Cserekereskedelem

Írta: Berta Zsolt

---

Közzétéve 8 hónapja

Megtekintések száma: 169

---

---

(Cserekereskedelem – Gina és Sanyi)

Kapaszkodjatok meg, Sanyit úgy hívták, hogy Petőfi Sándor. Nem viccelek, ez a rendes,
anyakönyvezett neve. Huszonnyolc éves, nem véletlenül mondom. Ja, és ez csak most ugrik
be: ráadásul a Szamos utcában lakik. Értitek: oda rúg ki.
Ahogy mesélte, a suliban már eleve folyton röhögtek rajta a neve miatt, hát még, amikor
elkezdett verseket írni. A tanárai először azt gondolták, nyilván a névazonosság fordította
érdeklődését a líra felé – meglehet, így is volt –, és majd elmúlik, mint egy rossz szokás,
teszem azt, a körömrágás, feltéve, ha szigorú következetességgel óva intik tőle. Akkor még
voltak pedagógusok, akik szívükön viselték a gyerekek sorsát. Csakhogy nem múlt el. Így
aztán jobb híján támogatni kezdték a törekvésében. Nem lett valami jó költő, de nagyon rossz
sem. Ilyenből van a legtöbb, mert a tehetségtelen emberek többsége azért tudja magáról, és
meg se próbálja. De akinek csak egy kicsit is megy, az próbálkozik és reménykedik. Sanyi
szorgalma, kitartása és barátkozási hajlandósága eljuttatta odáig, hogy megismerjék a nevét a
szakmán belül, és meg is jelent egy vékony kötete.
A középiskolával végezvén, baráti körének és az irodalmi anyaszervezetének köszönhetően…
Azért mondom így, mert nem akarom néven nevezni, de akkor már nevezzük IASZ-nak…
tehát az IASZ-nak is köszönhetően úgy tudván, hogy ő nagyon jó költő, úgy döntött,
amennyire lehet, ebbéli minőségében próbálja meg előteremteni az élethez szükséges javakat.
Jó, hát még tizenkilenc éves se volt akkor, mit tudta ő, mi van. Az egyetemre felvették, de a
szülei ekkor már nem nagyon tudták vagy akarták eltartani. Tehát Sanyi megkezdte önmaga
menedzselését. Összeállított egy promóanyagot, arcképpel, bemutatkozással, néhány verssel,
és egy másfél órás irodalmi műsor ajánlatával bombázni kezdte a művházakat, városi
könyvtárakat, egyebeket. Ha egyáltalán kapott választ, az csupa olyasmi volt, hogy: Ez valami
vicc? Vagy: Kedves Petőfi Sándor! Tudja, mivel szórakozzon! Pedig Sanyi azt gondolta,
marketing szempontból nagyon is jól cseng majd a neve. Esetleg lehetett volna II. Petőfi
Sándor.
Na, szóval sok éves kínlódás után elege lett a szellemes vagy durva válaszokból, és tavaly úgy
döntött, megváltoztatja a nevét. Figyeltek? Huszonhét évesen. Tehát pont akkor szűnt meg
Petőfi Sándor lenni, amikor Petőfi Sándor megszűnt lenni. Beballagott a megfelelő hivatalba,
és kitöltötte a papírokat.
Úgy gondolta, az esemény alkalmából pertut iszik újdonsült önmagával. De mielőtt ezt
megtette volna, még beugrott az IASZ-hoz, ami ugyanabban az épületben van, ahol az én
IASZ-om, és ahol egyébként a fizetős fuvarjaim egy részét intézem egy harmadik
szervezetnek. Jellemző módon a három szervezet fasírtban van egymással. De ez most
mindegy. Szóval akkor is éppen folyóirat-remittendát trógeroltam fel a másodikra. A
harmadik kanyarnál Sanyit ott találtam a járdán, a nyitott, vészileg villogó furgonom mellett.
Azt mondja:
– Na, helló! Itt voltak a parkolósok, meg akartak büntetni, de megdumáltam őket.
Én meg dühömben, mert tudjátok, rühellem ezt az egész bandát, meg a rendszerüket,
köszönés nélkül azt mondtam:
– A rák egye ki a belüket, a főnökeik belét és azok főnökeinek a belét hetedíziglen!
És folytattam a pakolást a kis molnárkocsimra.
Azt mondja Sanyi:
– Te, András! Igyál velem valamit! Meghívlak. Ebben több meghökkentő infó is rejlett.
Először is, Sanyi nem az a nappal ivós fajta. Másodszor meg sose volt pénze, így a
meghívásokkal is igen csínján bánt.
– Ünneplünk valamit?
– Nevet változtattam. Hivatalosan.

