Czinke Valéria - A láthatatlan
Írta: Csak Nőknek!
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 288
Czinke Valéria: A láthatatlan
Nézte magát a tükörben: nézte a közel hét évtized nyomait arcán, karján, mellén és combjain. Nem ráncos, de elég megereszkedett. Nincs benne elégedetlenség, fájdalom, csak elfogadás. Mosoly bujkál a szája szögletében. Persze soha nem is volt bombázó. Nevet. Fiatalabbként valahányszor tükörben látta magát, mindig talált valamit a testén, ami épp nem volt úgy jó. Valamit, amivel elégedetlen volt. Egy visszeret, egy vékonyabb izmot. A magasságát. A csípőjét, az arányait. Mennyire igyekezett eltakarni, kijavítani ruhákkal, színekkel, magas sarkú cipővel! Most nem elégedetlen. Visszagondol a férfiszemekre, amikben szépnek látta magát- az a valódi tükör. Jólesett rá emlékezni, elidőzött vele. Gyűjtögette a kincseket a múltból.
Voltak nehéz pillanatok is, persze! Az uszodában, ahová együtt mentek Barbie-baba termetű, jóval fiatalabb barátnőjével és a férjével. Szépen libasorban lépegettek a vizes-csúszós kövön a medencéig, Ő a sor végén. Férje visszanézett rá. Ostorcsapás volt a pillantása: natemeghogynézelkiszépegynő! Jó lett volna elsüllyedni. Régen volt. Már semmit nem számít. Vajon mi lett Ennivel? Pszichológus kutató volt valahol Kanadában, amikor utoljára hallott róla. Ó, azok a „vetélytársak”! Egy sem állta ki az idő próbáját a férje mellett. Huncut mosoly futott át az arcán: A munkahelyén ismert meg egy édesanyát. Amikor először találkoztak, magabiztossága mellett az elhanyagoltsága, verejtékszaga, ápolatlan félhosszúra lenőtt haja, erősen hiányos fogazata volt feltűnő. Lassan megismerte az életét, megértette a helyzetét. De azt nem tudta ésszel fölérni, hogy negyedik férjét fogyasztja- épp szerelmes volt a következőbe. Nem tudott rájönni, mi lehet az asszony vonzerejének titka. Persze ésszel hiába is próbálta volna. Érte nem rajongtak a férfiak. Volt, akit ő szeretett. Szerelmesen. Első szerelem. Viszonzott szerelem. Nem is ismerhették meg egymást. Esélyük sem volt rá. Aztán a nagy szerelem, házasság…Fázósan magára kanyarított egy köntöst. Nézte az arcát. Sokat változtak a vonásai-véglegesedtek. Már értette apja mondását: „Reggel belenézek a tükörbe és azt gondolom, ki ez az öregember, mert nem én vagyok, az biztos.” Mióta nem festi a haját, öregasszonynak számít. Mióta kozmetikumokat sem használ az allergiája miatt, társadalmon kívüli. Kényszerből lett „egyszerű” és egyre jobban érzi magát így, természetesen. Láthatatlan lett. Nem néznek utána, rá sem. Észre sem veszik. Teljesen szabad. A haja szürke, de citrommal melírozza, így nincs benne a sárgás árnyalat. Magának vágja. Nem értik félre a fodrászok, nincs durva frizura-hiba. Frizura sincs persze. De szépen és örömmel halad a hajvágás tanulásában és gyakorlata is egyre több. Van ideje kísérletezgetni, sokat van egyedül. Gyerekei másik városban élnek, papucsban nem lehet átszaladni hozzájuk a sültcsirkével. Jobb is így. Sokat olvas, sokat gondolkodik. Naponta felhívja a szüleit. Telefonálni nem szeret. TV-t nem néz. Az alkotás pedig csendes, egyedüli út.
Ő maga lassúbb lett egy ideje, elmélázóbb.
Néha mellékvágányra térnek a gondolatai, ilyenkor lázad.
Leül a puffra. Szeret ilyen alacsony széken. Amíg dolgozott, ott volt a helye a gyerek mellett a kisszéken, megszokta a csípője. Itt jó a nagydolgokról gondolkodni. Összezavarták már a bölcs könyvek egészen. Rágódik: „Az emberiség számára jól ki lett találva a szeretet szó. Mint a mézes madzagra, rákapunk és nem látjuk tőle a valót. Ráhúzzuk mindenre, zászlónkra tűzzük, elvárást kovácsolunk belőle-és fegyvert is.
Amit itt a földön szeretetnek nevezünk az az érdek és önzés, ragaszkodás, birtoklási-és megfelelési vágy, aggódás, bűntudat, kötődés...”
