„Csak innen karéj, valójában teljes a Hold"
Írta: Pődör György
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 913
„CSAK INNEN KARÉJ, VALÓJÁBAN TELJES A HOLD”
Interjú Molnár-Kozma Alexandrával
A Szemléző áprilisi rovatában ismét egy hölggyel készítettem riportot, hogy a Hetedik olvasóközönségének is bemutassam művészetét, s néhány versével betekinthetünk alkotói világába. Molnár-Kozma Alexandra személyére egykori főiskolai tanára, Csider Sándor docens hívta fel a figyelmemet, aki tanítványai sorsának alakulását mindig szívén viselte. Alkotásait olvasva egy különös költői én képe alakult ki bennem, ami megérintett. Tevékenységéről, művészetének alakulásáról beszéljen személyesen az alkotó.
Budapest, 2022. október 15. Nyitott antológia könyvbemutató (Háttérben Szinay Balázs, az MVDH főszerkesztője)
1. Nem vasi születésű, de már több évtizede itt él, s ezer szállal kötődik a vármegyéhez. Több helyen olvastam az édesanyjához és a dédimamához fűződő bensőséges gyermekkori kapcsolatáról. Avasson be bennünket gyermekkori titkaiba!
A Győr-Moson-Sopron megyei Kapuváron születtem, és a közeli rábaközi településen, Beleden (2009 óta város) cseperedtem fel. Középiskolai tanulmányaim miatt kerültem Szombathelyre, akkor még nem sejtettem, hogy itt maradok Vas megyében. Igaz, apai nagyszüleim révén is kötődöm a megyéhez. Ők a Szentgotthárd melletti Alsószölnökön éltek, és ezen a csodálatos vidéken tölthettem a nyári szünetek egy részét. A fák és a természet iránti lelkesedésem itt alapozódott meg, az irodalom iránti rajongásom pedig a szülői házban – Édesanyám és Dédimamám révén. Az olvasás és az irodalom szeretete már a köldökzsinóron átszivárgott. Édesanyám „falta” és gyűjtötte a könyveket. A versek iránti vonzódásom gyökerei egy-másfél éves koromra nyúlnak vissza. Húgom megszületésével Dédimamám oltalma alá kerültem, ő altatott, esténként verseket szavalt, népdalokat énekelt, és kettőnk bensőséges viszonyába beemelte Istent is. Nekem pedig természetessé vált ez a kapcsolat, és az esték elmaradhatatlan részévé vált az Istennel való „beszélgetés”. Dédinek köszönhetően tanultam meg, hogy a látható és a láthatatlan világban egyszerre vagyunk jelen. Egészen korán megtapasztalhattam a látható világ duális alaptermészetét, és beavatódtam a viszonyulások rejtelmeibe. Csak később bontakozott ki bennem a tanulság, melyet Gyökössy Endre gyönyörűen összefoglalt: „Árnyék mögött fény ragyog, nagyobb mögött még nagyobb, s amire nézek, az vagyok.” A Dédi teremtette biztonságos és idilli légkör ellenpólusaként jelentek meg az apai jelenlétből és egyúttal annak hiányából fakadó ellentmondásos tényezők. Édesapám rendkívül kreatív, feltaláló elme, azonban jelét sem mutatta még a törekvésnek sem, hogy úrrá legyen alkoholproblémáin, kényszerképzetein és az ezekből fakadó agresszióján. Ennek a családi mikrokozmosznak a közepén, de nem a középpontjában, inkább a célkeresztjében állt Édesanyám, aki Dédivel együtt minden tőle telhetőt megtett, hogy minél kevésbé érezzük az apai hatás romboló minőségét és annak megnyilvánulásait. Hálás vagyok, hogy mindezt megélhettem, hiszen ezek a körülmények hozzájárultak ahhoz, hogy az érzelmek széles skáláját megismerhessem, s hogy a verseknek ne csupán kedvelője és befogadója legyek, hanem alkotója is.
2. Az általános és középiskolai éveket valahogy mindenütt figyelmen kívül hagyta, és első jelentős életállomásának a szombathelyi Berzsenyi Dániel Főiskolát jelölte meg. Mit jelentett Önnek a BDF mint Alma Mater? Beszéljen ezekről az időkről!
