Csak tejért mentünk
Írta: Végh Fruzsina
Közzétéve 1 hete
Megtekintések száma: 49
Csak tejért mentünk
Balatonszárszó/Nagykanizsa, 1937. december 3.
Gyengeelméjű.
Ez a szó járt a fejében. Ez szerepelt a jegyzőkönyvben is, amit a baleset után vettek fel vele. Nem tudta, miért mondta. Vagy talán nem is ő mondta, csak leírták a csendőrök, s aztán aláíratták vele? Csordás József nem emlékezett rá.
Igazából semmire sem, csak arra, hogy este nyolcra járt már az idő, és ő haza akart végre érni Kanizsára. Nusi, a felesége reggel lángost ígért vacsorára, meg rántott velőt. Elképesztő asszony! Honnan az ördögből szerzett velőt? Józsefnek összefutott a szájában a nyál. Nusi remekül készíti, és csakis frissen finom.
De aztán állniuk kellett fél órát amiatt a… gyengeelméjű költő miatt.
Tényleg így nevezte volna? A sínen heverő halott férfit, akiből alig maradt valami?
A tehervonatnak nem is kellett volna megállnia Szárszón. Aztán mégis. Ki- meg felrakodni. József nem szerette ezeket a nem tervezett megállásokat. Gyorsan kell rakodni, és ha csak egyet döccen a vonat, eltörik az áru, kiloccsan az áru, tönkremegy az áru, aztán írhatják róla a jegyzőkönyvet.
Épp mint most. Csakhogy most nem az áruval volt baj. Hanem a költővel.
József sosem gázolt még embert. Állatot persze sokszor, az is megviselte, de embert még nem. Nem is látott még halottat sem. Most meg…
Az emléktől megborzongott. A halott férfi életében vékony testalkatú lehetett, és így, holtában még törékenyebbnek látszott. Fejét, karját kis híján letépte a vonat, a keze leszakadt,
és az a rengeteg húscafat és vér… Józsefnek eszébe jutott a velő, és kis híján elhányta magát.
Hálás volt az egyik málházónak, a druszájának, Bózának, hogy sebtében kihozta az állomásépületből a régi vasúti térképet, és letakarta vele a holttestet. Az még így, szétszóródva is elfért Nagy-Magyarország vasúti vonalai alatt.
Aztán jöttek a csendőrök, és kihallgatták. Onnan tudta meg, hogy költő. Vagyishogy volt.
Nem hallott róla. Nem olvasott verseket, csak bűnügyi regényeket, azt is ritkásan. Bezzeg a Nusi, az tudná! Az az asszony! Az tud mindent. Főz, takarít, és közben szaval. Józsefnek fogalma sem volt, hogy csinálja. Arra jutott, hogy Nusinak magától mennek a fejébe a versek.
Csak ránéz egy szövegre, és aztán szóról szóra visszamondja. Fejből. Néha megviccelték ezzel a barátaikat is. József olykor mondogatta, hogy ebből kéne élniük. Csinosan kiöltöznél, és fellépnél, mint egy cirkuszban, ugratta Nusit, miközben a fenekét simogatta. De a felesége ilyenkor megbántódott. És a fenéksimogatásból sem lett semmi izgalmasabb.
Mikor jöttek a csendőrök, József halálra rémült. Utálta mindet. Eszébe jutott egy verssor, amit Nusi szavalni szokott, cicáznak a szép csendőrtollak, és érezte, hogy libabőrös lesz az undortól. Felötlött benne egy gyerekkori kép, ahogyan az apját bottal verik a csendőrök, miközben játékosan lengedeznek a sisakjukon a tollak. Most meg itt állnak előtte. József biztosra vette, hogy megverik, különösen, amikor az egyikük, a hideg halszemű félrevonta, és azt mondta neki:
– Maga pontosan azt fogja aláírni, amit maga elé teszünk.
József megkönnyebbült és nem ellenkezett. Hivatalos szervekkel amúgy sem szokás.
Szerencsére a kihallgatás nem tartott sokáig. Kihallgatás, ugyan! Színjáték volt, nem több.
Húsz perc után elengedték, a jegyzőkönyvet legépelték, ő aláírta, és aztán útjára engedték.
Nehogy megromoljon a tej, amit Szárszón rakodtak fel kannákban a vagonokra.
Három perc alatt. Merthogy eddig tartott az egész.
És ezalatt elgázolt egy embert.
Bár neki azt mondták, öngyilkos lett. Hogy szándékosan bújt be a tizenötödik és a tizenhatodik kocsi közé. A szemtanúk, a három helyi kisfiú vallomását is így rögzítették. Meg persze az övét is. Mielőtt továbbment volna a vonattal Szemes felé, a halszemű csendőr a vállára tette a kezét, együttérzően megveregette a vállát, és a fülébe súgta:
– Ne féljen, vigyázunk magára!
Józsefet csak most, a kanizsai vasútállomásról hazafelé menet ütötte meg ez a mondat.
De hát ő nem tehet semmiről! Ő betartott mindent, ahogy mindenki más is! A sorompó le volt engedve, a vonat állt, a rakodás megtörtént, aztán ő, a mozdonyvezető, leadta a „féket ereszd meg” jelzést, és elindult. Pár méter után leintették, és ő azonnal meg is állt. Akkor mondták, hogy van valaki a sínek alatt.
Bárcsak el tudná felejteni. A halott költőt. Meg a vállát megveregető csendőrt.
De hát ami történt, megtörtént. Úgysem tud már tenni ellene.
Igen, biztosan öngyilkos akart lenni az a költő. Hiszen ki az a bolond, aki csak úgy átbújna egy tehervonat alatt? De az is lehet, hogy figyelmetlen volt a szerencsétlen, és nem hallotta meg a vonatfüttyöt. Ez esetben baleset történt, de az sem az ő hibája. Mert ha az lenne… Józsefnek összekoccantak a fogai. Az bizony börtön. Legalább két év letöltendő.
Hát ezért volt vele annyira együttérző az a halszemű csendőr!
József lehajtott fejjel, rogyadozó térddel botorkált haza a vaksötétben.
*
Nusi, a felesége csicseregve, vidáman, lángossal és rántott velővel várta. Még egy kis pálinkát is szerzett mellé.
József ímmel-ámmal evett. Inkább csak mímelte. Úgyhogy Nusi, miután végzett a maga adagjával, a tenyerébe vette kérges, kormos kezét, és lágyan megkérdezte tőle:
– Megtörtént, édes?
Hogy a pálinka tette-e, vagy a felesége cirógató ujjai, nem tudta, de Józsefnek eleredt a könnye. Hogy megnyugtassa, Nusi átölelte, és halkan szavalni kezdett neki:
– Vasútnál lakom. Erre sok / vonat jön-megy és el-elnézem, / hogy’ szállnak fényes ablakok / a lengedező szösz-sötétben.
József felsírt, belekapaszkodott a feleségébe, majd felkiáltott:
– Meghalt! Egy ember, egy költő meghalt, Nusi! Pedig csak tejért mentünk!
*
A történtek után Csordás József mozdonyvezetőt gyorsított fegyelmi eljárásban hallgatták ki. Végül felmentették.
Soha többé nem vezetett vonatot.