Csoda, panelben
Írta: Skultéti Péter
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 786
Csoda, panelben
– Jaj, gyerek! – kiabál rám nagyanyám, amikor jobb híján belevizelek a lavórjába. Jó nagy fehér zománcozott lavór, még nyolcévesen is beleférek. Abban fürdünk. Mindenki abban fürdik, mert más nincs. A hetvenes évek közepén járunk, nagyszüleim szobakonyhában laknak, budi is csak az udvaron, deszkából, amolyan pottyantós. Egyszer a nagyapám dolgát befejezvén belenéz és akkor tűnik el a szemüvege. Órákig keresi, mire belátja, nem lehet máshol, mint ott, ahová senki sem kívánná. Mentségére szolgáljon, este egy negyven wattos izzó fényénél a nála fiatalabbak is összezavarodnának. Meghajlított dróttal piszkálja ki a vaskos feketekeretes, esztékást. Én bizony föl nem vettem volna, de lemossa, meglögyböli hipóban és haláláig hordja. Nem finnyáskodik.
A pisilés egyfajta rituálénak számít köztem és az anyám közt. Otthon, a kényelmes, összkomfortos pesti panelban könnyebb. A fürdés azon pontján következik, amikor hőmérséklet különbség hatására elernyednek az izmok és a test kellemesen ellazul. Tudom, nem valami gusztusos, de az anyám csak nevet. Innentől hagytam magam nem zavartatni az efféle intim pillanatokban és felülkerekedek gátlásaimon. A kellemes érzületet csak fokozza, hogy ezzel egyúttal mulattatom az anyámat is. Gondolom, megörvendeztetem vele a nagyit is, megosztom vele a titkot, hiszen annyit dolgozik az unokáira, az áldott jó lélek. Nagyanyám, a bigott katolikus, dohogva hátrahőköl, amikor a kis szökőkút megemelkedik és mindenféle haszontalan senkiházinak nevez. Hiába nevetek fennhangon, hogy ez csak tréfa, nem veszi a lapot. Számára, aki a tízes években született, az ezerkilencszázasokban, egy vizelő gyerekfütykös látványa szentségtöréssel ér fel, amiért elkérnek a sekrestyében legalább tíz miatyánkot. Hiába szült öt gyereket, egyetlen fiúként pont az apámat, de ez akkor is a szemérmetlenség netovábbja és a gyalázatok gyalázata.
Megrettenek. Valami rosszat tettem? Miattam fog elkárhozni? Nem tudja, a világ átlépett az ódivatú valláson és elérkeztünk a jóba? Arra az útra, ami végre mosolyt csal boldogtalan arcára. Most már nem kell rettegni istentől, nem kap büntetést.
A törülközést végig várom, aztán csak úgy mellékesen megkérdezem, látta-e már istent? Rám néz, arckifejezése kísértetiesen hasonlít apáméra, amit ekkor veszek észre először. Nem tudja mit mondjon erre a nyilvánvaló arcátlanságra. Felbátorodok. Honnan tudja, hogy létezik, ha nem látta? – bosszantom tovább. Belepirul a méregbe, rögtön felfogom, jó úton járok. Nehezen veszi a levegőt és nem találja a szavakat. Ráncai haragosra rendeződnek, arcán égnek állnak a szőrszálak. Rondán és ellenszenvesen mered rám, nem sokáig állja a pillantásomat. Haragosan elfordul. Púpos és alacsonyabb nálam. Nem tudom eldönteni szánalmas vagy inkább rémisztő. A sparheltnek támaszkodik, nekem háttal. Valamit dörmög isten jóságáról, meg arról, én is megtudom majd egyszer. Ezzel kifogy az érvekből. Elérkezik a pillanat.