– De hülye vagy. Már ilyen fiatalon elneveztek rólad kábé kilencezer utcát, erre te
megváltoztatod a neved?
– Éppen azért.
– Na és mire változtattad?
– Petrovicsra.
Éppen kiemeltem volna a furgon rakteréből két köteg folyóiratot, de erre felegyenesedtem.
Megnéztem Sanyi vigyorgó képét, aztán nem szóltam semmit. Végül is hirtelen
végiggondolva, ez teljesen normális megoldás. Petőfi elvette az ő eredeti nevét, hát ő is
elveszi az övét. Így kvittek.
Na, szóval a következő történet egyik hőse Petrovics Sándor. Az ifjabb, hogy úgy mondjam.
A Grand Fotelba tértünk be, ahol Sanyi még életében nem járt, mivel nem éppen olcsó hely,
főleg nem költőknek. Tudjátok, melyik az Pesten, tele van olyan viccesen bazi nagy
fotelokkal, amúgy meg puccparádé, világító italpultja is van, és estétől reggelig kurvák ülnek
a pultnál. De nem olyan szakadt lim-lom Jolánok, hanem bomba csajok, akik tetőtől talpig ki
vannak glancolva. Sanyi azt mondta, valami exkluzív helyre kívánkozik, hagyjuk most a
talponállókat. Mondjuk az ilyen helyeken csak az árak exkluzívak, de mindegy, Sanyi oda
vágyott, hát oda mentünk. Talán a végzet keze…
Fényes nappal volt, így a helyiség üres, csak a pultos csajok törölgették a poharakat, töltötték
a hűtőket, készültek az éjszakára. A pultnál álltunk meg, Sanyi kért két italt, még mielőtt
jelezhettem volna, hogy én narancslét iszom. Ebben a két italban ki is merültek pillanatnyi
anyagi lehetőségei, így nem fenyegetett az a veszély, hogy az egész nap az ördögé lesz. A
rend kedvéért én is kértem neki egy konyakot, de magamnak már csak egy narancsot, aztán
türelmetlenül vártam, hogy megigyuk, és menjünk a dolgunkra. Vagyis, hogy én menjek a
dolgomra. Még volt egy kanyarom, aztán mentem volna főzni Ernőhöz a Burkolóba.
Na, szóval udvariasan türelmetlenkedtem, és hallgattam Sanyi fecsegését, amikor bejött Gina,
akinek akkor még nem tudtuk a nevét. Szakmájához illően feltűnő jelenség, ledéren öltözve,
de akkor éppen nem volt a topon, a sminkje mintha még az előző éjszakából maradt volna
rajta, a haja kócos, és fáradtnak is tűnt. Mindezek ellenére erősen delejezte a teret, nem
csupán dús mellei, remek vonalú alakja és lába, hanem abban a futó pillantásban is érezhető
asszonyos melegség és sejthető odaadás végett is. Igenis van ilyen, ez az extra nőiesség, ami
kurvát kurvától, pornósztárt pornósztártól megkülönböztet, és ami nőiesebbé tesz nőket
akármelyik hivatalban vagy apácazárdában is. Ez nem tanulható, ez belülről árad, és éppúgy
velük születik, ahogy férfiakkal a férfiasságuk mértéke, amin aztán alapvetően nem változtat
sem katonaság, sem háború, sem küzdősportok, legfeljebb az adottságukból hozhatják ki a
legtöbbet.
Gina odaszólt az egyik pultos csajnak:
– Csinálnál nekem egy kávét, szívem? Nem hagytam itt éjjel a mobilomat?
– De igen – felelte amaz, és elé tette a pultra a telefont.
Erre Gina:
– Na, hála Istennek, legalább ez megvan! Tiszta idegbe’ voltam, nagyon szar műszakom is
volt, az utolsó kuncsaft lenyúlta a pénzemet. Csak én lehetek ilyen hülye.
– Jézus, Gina! Frédi tudja már? – kérdezi tőle a pultos csaj, Gina meg azt feleli:
– Nem.
– És mit fog szólni?
– Nem tudom. Még sose volt ilyen.
– De nem fog bántani?
– Frédi? Á, nem hiszem. Amúgy meg az éjjel többször is oda akartam adni neki az összejött
pénzt, de sose találtam itt. Hívogattam is, cseszett felvenni. Hát hol a francba volt, nem igaz?
Biztos megint a valóságshow-s haverjaival lógott. Na, mindegy. Megpróbálom bepótolni,
amit lehet, azért is nem mentem haza aludni, pedig nem látok az álmosságtól.

