedtes hangjával mondja: „Kettőezer ötszázas lesz.”
Hónom alatt szorongatom a pralinékat. Akkor veszem a mozgólépcsőn előttem álló, barnakabátos pénztárost. Laposra taposott sarkú cipőjében befelé dőlnek bokái, ritkuló ősz haját fújja a túlfűtött épületben a klíma. Látszik rózsaszínes fejbőre. Lassan csoszog ki a forgóajtón, ekkor látom, hogy kezei közt négy kutyakonzervet tart, álla alá támasztva őket. Két válláról sárgacsíkos műanyagszatyrokból jól kivehető a sonkás ízesítésű krémsajt, a vizes zsemle, a parizer és a szőlő. A muslicás.
A kapuban megáll, hosszasan keresgéli zsebében a kulcsot. Bal kezében egyensúlyozza mind a négy konzervet. Már éppen oda akarok lépni, hogy segítsek neki, mikor a torony leborul a fém dobozok pedig szerteszét gurulnak. Kettő ki az úttestre, egy be a kiskapun a negyedik pedig egyenest az ukrán garázsa felé. Majd egy barnán csillogó szarkupac tetején megáll. „A kurva életbe.” – motyog a pénztáros. Leteszi a kapuba a szatyrait majd elindul összegyűjteni a konzervdobozait. Az ukrán éppen akkor érkezik haza a motorján. Már a sarkon meglátja a csoszogó pénztárost, leparkolj a ház előtt a járművet és felszedi az úttestre gurult dobozokat, majd a garázs előtt megtorpan. Hosszan nézi a szaron fekvő, vízszintes testet, rajta egy hatalmas vizslafejjel. Majd két ujja közé csípve felveszi és a pénztáros felé nyújtja. Az szemforgatva néz rá, majd hangosan kiabálni kezd: „Az ukrán mindenidet, mit nyújtod ide
nekem azt a szaros dobozt. Nem nyúlkálsz otthon elég ganéban, mi? Húzzá’ vissza a
fajtádhoz, majd mutatok én neked szart, bazmeg!” – aztán rám néz, mintha elismerést várna. Az ukrán egy szót sem ért, csak a kiabálásból sejti, hogy valami rosszat csinált. Áll kezében a szaros konzervvel, a motorján közben szól az orosz híradó. Majd megszakad, zenét játszanak. A pénztáros összeszedi a holmiját és eltűnik a lépcsőházban. Ottmaradunk az utcán kettesben az ukránnal. A hónom alatt érzem, ahogy felforrósodik a pralinés doboz, ennek ellenére kicsomagolom és az ukrán elé tartom a félig elfolyt édességet. Mosolyogva int, hogy szívesen venne, de szaros a keze. Így én kóstolom meg a feltehetőleg nugátos desszertet. A nyelvemen azonnal szétmállik, a finom krém lassan folyik végig a torkomon. Ez a pillanat, amelyben a szerelem kezdődik. Megérkeztem Párizsba.