– Az a különbség isten és Lenin között, hogy Lenin létezett – folytatom a térítést. Összerándul a név hallatán. Szerinte a kommunisták átkozott, kétkulacsos trógerek, akik nem váltak méltóvá az emberi fajhoz tartozásra. Mindezt abból szűri le, ahogy a háború alatt viselkedtek, meg a kékcédulás választások után. A képzeletem azonban ennek ellentmond, a hős, frissen vasalt vöröskatonák heroikus alakja a plakátról nem illett a sáska hordában áramló, nőerőszakoló, mosdatlan csőcselékre. Nagyanyámékat is elérte a front negyvenötben, az angolok a rétet bombázták a csempegyár mellett, aztán megérkeztek a szovjetek.
Hogy miért a rétet? A helyiek kegyelemnek vélték. Az a szóbeszéd járta, hogy direkt szórták el a rombolókat, mert nem látták értelmét a pusztításnak. Minek dobjanak bombát egy falusi csempegyárra, Nógrádban? Mit ártana az nekik? Megdobálnák őket? Beleállna a csempesarok a gép oldalába? Mert azt már akkor tudták, ők itt nem hódítanak, maradunk a szovjet oldalon, vörösben. Leninék mellett, a fejlődés, az internacionalizmus, a győztes jövő mellett. Ellenük. Jóval később tapasztalom, egy Gorbacsov nevű főtitkár látványosan feladja a küzdelmet és bedobja az atomtörülközőt a csillagháborús pokolba. A kommunizmusnak nevezett emberkísérlet befejeződik és senkit sem érdekel, nem váltotta valóra tömegek álmát. Nyolcévesen azt is tudom, lappang a háttérben valami titok. Husi, az osztálytársam néha valami „ellenforradalom” nevű dolgot emleget, amiről fogalmam sincs. Nem tanították, nem emlegették soha. Amikor már nem bírom tovább, hogy nem értem, elkapom Husi karját és megkérdezem, miről beszél? Idétlenül felröhög. Te nem tudod, hogy fellázadtunk az oroszok ellen? Mellbe taszít a válasz. Hogy Lenin ellen fegyvert fogtunk? Ellene, aki minden tekintetben a jóságot képviseli? A tiszta, önzetlen eszmét? A valóságot? Ellököm Husit, aki rám förmed, menjek a francba. Rávicsorgok, menj el te! Látom, ahogy Béla messzebbről figyel a padsorok felett. A többiek, az osztálytársaim észre sem veszik. A világ forog velem, remeg a föld, szétmállanak az alapok a talpam alatt. Ez nem lehet igaz. Majdnem sírok.
A forradalom kitörése után a nagyanyámék egy jobb élet reményében feljöttek Pestre. Minden ingóságukkal az utcán ragadtak, mert az a lakás, amit kinéztek, megtelt. Egy apró Szív utcai borbély üzletben húzták meg magukat, ami olyan kicsi volt, hogy ruhásszekrényeikkel a bolt előtt érte őket a rideg november. A nővérek az anyukájukkal a rokonoknál húzódtak meg. A tizenkét éves apám őrködött az üzletben, amíg az ő apja a Pasarétet járta, használható, elhagyott lakást keresve. Azért ott, mert a család javarésze arra lakott. Sikerrel járt és beköltöztek egy hatalmas, elhagyott villába. Minden megoldódott. Nem kellett lavórozni és a négy életben maradt gyerek külön szobában alhatott. Aztán a forradalom végeztével, néhány hónap múltán bekopogott Kádár rendőrsége és szépen megkérték a családot, kotródjanak onnan, mert egy pufajkás áldozatos munkájával kiérdemelte. Az áldozatos munka akkoriban a szovjetek oldalt jelentette, magyarok ellen. Az egész pereputty és rokonság nagyapámat okolta, mert nem elégedett meg valami szerényebbel. Csakhogy nagyapám nem szerénytelen volt, hanem óvatos. Az első üres lakást megszerezte. Arról nem tehetett, életében először szerencsével kecsegtette a sors, még ha Bécsben született is. Mert az ő apja a Monarchia egyik komoly tisztviselője volt. A vasúttársaságnál dolgozott magas tisztségben. Aztán jött Trianon, ami elkergette és elszegényítette őket. Nógrádig futottak, Prónay vagy Laszkáry gróf cseléjei lettek. Szerette őket az isten, mert isten megpróbálja azokat, akiket szeret. Úgy fordultak rá a huszadik század közepére, nem volt semmijük, csak négy gyerekük. Mind a négy ezt a vagyont örökölte. Nagyapám a háborút a padláson töltötte. Ha a magyarok vagy a németek jöttek frontszolgálat ellen, ha a ruszkik, akkor a málenkij robot miatt. A gyávaságot vagy a tiszta, bűntelen lelkét nem kérte rajta számon senki. Amikor Kádárék kipenderítették családjával együtt Budapesten foglalt lakásából, csak annyit mondott – piszkos kommunisták. Egész életében így gondolta. Amikor meghalt én már Comodore hatvannégyesen játszottam, ő meg a számítástechnikát fel sem fogta. Bécsben szülei konflison zötykölődtek, fakockákon.