Középiskolát a szüleim választottak helyettem, és nem az adottságaim, inkább racionális érvek mentén. A kereskedelem azonban roppant távol állt tőlem, és bár kitűnő tanuló voltam, éreztem, hogy nem a helyemen vagyok. Dédi védőszárnyai alól kikerülve önmagamtól is eltávolodtam. Az egyetlen kapaszkodót a versek jelentették. A legtöbb írásom ezekben az években született, de egyértelműen látszott, hogy a már magzati lét során belém kódolódott bizonytalanság (az anyai részről érzékelt örömteli várakozást az apai félelmek beárnyékolták) identitásom részévé vált. Nem igazán hittem önmagamban, sem a verseimben, és beértem azzal, hogy jobbára csak magamnak írogatok. Néhány versem és egy esszém megjelent regionális lapokban, antológiákban, de tanáraimat ilyen irányú érdeklődésembe nem avattam be. Főiskolát már én választottam, a pszichológia érdekelt és az irodalom. Előbbiről hagytam magam lebeszélni, beláttam, biológiaérettségi hiányában kevés esélyem van belátható időn belül bekerülni ilyen képzést nyújtó egyetemre. A magyar szak és mellé a kommunikáció kézenfekvőnek bizonyult. A Berzsenyi Dániel Főiskolán éreztem először, hogy a helyemen vagyok, hogy jó döntést hoztam. A kommunikáció szakkal kapcsolatban aztán elbizonytalanodtam, de Csider Sándor tanár úr rendkívüli szociálpszichológia órái meggyőztek, hogy nem is lehetnék jobb helyen. Olyan bizalmi légkört tudott kialakítani a hallgatókkal, amely bennem is áttörte a gátat, és előhozakodtam a verseimmel. Nemcsak kritikai észrevételeivel segített, hanem szakdolgozati konzulensként is irányt mutatott, a spirituális irodalom felé terelt. Sokat köszönhetek neki, ahogy a magyar szakon oktató tanáraimnak is, főként Fűzfa Balázs tanár úrnak. Szeretetteli támogatásukkal megerősítették ingatag önbizalmamat, elindítottak valódi önmagam felé. Összességében elmondhatom, meghatározó élmény volt hallgatni mind az irodalmi, mind a nyelvészeti előadásokat, a középiskolával ellentétben itt végre azt tanulhattam, ami érdekelt, ami megszólított. Ha most kellene főiskolát, egyetemet választanom, most sem döntenék máshogy.
3. Kommunikáció és magyar szakos diplomát szerzett, s nem a pedagógus pályán indult el. A Szombathelyi Televízió webszerkesztője lett. Mit adott Önnek ez az időszak?
A friss diplomával a kezemben elsőként iskolák ajtain kopogtattam, eredménytelenül. A munkaügyi központban is leadtam az önéletrajzomat, és nem sokkal később felhívott a Szombathelyi Televízió akkori igazgatója, és felajánlotta az éppen megüresedő webszerkesztői állást. Némi hezitálás után mondtam igent, úgy éreztem, a média szakterülete nem az én világom. Utólag tudom, sorsszerű és kihagyhatatlan lépés volt ez az életemben. Rengeteg tapasztalattal gazdagodtam, ilyennel és olyannal is. És hogy mit adott legfőképpen ez az időszak? Életre szóló barátságokat és a Társamat. Itt találtam rá ugyanis arra a nagyszerű emberre, aki már 14 éve a párom jóban-rosszban, és négy kisfiunk csodálatos édesapja. A pedagógusi pályájáról időközben teljesen lemondtam, képtelen lennék nézeteimmel számos pontban összeegyeztethetetlen tananyagot tanítani, és a jelen oktatási rendszerben szerepet vállalni.
4. Jelenleg Söptén él családjával, amely már-már Szombathely, hiszen lassan egybeolvad a két helyiség. Hogyan kerültek oda? Hogyan érzik magukat ebben a csendes, kedves településben?
Háromszor költöztünk az elmúlt másfél évtizedben. Ahogy bővült a család, úgy vált szükségessé a nagyobb élettér. Egy szombathelyi albérletben kezdtük közös életünket, itt született meg első két fiunk. Kertes ház volt az álmunk, lehetőleg Szombathely közelében. Öt év után sikerült megvalósítani ezt a vágyat, Nemesbődön találtunk egy kicsi házat hatalmas kerttel. De pár éven belül hatan lettünk, és a kétszobás épület szűkösnek bizonyult. A bővítést több okból is el kellett vetnünk, ahogy az építkezést is. Nem kevés és fáradságos keresés után aztán Söptén megtaláltuk a megfelelő ingatlant, és azonnal tudtuk, hogy ez az igazi otthonunk. Nem volt nehéz megszeretni a települést sem, az itt lakók egytől egyig kedvesek, befogadóak, barátságosak.
5. Olvastam, hogy az anyaszerep sok mindent jelentett Önnek. Önismereti elmélyülést, alkotói váltást és/vagy újrakezdést! Melyik a helyes észrevétel?
