Csuri

Írta: Egervári József

---

Közzétéve 8 hónapja

Megtekintések száma: 146

---

---

Csuri

Csuri

A tűhegyes, színes ceruza finoman siklott a papíron, már ezredszer, az
árnyalatok, a fények és árnyékok tökéletesen illeszkedtek egymáshoz.
Megigazította orrán a szemüveget; az esőcseppeken is megcsillant a fény, a
szürke madártollak szinte kiemelkedtek a papír síkjából. Éjjelente már nem sírt,
a rácsokat is megszokta, ám még mindig nem volt étvágya, sovány volt, nagyon
sovány, lötyögött rajta az intézeti ruha.
– Egy csuri – hajolt hátra Komódi vigyorogva, örökké kócos göndör haja a
szemébe lógott, arcát vörös pattanások borították, melyek között néhány vörös
szőrszál bújt elő. – Egy ázott csuri – röhögött visszafojtva. – Mint te, Johanna.
Johanna, Johanna, jól meg leszel szopatva! – darálta a kegyetlen rigmust, mely
naponta legalább tízszer elhangzott, hol egyik, hol másik fiú szájából. A
sustorgásra a többiek is felfigyeltek, felkapták a szavakat, akár a mogorva őszi
szél a lehullott faleveleket.
– Ez egy veréb – közölte komoran Johanna.
– Egy ázott veréb, mint te – bökött felé csúfondárosan a fiú. – Még a melled is
kicsi, te girhes gebe! Te csuri!
Ocskas Bence lopakodott mögé és egy gyors mozdulattal a lány fejére borított
egy félkancsónyi vizet, mely ráfolyt a rajzra; sokáig csöpögött a hajából, az
ezernyi színes vonal lassan – finom elmosódottsággal – szorosabbra ölelte
egymást. A fiúk vonyítva felröhögtek.
– Hülye barmok! – gurult kerekesszékével Derecskey Dani Johanna padja mellé.
– Ne bántsátok mindig, van neki elég baja.
– Csak nem szerelmes vagy ebbe a békába? – vágott egy megvető grimaszt
Ocskas Bence.
– Nem – felelte kurtán a fiú; a lányra nézett, tekintete egészen másról árulkodott,
mint amit mondott.
– Kussoljatok! – állt fel a tanári asztaltól dühösen Havas Béla, képesítés nélküli
nevelőtanár – Akartok a Leprába menni?
Meg sem várta a választ, visszaült székére és elmerült mobiltelefonja
nyomogatásában. A teremben pisszenésnyi hangot sem lehetett hallani. A Lepra
varázsszó volt, egy óriási téglarakás az udvar végében, legalább húszezer tégla,
egy beígért tornaterem építőanyaga, vagy csak egy része, tíz éve érintetlenül,
soha nem nemesedtek falakká. Istenes Rozália, az igazgatónő lelte meg
funkcióját, a renitens diákokkal hordatta tizenöt méterrel arrébb, az omló kerítés
másik végébe. Ha hajnali háromig tartott, akkor hajnali háromig hordták a vörös
téglákat. Mindet. Egy sem maradhatott a régi helyén. Néha ihattak vizet a kerti
csapból. Aztán a következő rendbontáskor vissza kellett hordani. Mindet.
A szemüvegén guruló vízcseppek felnagyították a rajzot, úgy érzékelte, mintha
táncolnának a vonalak, lassan, méltóságteljesen, a veréb felemelte a szárnyát,
aztán visszaengedte, felszegte fejét, apró, szürkéssárga csőrét szétnyitotta.

