Csodás szép alakok a városból - Mándy Ivánról

Írta: Novák Imre


Közzétéve 8 hónapja

Megtekintések száma: 161



Csodás szép alakok a városból
Mándy Ivánról

Mándy Iván életének filmjét lepergetve láthatjuk, ő Pest színeinek ismerője és a kisemberek életének írója, a XX. századi magyar valóság csendes megfigyelője. Jövőre lenne 90 éves, és már 12 éve nincs közöttünk. Ha az ő szavaival szólunk, akkor most, valahol egy égi kávéházban a pincérnőkkel beszélget egy finom dupla mellett. Tizenéves korától foglalkozott az írással. Jóval az érettségi előtt, 16 éves korában otthagyta a Madách-gimnáziumot. Utána az iskolához annyi kötötte csupán, hogy élete végéig irkákba fogalmazott. Az iskolába járás helyett inkább moziba ment, figyelte a pesti házak életét, írta gyöngéd képekkel a kedves és bájos alakok, zsibárusok, cselédlányok, bohémek, a kalandos életű vigécek és az utcán focizó, játszó gyerekek világát. Egyetlen igazi iskolai élménye az volt, hogy Áprily Lajos tanította a Lónyay református gimnáziumban.

Sorsát alapvetően meghatározta, hogy szülei korán elváltak, és ő apjával, Mándy Gyula hírlapíróval maradt. Társaságot keresve moziba, kávéházba, szerkesztőségekbe jártak. Sétálgattak a pesti flaszteron, a parkokban. A bolyongások nyomán, szívéhez nőtt a város. Megihlette Budapest sokfélesége. Egész életében ebben a városban élt. Az itt élők bajai, csalódásai, küzdelmei iránt érzett sorsközösség hatják át sorait. Budapest álmodója lett. Műveiben a pesti bérház a kulcsmotívum. Az egyes ember volt a látóterében, az ő vonatkozásában mutatta a tájat. Szereplői jelleme szorosan összefonódtak a korabeli körülményekkel, bár írásai nem kapcsolódtak politikai eseményekhez. Művészi ereje hősei szabadságvágyában rejlik, akik hisznek magukban. Írásai kifogyhatatlan édes balzsamként hatnak a fáradó lelkeknek. Karriert a Teleki téren is lehet csinálni! Ez is az egyik visszatérő motívuma. Történeteinek kerettörténeteit a városi élet adja. Leggyakoribb helyszínei a Józsefváros, a Ferencváros, Terézváros. Itt élnek hősei, többségében csupa kisember, sikertelen egzisztencia, rögeszmés balek, akik szokványos emberi erényekkel és gyarlóságokkal élnek, némelyiküket a szükség viszi rá a füllentésre, vagy a bűnre, vagy a képmutatásra. Nála bármikor rumlizhat egy dagadt alak odalent, és lehet egy alattomos fráternél fegyver. Nála Budapest komplex, sok buta és okos emberrel. A méltó emberi életről szól. A város erkölcsi életének bemutatója. A főváros mítoszaihoz kapcsolódott, ami a szépség és az igazság forrásaitól származnak. A fürdőkből és a kávéházakból származnak alakjai, itt csíráztak történetei. Írásaiban a budapesti folklór mélyebb rétegei tárulnak fel. Történeteiben az események történelmi, gazdasági, társadalmi, táji gyökérzete is megjelenik. Legyen a helyszín akár egy gőzfürdő vagy egy cukrászda. Ezek amúgy szellemi központok szövegeiben, mert polgári szokás ilyen helyekre járni. Az intim szellemi együttlét terei és ezek demokratikus helyek, ahol nehéz hazudni. Akkor is, ha ott is voltak téglák, besúgók, markecolók, lágyszívű megesett lányok, galád szépasszonyok vagy egyszerű hozományvadászok.

Az olvasóközönség és az irodalomtörténészek is ismerik Mándy különös finomságát. Képekhez, fogalmakhoz tapadó tartalmi többletet adó formával, különleges tömörítő, sűrítő eszközzel élt. Prózatechnikai eljárásában rövid leíró-láttató szövegek és dialógusok váltakoznak. Nála ritka a cselekmény. A belső történés lényeg. Szövege az író és a szereplők reflexióinak összessége. Ahogy Krúdy és Kosztolányi, ő is szerette a kis hétköznapi dolgok varázsát. A bérházak sparherdjétől indult a középosztály gyanús világába.