Alkotói váltást semmiképpen. Amikor megszülettek a gyerekek, nemcsak az merült feledésbe, hogy rajongok az irodalomért, a versekért, hanem az is, hogy valaha írtam. Amióta az eszemet tudom, arra vágytam, hogy anya legyek. Amikor ez valóra vált, teljesen átadtam magam. Az anyaság dimenzióiban olykor szárnyaltam, többször zuhantam, de végig a kiteljesedésre törekedtem, úgy véltem, ez az anyaszerepben sikerülhet. 12 évnyi tapasztalattal a hátam mögött kijelenthetem, tévedtem. A kiteljesedést nem tehetjük függővé senkitől, párkapcsolattól, munkától, gyerekektől, még az időtől sem. A teljességtől csak elválasztani tudjuk magunkat, és önismeret hiányában meg is tesszük. Ebből a nézőpontból az anyaság nem teljesített ki, a lehetőségét viszont megteremtette. Tehát helytálló a kérdésben említett önismereti elmélyülés. És ha az anyaság elmúlt két évét tekintem, akkor az újrakezdés is igaz. A kettő egymásból adódott. Előbb meg kellett ismernem önmagam, az életfeladatom, és utána jöhetett az alkotói újrakezdés.
6. Költészetében József Attilát tartotta mércének. Sikerült ennek megfelelni? Azért kérdezem, mert a Hetedik irodalmi periodika még a nevében is József Attila szellemét sugallja. Szeretjük a jó alkotókat.
Inkább úgy fogalmaznék, amikor 15 éves koromban papírra vetettem első verseimet, József Attila költészete hatott rám leginkább. Versei sokkal többet jelentettek számomra, mint amit a tankönyvekből megtudhattam. Szavai összecsengtek a lelkemmel, a lelkem mélyéről fakadó kíváncsisággal, amit akkor a láthatatlan világra irányuló titokkutatásként definiáltam, ma kibontakozó spiritualitásként élek meg. József Attila számomra spirituális költő, és az akkor látóterembe került irodalomból e tekintetben is kimagaslott. Hogy sikerült-e megfelelni a mércének? Végül meg sem próbáltam, mert megértettem, hogy nem visz előre, ha önmagunkat folyton másokhoz hasonlítjuk, sőt, kifejezetten kártékony. Ma már minden tekintetben az önazonosságot tartom szem előtt. József Attila küldetésével, főként annak bizonyos aspektusaival azonban szívvel-lélekkel azonosulok. „Az én hitemet […] osztom szét közöttetek” – olvashatjuk Tanítások című ciklusában. Ez a hit pedig a krisztusi erkölcsre épül, és túlmutat a vallási kereteken. Ez a krisztusi fényt hordozó lélek bizonyossága. „Szétosztására” egyre nagyobb szükség van, mert a világ, amelyben jelenleg élünk, épp ettől foszt meg. József Attila tudta, „hogy nemcsak por vagyunk: por és Istenpor vagyunk”. Nem is lehet szebb küldetés, mint erre emlékezni és emlékeztetni.
7. Térjünk át az alkotói munkásságára. Úgy olvastam, teljes elhivatottsággal két éve ír, de felvállalja korábbi verseit is. Négy gyermek komoly anyaszerepet kíván! Hogyan jut ideje a versírásra?
Ha az ember rátalál arra, ami igazán lelkesíti, onnantól inkább az a kérdés merül fel: hogyan jut ideje másra is? Természetesen a gyerekek az elsők, a figyelmemen így is osztozniuk kell, és nem mindegy, milyen állapotban, hangoltságban vagyok jelen. Ha nekem sikerül az összhang állapotában maradnom, azzal értük is teszek. Bizony nem könnyű egyensúlyba hozni lelkesedésünket a kötelezettségeinkkel, a hivatást a magánélettel, a gyereknevelést a párkapcsolattal és minden mással. Arra törekedtem az elmúlt évtizedben, hogy a gyerekekkel otthon töltött évek után olyan munkát végezhessek, ami kötetlenebb és a lelkemből fakad, nem rabolja az energiámat, hanem élvezettel foglalatoskodhatok vele. Ezt a korrektori, szerkesztői munkában megtaláltam, s bár a vállalkozói munkaforma sem mentes az áldozatoktól, de szabadabb hétköznapokat biztosít. Saját magam alakítom a napirendem, és mindig igyekszem időt teremteni az alkotásra is (ha máskor nem, éjszaka), amellett, hogy mások írásait szépítgetem. A gyerekek délutánra egy viszonylag kiegyensúlyozott, és nem agyonhajszolt anyát kapnak, és ez megfizethetetlen.