Levette fejéről a szemüveget; tényleg kicsi a melle, kicsi, kemény, minden lapos
rajta, csontos, inas, arca még szeplős is, kicsit; hosszú, göndör haja a
sötétbarnába kevert vöröstől különlegesen szép színű, az egyetlen szépség rajta.
A rajzot bámulta, melyet szemüveg nélkül még elmosódottabbnak látott, még
mindig örvénylett, a veréb felemelte mindkét szárnyát, ugrabugrált a hófehér
papíron, néha oldalra fordította fejét, úgy tűnt, őt nézi, aztán megrázta magát.
Érezte az arcán a vízcseppeket, a veréb ismét szemben állt vele, majd néhány
ugrással “lesétált” a papírlapról, végül szárnyait erősen suhogtatva kiröppent az
ablakon.
– Ezt hogy csináltad? – tátotta el száját Komódi. – Csuri! Ezt hogy csináltad?
Johanna nem válaszolt, még mindig csöpögött hajából a víz, meredten bámulta a
hófehér papírlapot. Megtörölte szemüvegét, egyesével kezébe vette a ceruzákat,
mindegyiket megvizsgálta; egyértelmű, hogy megbolondult, egyértelmű, hogy
meg fog halni; de Komódi is látta, hülye képet vágott, tekintetével követte,
amint a veréb kirepült az ablakon, ám lehet, ezt is csak képzelte; a lap teljesen
üres volt.
A következő napokban állandóan rajzolt, madarat, virágot, hamutartót, amit csak
meglátott; sokáig tartotta a képeket ujjai között, szeme sem rebbent, de nem
történt semmi. Aztán leöntötte a lapokat vízzel, majd a fejére borította a vizes
kancsó tartalmát, hajából csöpögött a víz a rajzokra. Dühösen feküdt le aludni.
Véletlen volt, vagy csak agyának a szemétkedése; azt akarta, hogy a veréb életre
keljen, legyen szabad, repüljön ki az ablakon. Már nem hitte el, hogy valóban
megtörtént, Komódit nem merte megkérdezni. Aztán rálelt a titokra, szűkre
húzott tekintettel koncentrált a rajzra, kevés vizet loccsantott rá, közben
felkorbácsolta lelkét, rossz dolgokra gondolt, a balesetre, halott szüleire, amint
véresen, mozdulatlanul ülnek az összeroncsolódott autóban, a temetésre, az első
néhány intézeti napra, éjszakára, Istenes Rozáliára, az igazgatónőre, akit teljes
szívéből gyűlölt, mert érezte a belőle áradó gonoszságot, melynek egyszerre volt
hurka-, rózsa- és pöcegödör szaga.
Sokat rajzolt, egyre könnyebben keltek életre a tárgyak, az apró állatok, már
nem kellett hosszan meresztgetni szemét, szinte egy pillantás is elég volt,
hamutartó, alma, fecske, színes ceruzák, mindent képes volt megrajzolni s utána
megteremteni; az ő titka isteni erő, boszorkányos varázslat, maga a csoda.
Elégedett volt, kezdett megbarátkozni életével, csak még azt kellett kitalálni,
hogy mihez is kezd bámulatos képességével; jövőre tizennyolc lesz, elmegy
innen, örökre, elfelejti az itt töltött kegyetlen időt, a megaláztatást. Nem, a
Derecskey Danit nem fogja elfelejteni, szép annak a fiúnak a szeme, és a lelke
is, sokat beszélgettek, az utóbbi időben már nevettek is, olyankor vékony csíkká
szorult össze szemhéja, csak a fény szökött ki hihetetlen erővel és tűzzel.
Állítólag az igazgatónő miatt került tolószékbe, aki megpofozta a folyosó végén,
Dani pedig legurult a lépcsőn, eltört a gerince. Nem tud járni. Már soha többé
nem tud járni. Johanna megfogadta, hogy bosszút fog állni Dani helyett, szörnyű
bosszút. Még nem tudta, hogyan, de abban biztos volt, hogy megteszi.

