Darab-darab
Írta: Mezei Attila
Közzétéve 6 hónapja
Megtekintések száma: 436
Darab-darab…
Az erdő alatti gyalogúton jártunk misére a másik faluba. Nyáron, hársillatban sokkal szebb volt, de ezt a későn jövő tavaszt is becsültem. Kicsit sáros volt az ösvény, még szerencse, hogy a bőrtalpú, varrott cipőmben jöttem. Előttem Kleriék mentek, mögöttem jött, úgy húsz méterre, a Nemes tanító bácsi. Addig szöszmötölgettem, gombát nézegettem, tüsökalját, a tanító utolért. Nagy büszkén a tanítóval beszélgetve értem a templom elé. Még nem harangoztak be, a hársfa körül a férfiak kis csoportokban tanácskoztak: lenne már vége a háborúnak, bárcsak lenne, most már úgyis mindegy. Az emberek kopottas ruháin látszott, hogy nélkülöztek, nem jutottak semmire. Örülhettek, hogy itt vannak egyáltalán. Beharangoztak. Megszólalt az orgona, Dobos Pista énekelt, a térdeplő négy ministráns gyerekből háromnak lyukas volt a cipője. Amikor az áldozni szándékozók kisorakoztak, a kórus feljárata melletti padon ücsörgő öregek arról beszéltek, milyen jó, hogy bolgárok jöttek be, nem oroszok. Ezek ugyan ellopnak mindent, de senkit sem bántanak.
Észrevettem, hogy nyílik az ajtó, és belép rajta egy ruszki; ez ugyan nem bolgár, magas volt, szőke. A géppisztoly a nyakában lógott, elöl, kézzel nem is fogta, a derekán egy szurony fityegett. Most már nemcsak én, mindenki látta, de nem történt semmi. A pap az utolsókat áldoztatta, a kántor tovább orgonált, ő különben is szokva volt az oroszokhoz. Pár hete még Tolbuhinnak hegedült Székesfehérváron. Itthonra megjött a halálhíre, elsiratták. Egyszer csak látták a hegedülős képet a Vörös Hadsereg Lapjában, amit gumicsizma betétnek vittek haza a boltból, ahol osztogatták. Az apja hozta haza, aki tizenkilences vöröskatona volt. Az ügyet intéző „litenant” magasról leszarta a vöröskatonaságot, de a harminc liter törköly jó érvnek bizonyult.
A templom közepén ketten maradtak, a pap és a katona. A szoldat keresztet vetett, ami a nyakában lógó dobtáras miatt elég furcsára sikeredett, megfordult és kiment. A mise ment tovább, a pap még miséket hirdetett halottakért, másodszor hirdetett jegyespárt, aztán, Istennek hála, a szentmise véget ért. Először a fűrésztelepes bognár lépett az ajtóhoz. A beömlő fény elárulta, micsoda por is van Isten házában. A bognár megtorpant, neki is ütköztem, én voltam a második, siettem, mert megfáztam, és állandóan vizelnem kellett. A templom előtt egy csőrös Molotov teherautó állt, a sofőr bent ült, a platón, padokon civilek nézegettek idegesen, két szalatnaki svábot ismertem is közülük. Három katona lézengett a kocsi körül, ezek nem bolgárok voltak, és nem is valami elit alakulattól jöttek. Két alacsony, nagyfejű katonán ködvágó sapka volt, egyiknél puska, a másik fegyvere a fülkében maradt. Kigombolt zubbonyban voltak, egyiken csizma, a másikon egy civil bakancs. A harmadik valami vágott szemű keleti volt, sisakját a kezében tartotta, fején meg egy színes fejfedő. A bognár visszaterelte a csiripelő asszonyokat, a férfiak kelletlen képpel kiódalogtak. Közülük hármat, köztük a tanítót, a két – szerintem – belorusz az autóhoz rángatott, és felszállásra nógatott, ami nehézkes volt, mert az egyik pad végén ott ült még egy orosz, rongyokba bugyolált csövű mesterlövész puskát szorított a térdei között. Szinte át kellett mászni rajta.
Máig nem értem, miért, de amikor a tanító felmászni készült, odamentem, a mellkasánál, inkább a gyomránál hátratoltam, és felmásztam. A katonákat nem érdekelte, darab-darab. A tanító a fejét ingatta, ameddig láttam, mivel azonnal elindultunk. Marhákat kell majd hajtanunk egy-két nap, aztán hazazavarnak bennünket, állította az egyik sváb. Honnan szedi vajon, magyarul sem beszél rendesen, nem ám oroszul.
Öt perc múlva megálltunk a malom hídjánál. A fülkéből kikászálódott a csizmás katona, kezében egy tízliteres, dróttal befont Wermacht-demizsonnal. Mologyec, voda! – mondta, és rám nézett. Leszálltam, bementem a malomba, az udvaron senkivel sem találkoztam, letettem a kannát a kút mellé. Azután megkerültem a pajtát, vizeltem, már a mise alatt kellett, nadrággombolás után pedig a Derékúton elfutottam. Húsz perc múlva már otthon ettem a grízgombócos levest, anyám meg zsörtölődött, hogy hol az istennyilában voltam, a misének már rég vége.