Átélt jelentős nemzeti életmozzanatokat. Mándy írói szakasza – különféle megjelenési ehetőségekkel - negyvenes évektől a kilencvenes évek közepéig terjed. Az ötvenes években nehéz időket élt. Lukács György l’art pour l’art művészkedőnek nevezte írói csoportjukat, és kényszerű szilenciumra kényszerült ő is. Rádiójátékokat dramatizált, gyerektörténeteket írhatott, így megmenekült az éhenhalástól. Mikor egyesek Magyarországot halottnak vélték, akkor az ő és társai írásaiban élt tovább a feltámadásra várva. Művei őrzik a szabad gondolatot.

A hatvanas évektől olvashatjuk írásait, és nézhetjük a belőlük készült filmeket, és időzhetünk sejtelmes világában, szűk levegőjű, burok alatt lévő táján. Az idő tájt a szellemi elit börtönben ült, vécépapíron írtak egymásnak az akasztófa árnyékában. A nép nagy része nem aggódott Nagy Imre és társai életéért. Az 1963-as amnesztiát is hűvös nyugalommal figyelte. A püspöki kar is örült a szelíd kádári rezsimnek, hiszen könnyebb volt nekik velük együtt élni.

Az unalmas ’70-es évek mérgezett civilizációjában, a gonosz hatalom világában sem a józan emberi ész járása szerint szervezték életünket, de enyhült a hatalom, írhatott Csutakról, szürke lováról, zsokékról, híres színésznőkről álmodozó fiúkról, copfos, szeplős kislányokról a térről és elzüllött bokszbajnokról, de arról, hogy a szovjet csapatok vonuljanak ki, meg hogy Kádár áruló volt – arról nem. Nyelvünk területe ekkor is világunk tere volt, a világ pofon egyszerű igazságokból áll, amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell.

Mándy a múlt árnyairól és jelene sivárságáról írt. Elrontott életek, omló házfalak világába vezetnek mondatai, ahol a gyerekek a pincékben, padlásokon titkokat keresnek. Hiába megalázóan rettenetes, jövő nélküli a sorsa edzőnek, a gyenge futballistának, a pincérnőnek, mégis érdemes rájuk figyelni. Műveiben minden a hiányról szól. Hiszen hiányzott az életöröm, a hatalom őszinte szava, hiányzott a pénz, az áru, a szabadság. Mándy világában az idő múlt, jelen és jövő összessége. Az aprólékos valóságbemutatás az erénye. Odavezet, ahol én is jártam a ’60-as években Zelen Jancsival, Kovács Bandival. Mi is padláson kutattunk, hátha kincsre lelünk, vagy hová is tudjuk bekötni a Verebről érkező lovat az újlipótvárosi, Visegrádi utcai Rigoletto-házban, miközben valaki az ötödikről csúzlival galambot lőtt a vasárnapi ebédhez.

Társaságban érezhetjük magunkat írásai olvasásakor. Regényeiben azt kereste, mit merészel egy csitri, miért üres egy napszítta nyugágy, miért kerülnek színésznők a botránykrónikákba, miért a bűn és a fertő fészke a Film Fővárosa, Hollywood. Nem véleményez, figyel és mesél. Nem maradunk szenvtelenek, közömbösei hősei iránt. Szeretjük őket. Saját világlátása szerint írta, hogyan mentek dolgaink a XX. század második felében. Mándy előtt világos volt a kor eszmeisége, mentalitása. Ismerte a normákat, ráérzett az értékválságra és a társadalmi kórra, ami a rákosista, kádárista érát jellemezte. Faludyhoz hasonlóan Mándy sem kommunistáskodott, nem volt a szervezet embere. Ő sem az „ancien régime” nyelvén írt, ő is a civil tartás példája. Narrátori pozíciójával távol tartja magát az értékeléstől. Mondatai mögött mindig ott lappang a kérdés: van-e értelme ennek az egésznek? Néha még el is hisszük neki, hogy igen, van értelme az életnek.

Nehéz átfogó képet adni Mándyról. Írásaiból az időfolyamatokat kiiktatta. Csak látszólag mutat be szűk világot. Az egész társadalmunkra volt jellemző a hangulat, amit a józsefvárosi bérházakban zajló életről írt. Ez érvényes volt a Lipótvárosra, Győrre és Mihályira is, hogy csak néhány általam ismert helyet soroljak. Rántotthús-szagú vasárnap délutánok, hálót szövő pókok fonalaival a falon, és a játékbabák merev tekintetével a csővázas rekamién. Tényszerű beszámolóiban, rövid mondataival hősei arról szólnak, hogy „tudták, tudhatták volna, de minek…”.