– Sorakozó! – süvöltött éles, magas hangon Istenes Rozália, egy-két
rendetlenkedő fiúnak lecsavart egy-egy nyaklevest, aztán fellépett az
emelvényre. – Ez itt az én játszóterem, az én játékszabályaimmal – jelentette ki
szigorú tekintettel. – Aki ezt nem hajlandó tudomásul venni, azt kicsinálom, aki
nem áll be a sorba, azt kicsinálom, akinek nem használnak a büntetések, akit
nem tör meg a Lepra, ahogy ti nevezitek, azt elküldöm a javító-nevelőbe. Ott
megtudjátok, hogy ez itt egy emberbarát intézmény, melyet nem becsültetek
meg eléggé. Ehhez tartsátok magatokat. Van kérdés? Nincs? Helyes.
Johanna gyűlölte az igazgatónőt, még soha nem bántotta, még soha nem
beszéltek egymással, de amit Danival művelt, azt nem tudta neki megbocsátani.
Úgy érezte, szereti a fiút, jobban, másképp, mint egy barátot, talán; titokzatos
szálak kötötték össze őket, nevetésből, cinkos összenézésből, hosszú
beszélgetésekből fonva.
Már tökéletesen tudta kezelni képességeit, a rajzok – amikor csak akarta –
egyetlen pillanat alatt megelevenedtek, életre keltek, ha almát kívánt, akkor
alma került a kezébe a papírlapról, finom, ízes, kicsit savanykás, ha csokoládéra
vágyott, akkor néhány percen belül már majszolhatta is. Az egyik nap a kerítés
résein át bevánszorgott egy macska, valószínűleg elütötte egy autó, eltört a lába,
nehezen vette a levegőt, vérzett a feje, erőtlenül terült el a téglarakás tövében,
szemeiből fájdalom sugárzott. Johanna odaült mellé, megsimogatta, sajnálta, ám
nem tudott neki segíteni. Nem fogja túlélni, gondolta, elővett egy papírlapot,
rajzolni kezdett, fényes szőrű, egészséges, nyújtózó macskát.
– Gyere, nézd meg, figyelj, ne engem nézz, hanem a rajzot, ilyen szép,
egészséges cicus vagy. Szedd össze magad!
A macska szeme elé tolta a rajzot, kitágult a pupillája, kicsit felemelte fejét,
megremegett, váratlanul felült, aztán fel is állt, orrát egészen hozzányomta a
rajzhoz, majd lassan Johannára nézett. Nyújtózott egyet, hosszan, alaposan,
ahogyan csak a macskák tudnak, végül elfutott a kerítéshez. A rés előtt megállt,
visszafordult, Johannát figyelte, aki intett neki.
– Menj, cicus, fuss! És vigyázz magadra – suttogta mosolyogva.
Este Danival sokáig beszélgettek. Imádta a humorát, az életerejét, pedig sosem
volt hozzá kegyes a sors, szüleit nem is ismerte, amióta pedig az igazgatónő
tolószékbe juttatta, még jobban beszűkült az élettere. Sokat olvasott, kiválóan
tanult, eldöntötte, hogy jelentkezik az egyetemre, mérnök lesz, azt az íróasztal
mögé gurulva, a számítógép előtt ücsörögve is lehet művelni. Hangosan
felnevetett, Johanna pedig beleegyezőleg bólintott, de érezte, a fiú szavai
fájdalmas sötétséget és félelmet rejtegetnek
– És mi lesz a lányokkal, fiatalember? – hajolt oda hozzá, kezébe fogta szép
kezét. A fiú leszegte fejét.
– Nem hinném, hogy a lányok képesek lennének engem ilyen állapotban szeretni
– válaszolta halkan.