A tekintete kettőnkre tévedt, akik minden másról megfeledkezve őt bámultuk és hallgattuk.
Az arckifejezésén látszott, hogy nem sokat néz ki belőlünk, de azért tett egy próbát. Azt
mondja nekünk:
– Helló, férfiak! Nincs kedvük egy nappali ügylethez? Úgy értem, külön, mer’ máshogyan
már nem vállalok.
Sanyira pillantottam, és láttam, hogy már szerelmes. Ez ellen semmit se lehet tenni, akkor
sem, ha teljesen világos, hogy reménytelen az ügy. Pénz híján szinte lehetetlen küldetés. A
kurvák erősen bizalmatlanok a hagyományos szerelmi közeledéssel szemben, hisz joggal
feltételezik, hogy pusztán takarékossági manőverről van szó. Így aztán, folytatásra nem
számítva, nem tulajdonítottam túl nagy jelentőséget Sanyi izzásának. Gondoltam, ha Gina
lepattan, majd sóhajt néhány falrengetőt, aztán elfelejti. Ehelyett könnyed, fecsegő hangon azt
kérdezi tőle:
– És szabad tudnunk, mivel foglalkozik a hölgy?
Gina rám pillantott, láttam, gyorsellenőrzést végez, hogy én is értelmi fogyatékkal élő
vagyok-e. Vagyis dinka. Elhárítóan felemeltem a kezem, és egyben bizonyítva is
épelméjűségemet, mondtam neki:
– Köszönöm, én nem élek a lehetőséggel.
Gina visszafordult Sanyihoz, és azt mondta neki kissé szárazon:
– Hármat találgathat!
– Talán masszőr? – kérdezi ez a hülye.
Gina belekortyolt a kávéjába.
– Esetleg valamiféle terapeuta? – folytatja Sanyi a baromságot.
– Langyos – mondja Gina, erre Sanyi megvilágosodva:
– Megvan! Ön pszichológus! Szerepel is olykor valamelyik reggeli tévéműsorban, azért olyan
ismerős!
Azt hittem, Gina elküldi a bús francba, ehelyett elnevette magát. Azt mondja:
– Hát… ha ismerős is vagyok magának, tutira nem a tévéből. Legfeljebb képernyőről.
– Ugye! Tudtam én – mondja erre a Sanyi. – Talán színésznő?
– Ez már a negyedik találgatás. Nem vagyok színésznő, de szerepeltem már filmben.
– Tényleg? Mifélében?
Gina arcáról leolvadt a kedélyes csevegő mosoly.
– Maga tényleg nem tudja, mi a foglalkozásom?
– Miért, tudnom kéne? – kérdezi Sanyi bizonytalanul.
Gina segítségkérően rám nézett.
– Sanyikám, a hölgy kurva – mondtam, és Gina felé fordulva hozzátettem: – Remélem, nem
sértettem meg a kifejezéssel.
Gina nagyvonalúan legyintett, azt mondta:
– Nem probléma! Úgy látom, így időt takarítunk meg.
Nekem is nagyon szimpatikus volt. És hát engem is erősen beindított, szerintem nincs férfi a
világon, akit Gina ne gerjesztene be a puszta megjelenésével és egy pillantásával. De nekem a
jó kedélye és a humorérzéke is imponált. Bár azt gondoltam, mindaz, ami imponál benne,
bizonyára nagyrészt a szexuális vonzalmam következménye, illetve annak torzítása, és ha
lenne alkalmam jobban megismerni, vagy jóllakni a testével, akkor jó eséllyel már csak egy
buta libának tűnne a most még minden szempontból tökéletes és kivételes angyal. Ez már
csak így van. Általában.
Sanyi, aki koránál fogva mindezt még nem tudta, megvetően pillantott rám. Azt mondja:
– Mondták már, hogy mekkora durung tudsz lenni, de nem hittem volna, hogy tényleg.
– A költő haverjaid mondták, mi?
– Történetesen azok. Kérj bocsánatot a hölgytől!
– Tulajdonképpen megtettem. És ő megbocsájtott.