***
Húzkodtam a staufereken, a zsírozás fontos dolog, főleg a mindig nyirkos alsómalomban, a vízkerék is suhogott, nem hallottam a teherautót. Véletlenül néztem ki a szíj mellett a nyíláson. Már megint ezek a koszos ruszkik! Milyen jó, hogy mindent eldugtunk: bort, lisztet, sót! Azért kimentem, ezek képesek kihúzkodni a zöldhagymát. Nem láttam senkit, a kútnál egy német demizson állt. Hogy került ez ide?
Már jött is egy sunyi kinézetű katona rongyokba csavart csövű puskával, elkezdett „kurvamologyecezni”, és kezembe adta a kannát, hogy voda. A kút vödrében volt is víz, jó lesz ezeknek a langyos is, teletöltöttem, és oda akartam adni neki. Ingatta a fejét, vigyem én az autóhoz. A kényelmes kurva anyádat, vittem. Az asszony kiszólt a konyhából, hogy hová az ördögbe megyek, de meglátta az Ivánt, és elhallgatott. Mindjárt jövök.
A platón ülők már csinálták a helyet, amikor megláttak, a vizet betették a fülkébe, engem meg felszállítottak. Ez a Pista kölök jól kibaszott magával, ez volt az általános vélemény.
Szászvárra mentünk, ott elég nagy volt a keveredés, mert két levente úgy gondolta, hogy ami Kurszknál nem sikerült, az itt majd fog, és rálőttek a felderítő lovasokra. Ezt a két taknyost keresték most. A hozzám hasonló dolgozni vágyókat pedig a templom és a vár közötti szűk térre terelték, szemben az öreg Garai műhelyével. Nem beszélgettünk, többen cigarettáztak. Én is elszívtam volna egyet. Két hónapja szoktam le róla, a dóznimat elajándékoztam, a réz öngyújtót pedig bedobtam a kukoricába, egy napig kereste a gyerek, mire megtalálta.
Az öreg Garai kinézett, miafenevanittmegint arccal, amikor becsukta a kaput, már ketten voltunk az udvarán. – Itt nem maradhat Feri, másszon ki a konyhaablakon az utcára, amikor nem jár arra orosz. Keservesen kikecmeregtem, még láttam az órást a templom felé fordulni, kiabáltam neki, hogy az most nem a legbiztonságosabb hely, de nem hallotta.
A bolgár kertész házánál letértem az útról, és a malomárok mellett hazamentem.
***
Mintha a nevemet kiabálták volna… de a mányoki Litzmann Lajos doktor két napja szúrta fel a fülemet, nem hallottam valami jól. Látni viszont jól láttam, és amikor a templom melletti szűk közön átmenve kiléptem a térre, tudtam is, nem a legjobb helyre tévedtem. Hozhattam volna máskor is a húsdaráló kését éleztetni a Garaihoz. Hemzsegtek az oroszok, mint a hangyák, szedett-vedett csürhe, sisakban, sapkában, usankában, zubbonyban, köpenyben, pufajkában, taknyosan, részegen. Teherautókon civilek ültek, indulásra várva. Gyorsan megfordultam, de már elkéstem, két ködvágós elindult felém, egy csizmás és egy bakancsos. Még elfuthattam volna, de féltem, hogy a mai lövöldözés miatt idegesek, és ledurrantanak. Az ő autójukról hiányzott egy ember, eddig. Elég nagy a forgalom azon a helyen, maga már a harmadik a Radics gyerek és a kárászi molnár után – mondta valaki a platón.
Marhákat tereltünk a vagonokba Bátaszéken, ástunk pár száz méter lövészárkot, nem tudtuk minek, hiszen nem harcolt itt már senki. Minden reggel, délben, az ennivaló osztásakor, és este is sorba kellett állni, megszámoltak bennünket. Az állomás üres raktáraiban aludtunk sárgászöld pokrócokon. Egyik déli sorakozónál jött egy tányérsapkás tiszt, és kettőnket átzavart egy másik sorba. Felszálltunk a vonatra, és a következő két és fél évben beutaztam a világot. A Krímben romokat takarítottunk, téglát pucoltunk, lécekből húzkodtuk ki a szeget, gerendákat vágtunk méretre. Enni alig adtak, sokszor ettünk nyersen marharépát. Az volt a mennyei szerencsém, hogy kicsit értettem az órákhoz. A sok hülye összerabolta Európa összes karóráját, de némelyik azt sem tudta, hogy ezeket fel kell húzni. Messzebb is voltam, a vonatból láttunk egy oszlopot, aminek az egyik oldalára az volt írva: Európa, a másikra pedig: Ázsia. Szibéria, hogy csapjon bele a mennykő! Itt folyamatosan fát raktunk vagonokba, de én inkább óráskodtam. Az egyik tiszt hozott nagyítót, mágneses csavarhúzót, fogókat. Saját fülkém volt, és nem kellene, de elmondom, nem is mindig aludtam egyedül, volgai német asszonyok barakkja volt öt méterre tőlem.
Ősz volt, már készültünk a szibériai télre. Kinéztük, honnan lopunk majd fát. Órásként szereztem a barakkba egy jobb kályhát, s pokrócokat, sálakat, köpenyeket, kapcákat gyűjtögettünk. Amikor már úgy éreztük, jöhet a farkasordító, vagonokba raktak bennünket, és három hét múlva már Püspökladányban voltunk. Egy asztalnál ült egy orosz, egy tolmács és egy írnok. Kaptunk egy cédulát, és mindeni mehetett haza, ahogy tudott.
Az Isten rohassza el azokat a húsdaráló késeket!