– Nem fog ez az állapot örökké tartani – jelentette ki határozottan Johanna.
Finoman megszorította a fiú kezét. – Majd én teszek róla, hidd el, mert én így is
szeretlek. És mindig is szeretni foglak
Gyorsan és esetlenül megcsókolta a fiút, érezte ízét, illatát, végigfutott gerincén
a hideg, karján a szőrszálak égnek meredtek, gyomrában a jó sárkány felébredt,
tüzet okádott, de olyat, mely felforrósította, nem égette. Dani elkerekedett
szemekkel bámult rá, rezzenéstelenül. És finoman megszorította Johanna kezét.
Napokon keresztül dolgozott, tökéletes művet akart, ült a társalgó előtti óriási
tükör előtt, minden részletre odafigyelt, milliónyi színes vonal ölelkezett már a
papíron. Aztán elkészült. Ő nézett vissza a képről, és mégsem, csak vöröses,
gyönyörű hajzuhataga volt az eredeti, ám a többi részlet maga volt a
tökéletesség, szépséges arc, ívelt szemöldök, csillogó szemek, hatalmas
szempillák, telt ajkak, formás vállak, izgalmasan gömbölyű, kemény mellek,
kicsi, ám kívánatosan kerek fenék, hosszú, izmos combok. Ő volt, ám mégsem,
inkább egy modern angyal, egy modell, egy istennő. Felnevetett, amikor a
tükörben magára nézett.
– Na, Csuri? Megszépülsz? Tényleg megszépülsz? Sikerülhet?
Rosszul aludt, hajnalra tervezte az akciót, ideges volt, nem tudhatta, mi lesz az
eredmény. Valóban van-e ehhez elég képessége, elég hatalma? Megérdemli? A
sors tényleg kegyes hozzá, vagy csak a bolondját járatja vele? Kulcsra zárta a
társalgó ajtaját, nehogy bárki is megzavarja. A tükör elé állt, lassan vetkőzött,
míg végül teljesen meztelenül vizsgálta végig minden egyes porcikáját, apró
melleit, csontos vállát, lapos hasát, kiálló csípőcsontját, vékony combjait.
Lehunyta szemét, mély lélegzetet vett, aztán kezébe fogta a rajzot, majd
kinyitotta szemét. Először nem kapott levegőt, ijedtében majdnem elejtette a
rajzot, mintha egy örvény ragadta volna magával, finoman, lassan forgatta,
forróság öntötte el, csontjai, izmai fájtak, görcsösen szorította össze szemhéját,
aztán már csak a lassú forgást érezte, mely egyre lassabb lett. Percekig nem
mozdult, semmi sem történt, a rajz kicsúszott ujjai közül, hallotta a madarak
csivitelését, az intézet előtt felbőgött egy teherautó motorja, valaki megnyitotta a
társalgó ajtaját, majd vadul rázni kezdte a kilincset.
Johanna lassan kinyitotta a szemét. És hangosan felnevetett. Magára kapkodta
ruháit, elfordította a kulcsot a zárban. Az igazgatónő vad erővel lökte be az ajtót,
berohant, akár egy buldog, még a sötétítő függöny mögé is benézett.
– Hol van? Te ki vagy? Nem is ismerlek. Hol a pasi, te kis ribanc? – már lendült
is a keze; de egy pofon nem lesz elég, nem tűri az erkölcstelenséget, nem, még
azt sem. Az hiányzik, hogy felcsinálják ezeket a kis kurvákat, dühöngött
magában, villámló tekintettel nézett a lányra, aki felkapta kezét, az igazgatónő
csuklója csattant a tenyerében, aztán ujjai keményen ráfonódtak.
– Csak én vagyok itt – közölte Johanna, állta az igazgatónő tekintetét. – És ne
próbáljon még egyszer megütni! Most elengedem, utána elmegyek. Nem tud
megakadályozni ebben. De még visszajövök.

Istenes Rozália a döbbenettől meg sem tudott szólalni, még soha nem fordult
elő, hogy egy diák ennyire nyilvánvalóan lázadni merjen. Hol az éjszakás
ügyeletes tanár? Hol a portás? Biztosan alszanak ezek a léhűtő idióták! Na, de
majd ellátja ő a bajukat, az biztos. Nem merte még egyszer megütni a lányt, erős
volt a szorítása, olyan elszántság áradt belőle, melytől még ő is megrettent,
pedig minden szempontból legalább dupla akkora volt, mint Johanna. Elengedte
a csuklóját, hátrált az ajtó felé, aztán egy szökelléssel, akár egy párduc, már el is
tűnt.
Csak a rajzfelszerelése volt nála és néhány ruha, még nem tudta, hogy mihez
kezdjen, nem voltak rokonai, csak néhány távoli ismerőse, de ők is messze,
Budapesten. Leült a kisváros főterén, szemben egy étteremmel, nem volt pénze,
bár nem is volt rá szüksége, ha éhes, megrajzolja magának. A szemközti padon
egy idős férfi aludt. Ülve. Feje mellére borult, hosszú, ősz szakálla hasa
közepéig ért, mellette hevert két tömött szatyor. Nyilván hajléktalan, állapította
meg Johanna, mint ő is, nincstelen, kivert kutya, akinek nincs hová menni, akit
senki sem szeret. Nem, ez így nem igaz, ő visszamehetne az intézetbe, Dani
szereti őt, ő is szereti Danit, lehetne ez jó is, de nem, nem ezt akarta. Nem lesz
ismét rab, nem fog behódolni többé senkinek, Istenes Rozáliának végképp nem.
Vissza fog menni, Daninak meg akarja mutatni megújult fizimiskáját. Jó nő lett,
gyönyörű, erős, kívánatos. Elnevette magát, elképzelte, milyen képet fog vágni,
ha meglátja. Nem, ő már nem Csuri többé, hanem sólyom, vagy sas. De miért
nem hattyú? Nem hattyú, ő mostantól sólyom, vagy sas. Szabad és erős.
Elővette a ceruzáit és egy lapot. Kerekes Gerzson felriadt, az a kannás bor erős,
fájt is a feje, de nem számít, semmi se számít már. Hét éve élt az utcán. Már
senki sem ismerte fel, már senki nem köszönt neki, csak a többi hajléktalan,
akiknek ő segített, ha valamibe belekeveredtek. Ennyit még megtehet, ennyit
még bevállalhat, egykori gimnáziumi tanárként ennyi jár a sorstól, hogy ő
legyen a jótevő, mint mindig is volt, amíg egyik napról a másikra össze nem dőlt
az élete. Itt megakasztotta gondolatait, nem akart visszatévedni a múltba,
melyről egykor azt gondolta, emberi, barátságos, élhető és együttérzéssel telt.
Nem. Nem az.
Egy gyönyörű, fiatal lány ült a szemközti padon, rajzolt. Rajta felejtette
tekintetét, melyet szégyenlősen félrekapott, amikor a lány felnézett. Váratlanul
felállt s két tálcával elindult felé, mindkettőn forró étel volt, sült húsok, rántott
gomba, köretnek rizs és hasábburgonya, mellette savanyúság. Az egyik tálcát a
kezébe nyomta, leült mellé, egyetlen szó nélkül enni kezdett, közben olykor
rápillantott és mosolygott. Kerekes Gerzson is nekifogott, a forró étel, a finom
ízek ismét felszaggatták a múltat, a karácsonyi vacsorák emlékét a gazdagon
díszített fenyőfa előtt, a halászlét, a rántott halat, a lányok nevetését, amint
bontogatták az ajándékot. Megakadt szájában a falat, úgy érezte, könnyek öntik
el a szemét, meg is dörzsölte kézfejével, de nem voltak könnyek, csak az érzet
mart belé, mintha ennek lenne bármi jelentősége is, mintha ez változtatna a
sorson, mely megállíthatatlanul hömpölygött a vég felé. Várta már. Akarta, hogy