Pontosan jellemezte korát. Nagyon jól ismerte az embereket. Több társadalmi krízist ért meg. Képeit felidézve elcsodálkozhatunk, hogyan lehet, hogy csak a hasznosság elve győz mindig.
Varázslatos világában Mándynál egyszer csak egy ló nyerít valahol, Rózsi, a nevelőnő szeretné, ha róla írnának novellát. A rongybúvár és a tűzköves a lóért aggódik. A mozi előterében német katonák szürkéllenek. Csönd és dohányfüst van a szobában. Máshol fiatal lányok mennek karonfogva. Zsámboky Fabulya Ilussal kokettál. Klottnadrágos fiú a Nagy Fuvaros utcában a verklis megjelenésének örül, aki a Pléhkrisztus nevű kocsma felől jött. A Prímás és a pirossálas férfi figyeli őket, akik a Bartók teremből érkeztek, ami természetesen szintén egy kocsma, és csak azért viseli ezt a nevet, mert egy zenetanárnő lakik a becsületsüllyesztő fölött. Arrafelé a verklis mindig a háztetőket nézi. Bőszoknyás asszonyok kosarakkal kanyarodnak a Fiumei útra. A nihil terében létezésük abszurd, mert minden élet szakadék. Rezignált szomorúság ül a tájon. Időszakadékok között haladunk a történeteiben.

A futball külön fejezet írásaiban. Minarik Edével és Csempe-Pempével a tribünök árnyékába vezet bennünket, ahol sportlapot fúj a szél a lerobbant lelátókon. A nézők kezében tökmag és sör. Nyikhajokról és link gólokról beszélnek. Mándynál nem a szó szerinti valóság a lényeg. Nála a futballcsapatot Titanicnak hívják, és az ellenfelet ETC-nek, és Brumiller bíróval mindig baj van. A látszólagos nyugalom mögött ott lappang a feszültség. Nyer-e a Titanic a hétvégén? Hoz-e Csempe-Pempe végre egyszer egy jó focistát? Lesz-e csapata Minarik Edének? Vagy újra a másodosztályban kell sínylődni, míg nem sikerül néhány nagymenő játékost igazolni. Nála még egy kiscsapat sorsáért aggódnak, mi már az egész magyar labdarúgásért az „egyenlőtlen fejlődés következtében.”

Igazi színtere az utca, a bérházak belseje a salétromszagú hátsó lépcsőházakkal, koszos udvarokkal, a folyosó végi vécékkel, a vicével kiabáló dölyfös házmesterrel, aki kisrádióval a fülében nézi vasárnapi hegedűsöket, akik papírba csomagolt kétforintosokat szedik a keramitköves udvaron, a poroló mellől. Felidéződnek a drótos tótok, az ószeresek, akik ruhát, cipőt, tollat, mindent vesznek, meg a jegesek, akiktől forint ötvenért lehetett fél tábla jeget venni a hűtőszekrénybe, és ahová az Ormaiék is áthozhatják a vasárnapra vett húst péntek este, mert nekik se tévéjük, se hűtőszekrényük nincs.

Mándynál csak látszólag lóg a magány hősein, mindnyájan egy közösséghez tartoznak. Vagy egy házhoz, vagy egy térhez, vagy egy presszóhoz, vagy egy csapathoz. A lefojtottság nyugalma árad műveiből. Nem az a legény, aki adja, hanem aki állja. A túlélés a titka létezésünknek. Nála a bútorok éjjel beszélgetnek, ők is a múltat idézik finom selyemfüggöny és horgolt terítők közt. Kávéillat leng. Máshol a színésznő a zsöllye szélére telepszik, amikor lejön a vászonról. A lépcsőházban cúg van, fakó lábtörlők sorakoznak az ajtók előtt. Az emberi szenvedések, öncsalások megrázó dokumentumai az írásai.

Mándy hősei nem káromkodnak, a megváltót sem emlegetik profánul, pedig jó néhány helyzetben felsóhajthatnának, hogy „a kiskésit!” , vagy a „fene egye meg!”, hogy finomak maradjunk. A szamárságok és a disznótörténetekből származó gondolatok nem foglalkoztatták, legalábbis társaságban. Illendően viselkedett az irodalomban.

Korunk tele van félelemmel, ezért is érezzük aktuálisnak, igaznak írásait, írói világát. Mándy schoppenhaueri módon szemlélődött. Tudta, lehet bármi, az életből úgyis a hátsó ajtón távozunk, de törekednünk kell valamilyen cselekvés felé. Minarik sóhajtása, hogy „Kell egy csapat!” beleivódott a magyar közbeszédbe. Nem csak kényes ízlésű irodalmárok idézik, hanem az átlagember is. Ha felidézzük Sándor Pál filmjét, Garas Dezső örökre arcot adott a figurának. Régi idők focijából napjaink érzései szólnak az értelmezés játékterén.