Gina meg közbekotyog, Sanyihoz intézve a szavait:
– Maga is költő?
– Igen – mondta neki Sanyi, és édesbús, megtörten angyali mosoly bujkált a szája
szegletében.
Azt mondja Gina lemondóan:
– Na, akkor magánál hiába próbálkozom!
Aztán hozzám fordult:
– Maga is költő?
– Én aztán nem – feleltem gyorsan, és arra gondoltam, ráadásul nekem pénzem is van rá.
De, tudjátok, én még soha nem voltam kurvával. Már úgy értem, tudtommal. Szóval pénzért
még nem. Ne higgyétek, hogy erkölcsi kifogásaim vannak, vagy ilyesmi. Csak mindig úgy
éreztem, a fizetés a legjobb részét rontja el a dolognak. Ha érted, mire gondolok. Bevallom,
akkor és ott majdnem meginogtam, mondtam is magamban, egy írónak vagy mifenének
tulajdonképpen kötelessége megszerezni ezt a fajta tapasztalatot is. De végül pont azért nem
vettem meg, mert vonzónak és szimpatikusnak találtam. Egy ilyen nőt áldozatos és okos
munka árán elnyerni az igazi élvezet, nem pedig megvásárolni.
Egyszer csak azt kérdezi Sanyi:
– Megengedi, hölgyem, hogy írjak magához egy verset?
Gina újra elnevette magát. A nevetése természetes és kedves volt. Kérdezi, hogy:
– Most?
– Most – mondja Sanyi, erre Gina:
– Tudja mit? Írjon hozzám egy verset! Költő! De kár, egy ilyen jóképű, fiatal fiú… – azzal
hozzám fordult, és kedvesen mentegetőzve hozzátette: – Maga is nagyon jóképű ám, ha nem
is annyira fiatal, mint a barátja! Ugye, nem bántottam meg?
Amikor ilyen verbális atrocitás ér, gondolatban mindig Anikóhoz menekülök, akinek pont úgy
jó a korom és arcomon az árkok, ahogy vannak. Ezt biztosan tudhatom, még akkor is, ha már
rég külön élünk. Akkor is ezt tettem, és meglehet, ez mentett meg attól, hogy kicsinyes
bosszúból megvegyem Ginát egy órára. Ehelyett én is nagyvonalúan legyintettem, miközben
Sanyi előhalászta költőien csonkolt ceruzáját és jegyzetfüzetét, és firkálni kezdett. Úgy nézett
fel időről időre Ginára, mintha rajzolná.
– Ugyan, nem érdekes! – mondom Ginának. – Egyik generáció se él többet az előzőnél, csak
később kezdi.
– Nagyon igaz! Majd mondom anyámnak, ő tiszta ideg ettől, kábé egyidősek, ha jól látom.
Maga hány éves?
– Ötven.
– Na! Jól tartja magát. Az anyám csak negyvenkettő, igaz, nem volt könnyű élete. Persze nem
tudom, a magáé milyen volt.
– Inkább kalandosnak mondanám, mint nehéznek.
– Tényleg? Egy kínai fószer szerint… nem tudom a nevét… ha boldog akarsz lenni…
mármint ha boldog akar lenni…
– Tegeződjünk, jó?
– Jó. Szóval, ha boldog akarsz lenni, vigyázz, hogy ne legyen kalandos az életed.
– Aha. Ismerem ezt a mondást.
– Igen? Azt is tudod, ki mondta?
– Én Kőszeghy Pétertől hallottam.
– Őt nem ismerem. De gondolom, nem kínai.
– Nem. Irodalomtudós. És most már író is.
– Nem vagyok valami nagy könyvmoly. Ciki?
– Dehogyis, csöppet sem ciki, ilyen adottságok mellett – mondtam teljesen őszintén, és ahogy
a kávéjába kortyolt, gyorsan végigfuttattam a szemem dús mellén és combjain.

A kvázi bókra megint elnevette magát, aztán Sanyihoz fordult.
– Na, mi van, költőkém, hogy állunk?
– Kész van – mondta Sanyi, mire azt gondoltam, valami négysoros haknival nem fogja
lenyűgözni Ginát, mert ha nem is valami nagy könyvmoly, de okos csajnak tűnik.
Gina nyújtotta a kezét a vers után.
– Muti!
– Á, nem tudod elolvasni – mondja Sanyi, és mutatja neki az összenyilazott, áthúzott sorokat.
– Inkább felolvasom neked.
– Oké – mondta Gina, és látványosan fészkelődve kényelembe helyezte magát a bárpulton. A
„látványosan”-t szó szerint értsétek. Sanyi meg fátyolos hangon, lassan olvasni kezdett.

Azt a verset megírnom nem szabad

Gina szélesen mosolygott, sőt vigyorgott.

Megfogant az a vers, de aztán a bába,
hogy ne legyen se keze, ne legyen se lába,
kivájja, vödörbe vágja,
mert meg kell ölni, mielőtt a szája
kedves, becéző szavakra állna,
szerelmes szavakat kiabálna,
mielőtt a kifejlődött ajkak
veszélyes mosolyra fakadnak
Nem szabad hagyni, hogy tüdeje legyen,
az üvöltéshez levegőt vegyen,
hogy szeme nőjön, amivel rád néz,
és gyöngyöző könnyekkel parádéz

Itt valahol Gina arca elkomolyodott, és figyelmessé vált.

Nem, ezt semmiképp nem szabad hagyni
Le kell gyilkolni, meg kell tagadni
Nem nőhet lába, hogy fusson utánad
Holmi szerelmekről sohasem dumálhat
Orra sem lehet, amivel szagol,
s majd ilyen meg olyan illatodról papol
A nyelve sohase nőjön ki,
hogy mézízű nyelvedről szavakat bökjön ki
Nem lehet keze, hogy arcod simítsa
Torka, hogy szépséged világgá sikítsa
Nem nőhet füle, mert aztán majd azzal
csobogó lányhangot hall és felmagasztal

Ebbe a versszakba Gina beleásított egy akkorát, hogy a poharak megremegtek a polcon, de a
tekintete ekkor már gyöngéd áhítattal csüggött Sanyi ajkain.
– Bocsánat! – mondta ijedten.