vége legyen. A lány felé nyújtott egy korsót, melyben arany barnáncsillanó,
hideg sör hullámzott, a tetején vastag, fehér habbal.
– Köszönöm – biccentette meg fejét. Ivott két kortyot, aztán folytatta az evést. –
Ezt mivel érdemeltem ki? – kérdezte kicsit később.
– Utálok egyedül enni – válaszolta a lány, és hangosan felnevetett.
– Én is – mosolyodott el bátortalanul. – Most biztosan irigyelnek a barátaim, ha
látják, milyen úri sorom van.
– Vannak barátai?
– Hát, talán a barátaim. Ugyanolyan szerencsétlen flótások, mint én – fűzte
hozzá.
– Szóljon nekik. Ők is kapnak enni.
Kerekes Gerzson hitetlenkedve nézett a lányra, aztán egyetlen szó nélkül felállt
a padról, letette tálcáját, elsietett a többiekért. Johanna előkapta a ceruzáit, az
üres papírlapot, amikorra a tizenhét hajléktalan visszaért, már ott álltak az
asztalok a tér szürke kövezetén, tömve friss, forró étellel, sörrel, borral, üdítővel,
az asztal mellett hosszú padok, rajtuk kényelmes párnák. A koszos, szakadt
ruhákba burkolt nők és férfiak lassan körbeülték az asztalt, nekifogtak az
evésnek.
– Mi a büdös franc folyik itt? – üvöltötte dühösen Zsolnai Antal, a tér szélén
lévő flancos étterem fiatal tulajdonosa. – Na, gyorsan, gyorsan, szedjék össze a
cókmókjukat, és tünés innen. Erre nincs engedélyük, egyébként is rontják az
összképet, az éttermem forgalmát. Ha a turisták meglátják itt magukat, még a
teret is messze elkerülik. Takarodó innen, de minél hamarabb.
– Semmi se tiltja, hogy a téren együnk – szólt oda neki Johanna az asztal
végéről.
– Na, te csitri, elhallgass, mert téged is elvitetlek a rendőrökkel – ordított vérben
forgó szemekkel Zsolnai, aztán határozott léptekkel megindult a lány felé.
Kerekes Gerzson felpattant az asztal mellől, és a toporzékoló fiatalember elé
állt.
– Nyughasson – sziszegte. Egy fejjel magasodott a hőzöngő ficsúr feje fölé. –
Befejezzük az evést, összepakolunk, eltűnünk innen.
Zsolnai meglátta a tér másik oldalán sétálgató Kondai Gáspárt, a közterület-
felügyelőt, integetett neki, hogy siessen, rendbontás van kibontakozóban.
Kondai komótosan odaballagott, meghallgatta Zsolnai hadarását, aztán csípőre
tett kézzel megállt az asztal végénél.
– Engedélyük van erre a zsibvásárra?
– Az evéshez nem kell engedély. Ha befejeztük, elpakolunk és elmegyünk
innen.
– Kisasszony, maga nagyon téved. Ma már mindenhez engedély kell – emelte
meg szemöldökét a kövér közterület-felügyelő.
– Zavarja el innen ezt a csürhét, rontják az üzletemet – sápítozott Zsolnai, akár
egy rossz ripacs.