Keres. Igazságot. Kapaszkodókat. Most azt, miért is jött ki a konyhába. A tennivalók egymásutánisága összekuszálódik néha. „Az évek összekuszálták a napokat.” Ez jó, ez tetszik neki! Már nem megy vissza a szándék megszületésének helyére. Az egyik szál megszakad, felveszi a másik fonalat. Visszaköszön az előbb-utóbb. Ha bemegy a szobába, valami úgy is megszólítja: Öntözz meg! Vigyél ki! Törölj le! A tárgyak beszélnek hozzá.
Ma este sietősebb a szokásosnál. Holnap reggel hazautazik a szüleihez. Jól vannak. Idősek, de jól vannak. Ellátják magukat, rendben a háztartásuk. Segítségük is akad. Tegnap kapta meg az anyja zárójelentését. Sokáig forgatta, le-letette. Érti ezt a műszó-halmazt, tanulta. A betegség gyógyszerrel jól kezelhető. Nem lesz baj. De az agy állapota…Azt nem lehet visszafordítani. Bármi jöhet. Nem halál, az amúgy is bármikor jön. Bármikor, bárkinek. Ez a frontális lebenyt érinti. Az önkritikával, beleérző képességgel eddig is volt gond. Vagy a másik lelki állaptának figyelembe vételével. Most mi lesz? Ez folyamat. Készülni kell rá. Késő este lesz, mire mindent összepakol. Hajnalban jön érte az autó. Aludni is kellene.
A szülei úgy nevelték, ahogy tudták. Ahogy képesek voltak- és sok sérülést okoztak. Aggódott értük, ha bajban voltak, ment és segített. Ha szomorúak voltak, vigasztalta őket. Osztozott az örömeikben. De megnyugvás volt, amikor jól voltak és élhette az életét. Még mindig tudták bántani. Nagyon ritkán. A hazautazás örömébe így mindig keveredett egy kis félelem is.
Eszébe jutottak a gyermekei. Azt gondolta, jobban fogja őket nevelni. De ő is milyen sok sérülést okozott! Nem is lehet másként. Ők is aggódnak érte, ha bajban van, segítenek, ha kell, nekik is nehéz látni, ha anyjuknak valami fáj, de nagy megnyugvás, amikor jól van és nem kell vele foglalkozni! Érzi. Ó, sokszor nem szeretjük a gyerekeinket! Sokszor nem szeretjük a szüleinket! Letagadni könnyebb. Szeretet!? Mennyi fájdalom, mennyi bűntudat!
Ő a szülők tiszteletére szavaz. Az tisztességesebb vállalás. Sütit készít, édességet pakol, csokikat, cukorkákat vesz, kis meglepiket visz haza, gondoskodik, amennyire tőle telik. Az úton felkészül rá, hogy bármit mond az édesanyja, azt megértően fogadja, nem jön indulatba, erős lesz.
Belefárad az órákig tartó száguldásba. Lecsukja a szemét. Akkor két régi emlék tölti be a szívét. Két kicsi testet bízott rá a Jó Isten, amikor kezébe tette a gyermekeit. A szívébe olyan érzést oltott, amilyenről nem is álmodott addig. Ismerkedett ezzel az érzéssel, az arcával érintette pici arcocskájukat, kezébe rejtette apró kezecskéjüket-egy egész világegyetemet ölelt magához. Az a kis testecske egyszerre csak kinyitotta a szemét és tekintete először találkozott a Virágéval. Lélek a lélekkel. Micsoda ígéret! „Segítek. Hozom a Földre a Szeretetet.” Fölsóhajtott. Nem lehet véletlen, hogy ők a szüleim, hogy én vagyok a gyermekeim anyja. Van ebben valami csoda. A legnehezebb és a legszebb feladat. A legnagyobb tanulás. Ismét mosolygott magában: megyek tanulni!
Hosszú volt az út, a teletaxiban mindenki a telefonjával foglalkozott. Nem divat itt másokhoz szólni, ismerkedni sem, egymásra sem néz senki. A jobb oldali széket, ahol Virág ült, átforrósította a nap. Őt magát is. A légkondicionált autóban is ömlött róla a verejték. Zokon esett a felé áramló belső hideg levegő. Fészkelődött. Az utasokat minden alkalommal minősítik. Nem érdemes nyűgösködni. Utána esetleg nehezebb kocsit találni a jellemzés miatt. Váratlanul megszólította a szomszédja. (Egyidős-forma asszony, falusi kiejtéssel.) A legközelebbi pihenőnél cseréljünk, jó? Beszélgetni kezdtek. Jólesett Virágnak a figyelmesség. Jóízű, halk beszélgetésük oldotta a kilenc fős autóban a hangulatot. Gyorsabban telt az idő. Valahonnan egy doboz keksz került elő, körbe járt az utasok között. Aztán egy csomag rágógumit kínáltak körbe. Több lett a mosoly. A hátsó ülésen a fiatal fiú beszélgetni kezdett a mellette ülő lánnyal. Jól hallották a nevetésüket. Kicsit hamarabb szálltak ki, akkor már fogták egymás kezét.