Lelki szemeim előtt megjelent Lenin, magas homlokával, kifésült bajszával, jellegzetes kecskeszakállával, ahogy finom, svájci divatú mellényében intellektuálisan két vállra fekteti és kegyetlenül túléli istent. Elmosolyodtam és lenézően vetettem oda nagyanyámnak, hogy kikopott. Isten már nem tényező. Lenin sokkal okosabb, többet ért el. Jaj, gyerek! – dörmögte maga elé, majd lehajtott fejjel, görnyedten átballagott a szobába, a szentképei közé, amit maga barkácsolt a falra. A szobát is kimeszelte. Felfoghatatlan, miként végzett a plafonnal, hiszen még felnézni is képtelen volt. Gerince lapockái közt meghajlott, szinte derékszögben. Kíváncsi voltam miként aludhatott, mégsem néztem utána. Talán azért, mert később feküdt és előbb kelt, mint én. Lehet, hogy nem is tudott. Mindegy, lényegtelen. Legyőztem a gonosz boszorkát, húztam elégedetten magamra a pizsamát az évszázaddal korábbi konyhában. Így kell ezt csinálni.
A nyár véget ért és gyorsan elfelejtettem őket, ahogy ismét körülvett a saját miliőm. Az avit, elhasznált vidéki élet nyomasztott. Nagyszüleim mindig az elmúlást juttatták eszembe. Lehet, ez a normális. Olyan világban éltek, ami már születésemkor elavult. A korszellem pedig még jobban felgyorsította a távolodást. Minden szünetben ide száműzött apám és anyám, illetve csak nyáron, mivel nem volt könnyű lejutni az isten háta mögé. Egyszer, az egész álló napig tartó vándorlás folyamán szikra pattant a szemembe a gőzmozdony kéményéből. Sokáig folyt a könnyem tőle. Manapság ez az út alig tart másfél óráig.