– Na, akkor szedelőzködjenek, de rögtön – csapott az asztalra Kondai –, vagy
rendőrt hívok.
– Hívjon rendőrt. Nézze meg. Ott a padon is eszegetnek a turisták – csattant fel
dühösen Johanna.
– De ők turisták – emelte fel dühösen öklét a szürke egyenruhás férfi. – Nekik
lehet.
– Emberek. Mint mi – felelte a lány.
A szirénázó rendőrautó két percen belül kiérkezett, a rendőrök Kondaival és
Zsolnaival társalogtak.
– Ki itt a vezető? – lépett az asztalhoz a fiatal őrmester.
– Nincs vezető. Ez egy baráti társaság – emelkedett fel az asztaltól Kerekes
Gerzson. – Befejezzük az ebédet, őrmester úr, szépen elpakolunk, aztán
eltűnünk innen, mintha mi sem történt volna.
– Na, azt már nem! – ordította Zsolnai. – Most mennek innen a fenébe! De
azonnal.
– Ha befejeztük, elmegyünk innét – közölte határozottan Kerekes.
– Nem, most azonnal! – tajtékzott Zsolnai. – Maga miért nem veri bilincsbe
őket? – böködte meg mutatóujjával a fiatal rendőr mellkasát.
– Befejezik az étkezést, aztán elmennek innen – válaszolta a rendőr.
– Tudja maga, hogy ki vagyok én? – hörgött a felindultságtól Zsolnai. –
Barátom a polgármester. A rendőrkapitány. Keszthelyi atya, a katolikus pap.
Dizson Gábor, a kormányhivatal vezetője. Sőt, még a Jóisten is a barátom, ha
akarom, úgyhogy takarodjanak innen, azonnal.
– Befejezik az étkezést, aztán elmennek innen – nézett a szemébe szigorúan a
fiatal őrmester. – Senkit nem zavarnak.
– De! Engem zavarnak – ordította fékevesztetten Zsolnai. – Kirúgatom magát!
Tudja, a rendőrkapitány is barátom. És magát is, mert nem intézkedik – mutatott
a csöndben ácsorgó közterület-felügyelő felé. – Mindenkit kirúgatok!
Mindenkit!
Este Johanna a hajléktalanokkal aludt egy elhagyott házban, kapott matracot és
takarót. Sokáig beszélgettek, de már hajnalban felébredt, tudta, vissza kell menni
az intézetbe, keresni fogják, a rendőrséget is riasztják majd. Evett néhány
falatot, aztán rajzolni kezdett. Délre végzett. Elégedett volt az eredménnyel.
– Vigyázz magadra kislány – ölelte meg Kerekes Gerzson.
– Vigyázok – bólintott Johanna.
– Neked nem itt van a helyed. Köszönjük, amit értünk tettél.
– Nem itt, de még találkozunk. És még van mit tenni.
Johanna az intézet főkapuján ment be, Gosztos bácsinak, a portásnak tátva
maradt a szája, amikor meglátta, fülön kellett volna fogni és az igazgató
asszonyhoz vezetni; a lány nevetve integetett neki, aztán már futott is fel a
lépcsőn. Nem az én dolgom ez, majd elrendezik egymással, hajtotta le fejét az
öreg, visszabújt újságjába; nem is akart belegondolni abba, hogy mennyire

