Cudar idők
Írta: Kert F. Klára
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 314
Cudar idők
Ez volt ám az én gyerekkorom legszebb színtere, a Tarisznya dűlő. Itt töltöttem felejthetetlen nyarakat a nagyszüleimmel a présházban és a mellette lévő szőlőben, idejártunk tavasszal cseresznyézni és azok a vidám őszi szüretek. A fél rokonság itt tolongott. Most térdig érő hóban taposok, hátulról a jeges szél megtaszít, majd szembe fordul velem, arcomat csipdesi, szemembe havat kotor. Közben ordít, visít, hol meg félelmetesen kacag. Nagyapám sokszor mesélt nyári esténként erről a szélről, amikor kint aludtunk a présházunkban. Úgy mesélte, hogy a dűlőben sok fura dolog történt régen. Akkoriban nagyon cudar idők jártak errefelé. Ez a szél, amely bármikor hirtelen feltámad és sikoltozva, ordítva végig vágtat a kocsi úton, aztán hirtelen elül, ez nem más, mint a hajdani ökrös gazda, amint hűtlen feleségét ostorral kergeti, aki átkozódva, sivalkodva menekül előle. Újra meg újra feltámadnak már legalább száz éve. Az asszony véres ingét idézik az ég peremére akasztott vöröslő felhőfoszlányok.
Azért vágtam neki ennek a kiruccanásnak ebben az időben, hogy a madaraknak eleséget vigyek. A dűlő körülbelül két kilométerre húzódott a falu fölött, nyáron jó kis séta a lankás domboldalon, de most a januári dermesztő hidegben kifejezetten kellemetlen Két hét óta kisebb nagyobb megszakításokkal esett a hó. A feltámadó szél hol itt, hol ott fújt össze különböző nagyságú, alakú halmokat, megváltoztatva ezzel a tájat. A decemberben kirakott magok már réges-rég elfogyhattak, féltem, a nagy hóban a madarak nem találnak élelmet. Egyébként kéthetente szoktam a madarakat etetni, de az elmúlt hetek havazásai miatt nem mertem belevágni. Most, hogy három napja nem esett már, délelőtt elindultam. Magasra emelt térdekkel szeltem a havat, a széles kocsi út vonalát csak sejtettem. A hatalmas fehér hómező csodálattal töltött el. Ember nem járhatott erre hetek óta, ha járt is, a szelek elsöpörték a nyomát. Olyan ártatlan, csendes és tiszta volt minden. Már régóta nem keletkeztek újabb legendák. Valaha a falu és a kocsi út közti lankás dombháton uradalmi kukorica föld húzódott, nyáron ringott mint a tenger. Nagyapám szerint itt veszejtették el a láb alatt lévő, nem kívánt gyerekeket, akik aztán falkákba verődve farkassá változtak. Dermesztő őszi éjszakákon a faluban is hallani lehetett a vérfagyasztó vonításukat, amint a sápadt holdra vicsorítva, véres fogakkal gyalázzák szüleiket. A présház ablakán kékesen sütött be a hold, én és az öcsém nagyapám ingébe markolva, kikerekedett szemekkel hallgattuk a történeteit. Ő pedig kifogyhatatlan volt. Hol betyárokról, hol akasztott emberről mesélt, aki mindig más-más helyeken tűnt fel. Cudar idők jártak akkoriban erre felé, szokta mondogatni
Átmelegedett rajtam a vastag dzseki, sapka, mire a pincénkhez értem. Az érintetlen hómezőből láttam, nem járt senki errefelé. Sorra töltögettem a kis edényeket, tartókat, madárházakat magokkal, a faágakra faggyút, bőrkéket aggattam, kis szénát is tettem a hóra, ha nyúl nem találna élelmet. Tulajdonképpen ennyi volt az egész, indulhattam vissza felé. Igyekeztem a korábbi nyomomba lépni, hátha így könnyebb a haladás. Jócskán elhagytam már a pincénket, amikor az őrült szél újra feltámadt, és őrjöngve száguldozott mellettem, visított, morgott, hahotázott. Ekkor mintha más hangok is vegyültek volna a színjátékába. Nem tudtam megállapítani mi lehet. Biztos, hogy nem emberi hang. De milyen állat lehet ilyenkor erre? Vadállatok nem jártak már, régen kivágták az erdőket. Talán a faluból kóborolt el kutya, aztán csapdába esett. De ki állít mostanában csapdát és minek? Figyeltem a hang irányába. Mély, dörmögő, vagy inkább brummogó, kicsit vonító, de mindenképpen panaszos, hol elhalkuló, hol felerősödő. Talán reményt vesztett, mint aki már beletörődött a sorsába. Néha belekapcsolódott a szél visításába,„egíííí .. ii...”
Kutya nem lehet, állapítottam meg. Minden hangját ismerem, hiszen gyerekkorom óta volt kutyám. Tudom milyen az éhes, boldog, mérges, harapós, játékos kutya ugatása, ez nem az volt. De nem hallottam még a megkínzott kutya nyögését! A hang a kocsiúttól jóval beljebb lévő présházból eredt. Előtte hosszú sorokban kopasz karók ágaskodtak ki az érintetlen hóból. Elgyalogoltam a présházig, közben egyre jobban hallottam az artikulálatlan morgást, nyöszörgést. A nehéz faajtó zárva, zsalugáterek becsukva. Megkocogtattam az egyik zsalugáter bordáját. -Van itt valaki? Válaszul csak morgás, fájdalmas nyöszörgés hallatszott. Mégis csak valamilyen állat lehet, megkötözték és itt hagyták. Jó ideje biztos nem járt erre senki, szomjan is halhat. Akár ember, akár állat, mindenképpen segítségre szorul. Még egyszer megkocogtattam az ablakot. -Tartson ki, hozok segítséget!
Nagy nehezen előbányásztam a legbelső ingem zsebéből a mobiltelefonomat és a rendőrséget hívtam.
Megkönnyebbülten tiportam a havat haza felé. Ennél többet nem tehettem. Nem várhattam meg a segítséget ebben a dermesztő hidegben, de nagyon reméltem, hogy még ma megérkezik. Nem tudtam, kinek a présháza volt, az utóbbi években sokszor cseréltek gazdát a pincék. Egyre több városi ember pihen itt nyaranta, a faluból is sok ember elköltözött. Otthon a feleségem nem örült annak, ami hallott, attól tartott bajt hoztam magamra, ha feleslegesen riasztottam a rendőröket, vagy tűzoltókat. Süket fantáziálásnak tartotta az egészet, meg hogy jó lenne, ha elfelejteném a nagyapám ostoba meséit.
Pár nap múlva a kisebbik sógornőm, aki a városi kórház laborjában dolgozott, váratlanul beállított.
-A te embered lesz az Kálmán, akik a rendőrök néhány nappal ezelőtt beszállítottak a kórházba. Egy agyvérzéses, lebénult, beszédképtelen öregembert találtak egy pincében a székhez kötözve. Be kellett törniük az ajtót, hogy bejussanak. Alig volt már benne élet. Már jó ideje nem törődhettek vele a nővérek szerint, mert úgy bele volt fagyva, száradva a saját piszkába, hogy nem tudták a rendőrök a székből kiemelni, így azzal együtt hozták el a dűlőből, és vitték fel a kórházban az emeletre. Most keresik a rokonait.