Nem lehet karja, még átölel téged!
Bőre, hogy érezze vérbő lüktetésed
Erényeidről árva szót sem ejthet,
Sosem hallhatod, sosem fecseghet.
De ha mégis világra találna jönni,
nem fogod Istennek, sorsnak megköszönni
Ha mégis lesz keze, tüdeje, lába
Füle, orra és becéző szája,
foga és körme, s majd harap és karmol,
és neked nem fáj, kicsit sem haragszol,
akarod majd, még, még, kéred,
vénát szúrsz, szavaival hígítod véred
Gina szája kicsire, szemei nagyra nyitva, és feszülten lesi a végkifejletet.
És függő leszel, mint narkós a szertől
Bástyáid otthagyja ezer dezertőr,
És te elbuksz egy gyermekkel szemben,
kit szavaimmal érted, ellened vezettem.
De kettőnk közt két világ,
Te hercegnő vagy, én szolga,
Azt a verset megírni
Másvalaki dolga

És Gina leesett állal, döbbenten bámul Sanyira.
Igen, kívülről tudom, mert később Sanyi megkért, hogy írjak hozzá zenét. De nem játszom el,
mert rossz dal lett belőle. Nem lehet versekből jó dalt írni, ez meggyőződésem. Illetve csak
ritkán. Na jó, talán lehet.
Azt mondja Gina egy pillanatra elkeseredve:
– Én hercegnő? Én csak egy kurva vagyok! – De aztán rögtön elnevette magát. Viszont erre
Sanyi döbbent meg.
– Hogy micsoda?!
Gina meg csodálkozva:
– Azt hittem, csak úgy csinálsz, mintha nem hinnéd el. Udvariasságból. Kedvességből. De
igen, ahogy a barátod mondta, kurva vagyok. De a versed az izé… igazi vers. Fantasztikus!
Te tényleg költő vagy, hé! Akkor tényleg nincs egy filléred se, mi?
Jómagam nem osztottam Gina feltétlen lelkesedését, de a négysoros hakninál Sanyi tényleg
jóval többet nyújtott. Meg hát mit értek én a versekhez, nem igaz?
Sanyi megrökönyödése dacára is fürdött Gina meghatódott rajongásában. Ő meg kérdezi tőle:
– Hogy hívnak, költőkém?
– Pető… Petrovics Sándor.
– Sándor. Tudod, mit? Én most hazamegyek aludni. Ha akarsz, jöhetsz velem. Ezér’ a versér’
kapsz tőlem… mondjuk fél órát. Ha nem baj, hogy közbe’ elalszom esetleg. Na?
Gavallér egy csaj, mi? Sanyi nem is köszönt nekem, megszűntem számára létezni. Csak Gina
mosolygott rám, és dobott egy sziát, amikor kissé slamposan, de azért roppant szexisen
kivonult a csehóból. Sanyi hipnotizáltan követte, a félhomályban nem láttam, de lehet, hogy a
nyála is folyt. Néztem, ahogy eltűnnek az ajtónyílás nappali fényében.
– Kér még valamit? – kérdezte az egyik pultos csaj barátságtalanul, kifejezéstelen lárvaarccal.
– Kösz, nem. Gina sokkal barátságosabb, mint maga.
Nem törtem meg a közönyét.
Ekkor belépett az ajtón egy hatalmas, kigyúrt pali, kétoldalt felnyírt fejjel, csak a tetején volt
hajóformára meghagyva a haja. Ujjnyi vastag fuksz lógott a nyakában, és a szükségesnél két
számmal kisebb fehér pólót viselt.
– Subidubidú! – kiáltja vidáman, szemernyi kétséget se hagyva bennem, hogy ő Frédi. – Gina
volt itt? Mizu, öreg? Beindult a délelőtti alkeszműszak?
Az öreget nem vettem magamra, úgy döntöttem, ez csak amolyan pajtási megszólítás, ahogy
kölykök is illetik így egymást. Az alkeszt viszont igen.
– Narancslevet iszom – mondom neki megfontoltan.
Azt mondja:
– Oké, nem akartalak megbántani. Kriszti, adj az öregnek még egy narancslevet!
És a pultra szórt egy csomó papírpénzt, mintha csak cetlik lennének. Aztán megragadta az
egyik csupa vas bárszéket, ugyanolyat, amit én arrébb tolni is alig bírtam, amikor leültem, és
nyújtott kézzel tartotta, mint Toldi a petrencerudat. Azért szar lehet olyan környezetben élni,
ahol egyfolytában reprezentálni kell. Erőt, pénzt, hatalmat… értitek. Azt mondja neki Kriszti,
a lárvaarcú pultos lány:
– Gina három perce ment el. Ennek az úrnak a barátjával. Költők.
Ha kint állunk az utcán, alighanem köpött is volna. Frédi újra felém fordult, és vigyorgott.
– Tényleg költő vagy, öreg? Na, akkó’ mondjá’ egy verset.
Még mindig tartotta azt a dög nehéz bárszéket. Úgy látszik, Frédi és Gina közös érdeklődési
köre a vers. Meglehet, eddig nem is tudták. Megköszörültem a torkom, és mondtam a
csávónak:

Hosszan, egyenesen tartja félkezével,
Mutatván az utat, hol Budára tér el,
S mintha vassá volna karja, maga válva,
Még csak meg se rezzen a kinyújtott szálfa.
Másik szánva mondja: „Szép öcsém, be nagy kár,
Hogy apád paraszt volt s te is az maradtál.”