gyűlöli azt a nőt, akitől mindenki rettegett. Eddig még senki sem mert
szembeszállni vele.
A folyosón hömpölyögtek a diákok, ebédhez készülődött mindenki, váratlanul
Komódi ragadta meg a karját.
– Visszajöttél? A sárkány vadászik rád, azt mondta, kicsinál, ha megtalálnak.
Javítóba vitet. Jól nézel ki – vigyorgott idétlenül.
– Nem félek tőle. Már nem. Danit nem láttad?
– Ott gurul, hátrébb. Beszélni sem lehet vele, amióta eltűntél. Az igazgatónő
nyaggatta, hogy árulja el, hová szöktél.
– Dani nem tudott semmiről. Nem mondtam neki.
– Most mit akarsz csinálni?
– Majd meglátod.
Johanna átvágott a tömegen, az osztályterem előtt meglátta a fiút, az ablak előtt
ült rokkantkocsijában, egy könyvet olvasott. Johanna megállt tőle néhány
méterre, csak nézte, nem mozdult, a göndör haját, erős állát, telt ajkait, szép
orrát, kerek, meleg szemeit. Dani felemelte fejét, csodálkozva nézett rá, nem
ismerte meg, nem tudta, ki ez a gyönyörű, vörös hajú lány, aztán visszakapta
tekintetét a könyvre, elszégyellte magát; Johanna tegnap eltűnt, mintha
kiszakítottak volna szívéből egy részt, ma pedig leplezetlenül megbámul egy jó
csajt. Na, szép.
Johanna odasétált hozzá, leguggolt elé, megfogta a kezét. A fiú elkerekedett
szemmel bámult rá. Ismerős volt az arc, a szemek, de ő nem lehet Johanna,
Johanna nagyon vékony, szinte nincs melle, szinte nem is szép.
– Én vagyok, Dani! – mosolyodott el a lány.
– Az nem lehet. Te gyönyörű vagy. Minek jöttél vissza? A dirinő kerestet, már a
rendőrökkel is. Fuss, menekülj innen, amíg el nem kapnak.
– Miattad jöttem vissza. Érted jöttem vissza.
– Na, szép pár lennénk menekülés közben, te szaladsz, én pedig csörögve
gurulok melletted.
Hangosan nevettek, Johanna még mindig fogta a kezét, aztán megcsókolta.
– Minden rendben lesz. Bízz bennem – nézett rá szerelmesen. A fiú
elmosolyodott. – Hoztam neked valamit. Nézd meg.
Johanna elővette a rajzot, Dani orra elé tolta, aki megdöbbenve nézte a képet,
úgy érezte, felforrósodik minden testrésze, még a lába is, pedig azt már
egyáltalán nem érezte, látta, hogy ott van, de semmiféle inger nem jutott el az
agyáig. Kicsit szédült, a szíve vadul kalapált, megmarkolta a tolószék karfáit.
Johanna előtte térdelt, tartotta rezzenéstelenül a rajzot, a fiú pedig
megbabonázva bámulta.
– Mi történt? – kérdezte a fiú. Ezen a rajzon én vagyok. Szaladok. Nagyon
ügyes vagy, Johanna!
– Ügyes vagyok – nevetett a lány – Ebből elég – megfogta a fiú kezét. – Gyere,
menjünk! – Felrántotta a tolókocsiból, aztán megölelte a nyakát, táncolni