Virág fejében ismét régi emlék éledt: Szenteste előtt akkor még dolgoztak. A késő délutáni autóbuszon az emberek nyomakodtak, vitatkoztak, bosszúsak, fáradtak voltak. A hideg, a karácsony esti készülődés sürgetése türelmetlenné tett mindenkit. Virág egy tepsi frissen sütött karácsonyi meggyes-mákost vitt beteg testvérének. Felszállt a forró, párolgó süteménnyel az autóbuszra. Kezében a kalács csak egy konyhakendővel volt letakarva. A fahéjas, vaníliás illat betöltötte a buszt. Az emberek csendesebbek lettek. Forgolódtak, nézelődtek, mi történt. Aztán suttogva, halkan beszélgetni kezdtek. Mire Virág leszállt, megszületett az ünnep a 32-es autóbuszon. Milyen melegség költözött akkor a szívébe! Sokáig sajnálta, hogy nem osztotta szét legalább a kalács felét, ott, rögtön.
A teletaxi megérkezett. Öt órás út után jó sétálni, a „gurulós táska” követi a gazdáját. Nem érzett fáradtságot. Örült a kertnek, a friss zöldség ágyásoknak, a hajladozó rózsáknak a hosszú bekötő út mellett. Milyen ápolt itt minden! Van még a szüleiben erő, erő és főleg nagy akarat. A nagy udvarház nyáron igazi üdülő. Bent hűvös, a gang esténként kellemes, itt szoktak üldögélni sötétedésig. Virág inkább a lépcsőn- gyerekkorában is ide kuporodott. Közelebb volt a földhöz, a növényekhez, madarakhoz, békákhoz-és az éghez is. Itt a látótér nincs összeszorítva. Ha felnézett, előtte volt az egész égbolt. Ezt szerette legjobban. Ezt a tágasságot! Városhoz szokott szeme nem tudott betelni a végtelen világgal.
Szülei a folyosón várták. Örültek egymásnak. Aztán együtt bementek beszélgetni, ebédelni. Virág 35 év házasság után vált el a férjétől. Nemigen beszélt szüleivel a nehézségeiről, megoldotta, ahogy tudta. Ezt a lépését azóta sem tudták elfogadni. Gyakoriak voltak a célzások a –szerintük helytelen- döntésére. Az idő sok sebet begyógyított, ez eleven maradt egy évtized után is. Virág tudta, hogy elő kerül ez a téma is így vagy úgy. Arra nem volt felkészülve, ami történt. Anyja a kis konyhából, edény és ebéd maradék pakolgatás közben kezdte el a feddést. Majd váltott a hangnemen, csípőre tette a kezét és dühösen vágta hozzá a szavakat a konyhaajtóból: Én, ha elmegyek itthonról, apád alig várja, hogy hazajöjjek! Veszekszünk is eleget, de van valakim. Kid van neked?! Senkid! Ki várja, hogy hazamenj?! Senki! Apja türelmetlenül próbált beleszólni, inteni a feleségének.
Virág azzal az elhatározással indult haza, hogy megőrzi a nyugalmát. Azzal a szándékkal, hogy mindent elfogad az anyjától. Most, amit anyja mondott, bár értette, nem érintette meg. Nem fájt, nem égetett, nem váltott ki semmit belőle. Nézte, hallotta, de nem ítélkezett fölötte. Meghallotta, de nem mérlegelte és nem értékelte. Itt volt ő, ott az anyja. De nem voltak külön, egyek voltak. És a szavak bántása nem érkezett el hozzá. Békesség volt benne és elfogadás. Békesség. Nem megbocsátás, mert nem volt semmi megbocsátani való. Vagy lehet, hogy mégis. Különös lelkiállapot volt. Akkor, abban a féltized másodpercben a mellkasában, középen valami derengő fény jelent meg. Jól látta, nem képzelte. Felhőcskéhez hasonló fehér fénygomolyag. Egy fél másodpercig sem. Akkor felébredt benne az önsajnálat, a sértettség, a megbántottság, a fájdalom- és a felhőcske eloszlott. Édesanyja az apja figyelmeztető jelzése után hozzá rohant és azt kiáltotta: Na, üssél pofon, amiért ezt mondtam! Odatartotta az arcát. Virág csendesen lehajtotta a fejét és röviddel később bement a szobájába. Nem beszéltek többé erről a jelenetről. Talán nem is emlékezett volna rá később az anyukája.
Virágnak eszébe-eszébe jutott még ez a konyhai jelenet.
A megbántottság lassan átalakult. Nagyon hálás lett az édesanyjának, hogy az ő révén átélhette ezt a csodát. Nem csodát, kegyelmet. Megismerhette ezt a szeretetet. Egy időtlenül kicsi idő láthatatlan Mennyországát. Kitörölhetetlen nyomot hagyott az életében. Benne akkor, ott született meg a karácsony.