Frédi megfontoltan letette a bárszéket, aztán elgondolkozva bámult rám. Úgy éreztem,
távoznom kéne. Ekkor azonban Kriszti jó érzékkel megszólalt:
– Gina nem örült, hogy nem voltál itt éjjel. Le akarta adni a pénzt. Hívogatott is.
Frédi feléje fordult, és én hálás voltam Krisztinek.
– Mi? Ja, igen. Lemerült a telóm, mer’ videókat mutogattam. Egy buliba kellett legyek, ahol
ott volt a Való Világtól egy ilyen tévés faszi… producer. Meg pár régebbi szereplő is.
– Igen? Na és tud segíteni? – kérdezi a csaj, Frédi meg azt feleli neki:
– Aha, lehet. Azt mondta, a fazonom jó, csak jó lenne, ha valami különöset is tennék mellé.
Valami hobbi vagy izé… tököm se tudja. És akkó’ bekerülhetek. Hallod, ott volt a Majka is.
Annak má’ pizzázói vannak egy rakással. Mindenhol látom a városban, hogy ott áll az ajtóban
egy pizzával. Mármint az a papírmasé izéje, tudod.
– Jaj, mingyá’ beájulok! Beszéltél vele?
– Hát… pár szót. Összefutottunk a sloziajtóban. Ő is azt mondta, amit a másik csákó. Hogy jó
a fazonom, de kéne valami plusz. Há’ mindegy, azé’ így is bejutottam a második körbe a
meghallgatáson, csak oda má’ kéne valami.
– Mikor lesz? – kérdezi Kriszti, Frédi meg mondja, hogy:
– Két hét múlva.
Este Sanyi bejött a Burkolóba, tudjátok, Ernő vendéglőjébe, ahol főzök. Megállt a konyha
előtt, a kiadóablaknál, és azt mondta:
– Te, András, elfelezünk egy sört?
– Hát… – mondom –, inkább felezzünk el kettőt! De amúgy neked nincsenek magad korabeli
barátaid?
Azt mondja:
– Szerelmes vagyok.
Mondom:
– Az nem kizáró ok.
Azt mondja:
– Beszélni akarok róla. De izé… nem akarom mondani másoknak, hogy egy kurvába estem
bele, te meg már úgyis tudod. Megmutatni se akarom másoknak, mer’ izé… jönnének a hülye
kérdéseikkel, például, hogy igazi-e a melle, meg ilyen baromságok. De te más vagy, idősebb
is már, szóval érted.
– Értem. Na jó, hozzál két sört a pulttól, mondd az Ernőnek, hogy én kérem.
– Szöget ütött a fejembe, amit mondott. Mindenképpen tisztázni akartam, mielőtt elkezdjük a
beszélgetést – ami nyilván abból áll majd, hogy Sanyi beszél –, ezért amikor visszajött a két
sörrel, mindjárt rá is tértem:
– Na és igazi a melle?
Nem válaszolt, láttam, azt hiszi, csak viccből kérdezem. Nekitámaszkodott a hústőkének, és
ahogy gondoltam, sokat és szívesen beszélt Gináról. Elmesélte, hogy a Grand Fotelből
egyenesen hazamentek hozzá. A lány hívott egy taxit, ismerőst, aki hitelben fuvarozta őket
Budára, ahol Gina két másik lánnyal bérelt lakást egy panelben. Ahogy Sanyi meghatottan
mesélte: oda nem szokott ám kuncsaftokat vinni, mert az az otthona. És bár Sanyi fizetős
fuvarnak számított, az, hogy verssel fizetett, mégiscsak valami más, ugye. Tehát Gina
hazavitte őt magához, nem valami szállodai vagy motelszobába, és tudod, ott mi történt? Az
égvilágon semmi, ami a szexet illeti. Gina lezuhanyozott, Sanyit is szépen lesikamikálta,
aztán kézen fogva, anyaszült meztelenül a szobájába vezette, és már akkor félig aludt,
miközben a paplan alá bújt. Egy perc alatt álomba zuhant, de még odamotyogta neki, hogy
nyugodtan szolgálja ki magát. És már aludt is, egy pisszenés nélkül, mozdulatlanul, oly
gyönyörűen, akár egy porcelánbaba, Sanyi pedig áhítattal melléfeküdt, és bár a farka állt, mint
a Buzogány torony, mégse próbálkozott semmi illetlenséggel. Csak simogatta, cirógatta Ginát
finoman, könnyű kézzel, hogy ne zavarja meg az álmát, de belecsempéssze a gyöngéd
kényeztetést. Gina egy idő után dorombolni kezdett, és dorombolt álmában délután ötig,
amikor is felébredt, és kidobta Sanyit, mondván, hogy mi a bánatot csinál még ott, neki este
dolgoznia kell, márpedig az készülődéssel jár. Gyors puszi, aztán úgy, ahogy volt, a cipőjével
a kezében kitolta az ajtón, azt is hozzátéve, hogy csak fél óráról volt szó. Kérdezem Sanyitól:
– Tényleg nem kefélted meg? Azt a csajt?!
– Tényleg.
– Hát akkor ez szerelem.
– Az hát, mondom.
Sanyi éjfélig szórakoztatott, és az egy sörön kívül nem ivott mást, mondván, nem akar piásan
Ginához menni. Kérdezem tőle:
– Mikor mész oda?
– Reggel, ha már végzett. De addig még egy verset is kell írnom hozzá, és pihenni is akarok.
– Hogy aztán simogathasd délutánig, amíg ő alszik.
– Igen.
– Szerintem keféld meg. Már ha egyáltalán újra magához enged egy versért cserébe.