kezdtek. Dani átölelte, felkapta, pörögtek, forogtak, mindketten hangosan
nevettek.
– Állj! Ne mozduljatok! – dörrent Istenes Rozália hangja, mintha valaki egy
géppisztolyt sütött volna el. Mindenki dermedten megtorpant a folyosón, még a
lélegzetét is visszafojtotta. – Megvagy, te kis ribanc! – vigyorgott gúnyosan az
igazgatónő. – Most a kezemben vagy. És többé nem menekülsz. Megmutatom
neked, hol is lakik a Jóisten! Meg én!
– Én nem félek már magától – lépett elé Johanna. Egy fejjel magasabb volt az
igazgatónő, magas, erős, kisportolt alakján tökéletesen állt a jól szabott fekete
szoknya, a hófehér blúz, hatalmas mellei, akár két megtermett dinnye,
hangsúlyozták nőiességét, szőke, hosszú haját kontyba tekerte, mely a
tarkójához simult. – Ajándékot hoztam magának – folytatta Johanna, és mielőtt
megszólalhatott volna a nő, az arca elé tolta a rajzot. Istenes Rozália
megremegett, úgy tűnt neki, mintha a folyosó sötétbarna járólapjaihoz ragadt
volna a lába, keze, karjai erőtlenül, megmerevedve, élettelenül lógtak teste
mellett. A folyosón senki nem mozdult, csak azt látták, hogy az igazgatónő
rémült arccal bámul egy képet, melyet Johanna tart az arca előtt, kibomlott
hosszú, derékig érő, szőke haja, lassan egészen ezüstszínűre változott, majd
végül hófehérre, gerince recsegett és lassan meghajlott, bőre ráncosan,
megereszkedve lógott karjain, kezein, a nyakán, az arcán. Pillanatok alatt
legalább negyven évet öregedett, kifutott belőle az erő, fájt a háta, a feje, a
gyomra, szájában keserű ízt érzett. Februárban töltötte a negyvenet, de legalább
nyolcvannak nézett ki.
– Mi történt? – nyögött fel fájdalmasan. – Mit csináltál velem, te is kurva?
Megöllek! Most rögtön megöllek! – nyüszített furcsa, reszelős hangon, Johanna
felé nyújtotta mindkét karját, előre lépett egy lépést, de minden mozdulat fájt
neki, mintha kést forgatnának ízületeiben, a csontjaiban.
– Mindenki megkapja, ami jár neki – közölte vele hűvösen Johanna. – Senki
nem ússza meg a büntetését, senki.
– Te sem fogod! Elintézlek téged! Egy életre!
– Nem hiszem. Maga már soha többé nem fog bántani senkit. Az biztos!

Johanna megragadta Dani kezét, kirohantak az épületből, meg sem álltak a
kisváros főteréig, Kerekes Gerzsont keresték, Johanna beszélni akart vele,
tanácsot akart kérni, hogyan folytassák tovább az életüket. Dani kezét szorította,
úgy érezte, már semmi baj sem érheti, soha. Körüljárták a teret, de sehol sem
találták a férfit, még a templom melletti szűk átjáróba is bementek, hátha ott
ücsörög egy padon, ám nem jártak szerencsével. Visszafelé az egyik magasra
nőtt, sűrű cserje lombjai közül nyöszörgést hallottak. Óvatosan, félve
közelítettek, félrehajtották az ágakat. Kerekes Gerzson a földön feküdt, feje, arca
csupa vér volt. Halványan elmosolyodott, amikor meglátta a lányt.

– Visszajöttél? – kérdezte erőtlenül. – Már késő. Zsolnai pribékjei tegnap este
elintéztek. Négyen voltak, baseball ütővel. Szerintem, eltörtek néhány bordámat
is.
– Szólunk a rendőrségnek és a mentőknek – nyugtatgatta a fiú. Már emelkedett
is fel, hogy indul, de az idős hajléktalan megfogta a karját.
– Maradj. Már késő. Érzem.
– Be kell vinnünk a kórházba – erősködött Johanna is, közben intett Daninak,
hogy induljon, intézkedjen. – Ott meggyógyítják.
– Nem kell, kislány. Érzem, itt az idő. Erre vártam már régóta. Miért jöttetek
vissza?
– Csak. Mert látni akartam. Miattam történt ez. De megfizetek érte.
– Igen. Ő volt. De ne legyél bosszúálló. Nekem már mindegy.
– Sosem mindegy. Semmi nem mindegy.
– Tanuljatok. Legyetek okosak. Harcoljatok. Tiétek a jövő. Ennek a sok
patkánynak, akik kiforgatták sarkaiból ezt az országot, fizetni kell. De
vigyázzatok magatokra. Nagyon vigyázzatok.

Kerekes Gerzson meghalt, Johanna és Dani visszamentek az intézetbe. Este
kiültek az épület lépcsőjére, a lány a fiú vállára hajtotta fejét. Ölében ott feküdt
egy rajzlap, rajta egy vicsorgó patkány, minden szőrszála tökéletesen
megrajzolva, fekete gombszemei vad gyűlölettől csillogtak. Megbeszélték, hogy
másnap a flancos étteremben fognak ebédelni. És megkezdődik a harc. Johanna
elszánt volt. Nagyon elszánt.