Azért a lakótelepi lét sem volt minden megpróbáltatástól mentes. Egyrészt, hétfőn nem volt adás a tévében, más tekintetben akadtak áramkimaradások. A keddenkénti Oniden család egyik fontos része hiányzik az életemből egy ilyen szocialista fiaskó miatt. Másnap az egész telep erről beszélt, de akadtak olyan fifikás lakók, akik autó akkumlátorról hajtották meg fekete-fehér készüléküket és burzsuj módra hozzájutottak a kivételes szórakozáshoz, amihez a valódi kommunisták gyermekei nem. Janovics Éva egész napot töltött a minden részletre kiterjedő epizód előadásával, attól kezdve, hogy James hajóra száll. Újból és újból ismétli a lemaradók és későn bekapcsolódók kedvéért a történetet. Nap végére teljesen bereked. A lányokat főleg az foglalkoztatja, Emmával összejönnek-e vagy sem. A fiúk fantáziáját a viharos tengeren hánykolódó Mr. Bains túlélési küzdelme tölti ki. Délután Béla haverommal még benézünk a könyvtárba, olvasásban versenyzünk. Minél több könyvet kell befejezni, minél rövidebb idő alatt. Fej, fej mellett haladunk. Már a lánykönyveket faljuk, a pöttyös sorozatot, mert a többin már túl vagyunk. Valami kell, amivel átléphetünk egy másik világba, ami nem a valóság és nem a szocializmus. Ha pöttyös, hát pöttyös. Mikor hazaérek, érzem, nincs minden rendben. Éjszaka annyira fáj a torkom, hogy aludni sem bírok. Azon töprengek, hogy minek ez? Minek fáj itt, ott az ember? Miért rendelte ezt így isten? Dehogy isten, Lenin. A nyerő. Biztos nem Lenin az oka, mert ő jó. De, ha Lenin veri istent, miért nem intézkedett arról, hogy ne fájjon? Belezavarodok. Eldöntöm, még innen is bosszút állok a kellemetlen öregasszonyon. Tessék! Ha van isten, elmulasztja a fájdalmam, azonnal. Rendkívül szenvedek, mégis azt várom kárörvendve, nagyanyám elve eleve kudarcot vall. Fohászkodni kezdek istenhez. Ha van, elmúlik azonnal, nyomtalanul ez az éles, szúró kínzás. Hangyányit sem bízok az egészben. Mekkora blöff! Már fogalmazom az ateista cáfolatot. Ki is akarom mondani, de különös nyugalom és teljesség borít el. Valami történik. Döbbenten konstatálom, minden átmenet nélkül, rögtön megszűnik. Hiába nyelek újra és újra, próbálom megérezni a pengék vágásához hasonlatos érzést, a rációt, nem sikerül. Úgy meglepődök, hogy kijózanodok. Kijózanodok a józanságból. Az álmosság elillan és eggyé válok az univerzummal. Fölfoghatatlan dimenzióban találom magam, ami több, mint puszta emberi létezésünk. Ha egy fohász ennyi mindenre képes azonnal, akkor bármi megtörténhet. Többet teszek az emberiségért, mint az orvosok, többet, mint a tudomány, többet, mint Ronald Reagen, kapcsolatba lépek Istennel és Isten is velem úgy, hogy még csak meg sem kell moccanom az ágyamban.
Nem váltam vallásossá. Illetve, hiszem, hogy létezik, de nem vár tőlünk különösebben nagy dolgokat. Rendkívül régen történt, egy másik valóságban, amit Kádár és társai irányítottak. Azok, akik pont az ilyesfajta bizonyosságtól rettegtek. Amikor eljött a vég összezavarodtak és badarságokat beszéltek, de sajnos nem annyira, hogy közös javainkat meg ne szerezzék. Az akkori kisdobosok és úttörők rájöttek, Lenin nem volt más, mint útonálló, aki Sztálin féle pszichopatákkal szövetkezett a hatalomért. Egyszerűek voltak, mosdatlanok és végtelenül kegyetlenek, legfőképp azokkal, akik mindenáron bíztak bennük.
A nagyanyámat egyre kevesebbet láttam. Egy Észak-Magyarországi elfekvőben halt meg agyi érelmeszesedésben. Utolsó éveiben azt sem tudta mit csinál. Tányér ételeket rakott a frissen vasalt ágyneműk közé, hogy legyen mit enni a gyerekeknek. Hogy milyen gyerekeknek és milyen veszély esetén, nem tudta megmagyarázni. Fél évtizeddel élte túl Kádárt, aki nem nevelt gyereket és nem kelt minden nap hatkor, hogy ott legyen a reggeli misén. A ravatalon félig oldalt feküdt a púpja miatt. Arca elszürkült, vonásai kisimultak. Végtelen nyugalmat árasztott.