Sanyi megütközve nézett rám. Már a „keféld meg” után is, de láttam, hogy amit aztán
mondtam, az korábban még lehetőségként sem merült fel benne. Ami nem is baj, mert Gina
megint magával vitte a műszak után, és Sanyi délutánig simogatta álmában, este pedig újra ott
támasztotta nálam a hústőkét, és álmatagon, szinte verselve beszélt Gináról, hogy mennyire
gyönyörű és kedves és okos és szellemes és odaadó, satöbbi. És igen, mindezt nagyrészt
álmában állapította meg róla. Elég volt hozzá egy újabb vers. Bár az is igaz, hogy Gina a
verseit nagy örömmel és élvezettel hallgatta. Nyilván, különben miért hurcolt volna haza egy
ilyen ágról szakadt, kóbor kutyát, ha nem azért, mert megindították a sorai, és adni akart
valamit neki, hogy ne legyen annyira nincstelen?
Az ötödik vagy hatodik ilyen alkalom után jutott először eszembe:
– Te! És legalább tudja, hogy nem is keféled meg ilyenkor?
Láttam, erre még nem is gondolt. Azt mondja:
– Látod, ezt nem tudom.
És kiderült, hogy Gina nem tudja.
– Hát mit csinálsz ott egész nap mellettem? – kérdezte, és amikor megtudta, hogy Sanyi csak
cirógatja és simikézi, nyögve hozzátette: – Ó, szent szar! Szóval nekem kéne fizetnem neked.
Sanyi nem is értette a felvetést. Szokása lett már hajnali háromkor ott téblábolni a Grand Fotel
környékén, és lesni Ginát, aki akkor még nagyban bonyolította a műszakját, és kábé
kétóránként távozott egy palival, majd tért meg egyedül. Sanyinak az is gyönyörűséget
okozott, hogy ezt figyelve, apró darabokra törhet a szíve.
Fenti beszélgetésüket követő éjszaka Gina egy fuvarból visszatérőben nemcsak intett neki
mosolyogva, hanem oda is lépett hozzá, és így szólt:
– Tudod mit, Sanyika? Menjünk haza. Össze akarok bújni veled, de úgy, hogy ébren vagyok.
Hidd el, nem bánod meg.
Sanyi szava fennakadt, lehelete megszegett… ha már aranyjánosoztam korábban is.
És hazamentek, és Sanyi felolvasta, aztán letette az éjjeliszekrényre a költeményt, és ágyba
bújtak, de Gina nem aludt el, hanem rendesen ledolgozta a verset, meg egy kicsit az előzőeket
is. És aztán ez rendszerré vált, ami azt mutatta, hogy Gina már túl volt azon, hogy pusztán
csak szánalomból és irodalmi fellángolásból szolgáltasson Sanyinak. Szóval kölcsönös
szerelem lett a dologból, bár az üzleti jelleg látszatát továbbra is fenntartották, amolyan
játékpénzzel, vagyis versekkel. Szex-monopoly.
Egyszer aztán, amikor Gina ismét hamarabb befejezte a műszakot, és épp hazaindult Sanyival,
Frédi lefékezett mellettük, kipattant a középdrága, csupa spojler és tuning BMW-jéből, és
elkérte Ginától a lét. Gina odaadta neki, mire Frédi Sanyihoz fordult.
– Ne haragudj má’, haver, de nem jönnék ma má’ vissza, add oda te is ennek a fuvarnak az
árát, oké?
Sanyi csak pislogott, és nem nyúlt a zsebéhez. Frédi meg azt mondja:
– Na! Nem hallod, mit vakerok, kisember?
Gina válaszolt helyette.
– Az van, Frédi, hogy ő nem fizető kuncsaft… illetve… izé.
– Mi van, bazmeg? Mit izé?
– Illetve verssel fizet – bökte ki Gina, és várta a vihart.
– Mi van, bazmeg? Milyen verssel?
– Hát verssel, tudod. Rímelő sorok.
– Tudom, mi az a vers, bazmeg! De mi a faszt jelent az, hogy verssel fizet? Elmond egy
verset, te meg leszopod?
– Lényegében igen. De nemcsak elmondja, hanem ő is írja.
Frédi hitetlenül bámult egyikükről a másikra, Gina és Sanyi pedig tudták, biztosak voltak
benne, hogy nekik végük. Frédi kinyújtotta a kezét, mire mindketten összerezzentek.
– Na, ide vele, bazmeg!

– Sajnos, nincs nálam pénz – mondja Sanyi –, de semmi gond, holnapra szerzek, rendben?
Frédi meg:
– A verset add ide, bazmeg!
Sanyi nem értette, de azért a zsebébe nyúlt, és odaadta az aznapi versét. Frédi kihajtogatta, a
telefonjával világítva kisilabizálta.
– Há’ bazmeg! – szögezte le végül. – Ez tényleg egy vers. Azt hittem, hülyéskedtek.
Gina és Sanyi hallgattak, Frédi meg csak fixírozta őket, aztán újra a kezében tartott versre
nézett, és azt mondta:
– Te, figyu, haver! Igyunk valamit!
Sanyi nem mert ellenkezni, követte Frédit, Gina meg Sanyit és Frédit.
– Mit iszol? – kérdezi a Fotelban Frédi.
– Én konyakot.
Frédi kért egy konyakot, magának meg egy whisky-redbullt. Aztán ajánlatot tett Sanyinak.
Már tudjátok, mit, igaz? Ja, Frédi azt találta ki, hogy Sanyi, ahányszor elviszi Ginát, írjon
verset, és adja oda neki, de úgy, hogy aztán ő azt a saját nevén futtatja. Hát persze, hogy
abban a valóságshowban, ahova annyira szeretett volna bejutni. És persze kevesellte az egy
verset, hisz üzletember volt, hármat kért Gináért alkalmanként, aztán megalkudtak kettőben,
és abban is, hogy csak az egyik lesz szerelmes témájú, ja, és abban is, hogy visszamenőleg is
Frédié az összes elkészült Gina-mű. Gina duzzogva állt mellettük, valami vásári kecskéről
motyogott, de nem nagyon volt felháborodva, hisz végül is ő találta ki az egészet, nem igaz?
Úgyhogy Frédi bejelentette a Való Világban, hogy ő tulajdonképpen egy költő. Ginának és
Sanyinak többé nem kellett bujkálnia.
Na, aztán egyszer a Burkolóban már harmadszor csöngettem a konyhaablakból Ernőnek, hogy
kész a rendelése, aztán felpakoltam a karomra, és kivittem a placcra magam. Nem bírom, ha
kihűl a kaja. Letettem az asztaltársaságnak, aki kérte, aztán a tévé felé fordultam, amit Ernő és
a vacsorázó vendégek bámultak.
– Most nézd meg ezt a barmot! – mondta Ernő.
A képernyőn Frédi állt a szokásos, két számmal kisebb ujjatlan pólójában, fukszokkal,
shortban és strandpapucsban, a vádliján nonfiguratív tetkók és két tigris kergetőztek. Kissé
akadozva verset olvasott fel egy szilikon szájú és mellű organizmusnak, aki tangában,
tökéletesen kifejezéstelen lárvaarccal a lábujjkörmeit lakkozta éppen. Frédi úgy jutott át a
második és a harmadik válogatáson, aztán a képernyőre, mint huzat a csukott kórházi ablakon.
Egy cikket is olvastam róla valamelyik színes újságban, az volt a címe, hogy Éjszakai
nehézfiú egy költő szívével.
Aztán megtalálta az egyik gagyi kiadó, tudjátok, olyan arany- meg ezüstborítós izéket
csinálnak. Hogy kiadnának tőle egy kötetet. Ki is adtak. Az utóbbi hatvan évben verseskötet
olyan példányszámban nem fogyott Magyarországon. Próza se. Na, de a lényeg, hogy Sanyi
rárepült a piaci résre, és felajánlotta Frédinek, hogy ha Ginát végleg elengedi, annyi verset ír
neki, amennyit csak akar. Ő meg belement. Így lett örökre vége Sanyi költői pályafutásának,
de a versei a legkeresettebbek az országban. Frédi nevén. Most Gina tartja el Sanyit, de azt
mondják, csak amíg össze nem jön annyi pénz, amihez kölcsönt vehetnek fel egy
szépségszalonhoz vagy egy látványpékséghez. Ezen még vitatkoznak. Amúgy boldogan
élnek. Én voltam az esküvői tanújuk. Három gyereket szeretnének. Itt a vége, fuss el véle!