8. A Maradok #Vers #Dal Háló irodalmi hírlevelében olvastam, hogy verseivel a pályázatukon egyszerre két első helyezést is elért. Gratulálok a sikerhez a Szerkesztőségünk és a magam nevében. Beszéljen a Hálóhoz fűződő kapcsolatáról és a pályázati verseiről röviden!
Köszönöm szépen a gratulációt! Szinay Balázs, a Maradok #Vers #Dal Háló alapítója és főszerkesztője tavaly nyáron talált meg egy közösségi felületen, és az akkoriban indított irodalmi portálon, illetve hírlevélben való megjelenésre invitált. Nem sokkal ezután írták ki „Nyitott antológia” pályázatukat, melyre – érzékelve a hírlevélben megjelenő írások színvonalát – kissé bátortalanul neveztem be néhány versemet. Az első helyezés – melyen Ambrus Józseffel osztoztam – óriási meglepetés volt, lendületet adott, és ezután már bátrabban küldtem be írásaimat. Január elején hirdették meg a Weöres Sándor vers- és esszépályázatot, melyen szintén első helyezést értek el beküldött műveim, pontosabban az esszé és egyik vers. Ezúttal sem számítottam erre az eredményre, persze örömmel töltött el. De ami igazán lényeges, azt már a pályázatra készülve megkaptam. Weöres Sándor Ars poeticájára reflektálva olyan magasságokba emelkedhettem, ami életem meghatározó élménye lett. Hamvas Béla szavai tökéletesen kifejezik ezt: „Mert az írás számomra az intenzitás olyan fokát hozza, amelyet írás nélkül nem érek el.” Korábban is sugallatok hatására írtam, de ezúttal egyértelműen éreztem, vezetik a kezem. Úgy éltem meg, mint egy beavatást. Égi áramlatokba merültem, és egy tiszta forrású költői hitvallás tiszta szándékú „lehozására” törekedtem, a lehető legtisztább formában. Weöres Sándor Ars poeticája a költészet feladatáról örök érvényű (lenne) minden költőre, íróra, alkotóra nézve. A Hang-ár című versemben ezt szűröm át a lelkemen, és továbbítom a saját hangomon, mely az értékek rendjét hivatott képviselni, és nem a válságát erősíteni. Társteremtők vagyunk mindannyian, és az alkotóknak ebben kiemelt felelősségük van. A vers egy alkímiai edény, a belehelyezett gondolatokat, érzéseket képes átalakítani, és megőrzi az átlényegülés folyamatát és rezgéseit. Számtalanszor megtapasztaltam, hogy amiről írok, az valamilyen módon megjelenik az életemben. Ennek egyik példája az első díjnyertes versem, a Jelentőségteljes. Megszületése után nem sokkal átélhettem, amint „a jelentőség kiteljesedik, és a pillanatok reflektorai sziporkázó csillagokként megvilágítják.” Én is elmondhatom: „Csaknem minden lényegeset az írásban tudtam meg. És most hálás vagyok műveimnek, hogy oly sok mindenre megtanítottak.” (Hamvas Béla)
9. A Hálóval készült riportban A. Túri Zsuzsát idézte: „Nem az a költő, aki verseket ír, hanem az, aki verseivel […] gazdagabbá tesz.” Mi a véleménye a magyar költészet és az irodalmi élet jelenlegi helyzetéről?
Megfelelő rálátás hiányában inkább benyomásokról tudok beszélni, az irodalom épp csak visszakúszott a látóterembe. Amit megfigyeltem az elmúlt két évben: a kortárs magyar irodalom asztala roskadozik, és a terítékre – az internetnek köszönhetően – felkerülhet bárki. (Sajnálatos, amikor szerzőket tálalunk, művek helyett.) Úgy vélem, ez a burjánzás – a kontraszelekcióval együtt – a minőség ellen dolgozik. A pályázati esszémben utalok rá, hogy az irodalmi életben is érződik a korunkra jellemző szolgáltatás-fogyasztás szemlélet. Ezzel nem is lenne gond, ha csak a szórakoztató irodalom hatáskörében érvényesülne. Ezen a területen még elfogadható a keresletorientáltság, vagyis amikor az író elsősorban a popularitást, az olvasói igényeket tartja szem előtt. A szépirodalom azonban tartsa távol magát a piaci versenyszférától, különben felszámolja önmagát, megszűnik szépirodalom lenni. Egy szépíró elsősorban ne a látható világtól reméljen babért. Ideális esetben értéket közvetít, értéket teremt, és ezzel összeegyeztethetetlen a siker, a profit, a hírnév hajszolása. Az alkotó szándéka akarva-akaratlanul beleszövődik az alkotásba. Ráragaszthatjuk bármelyikre a szépirodalom címkét, de meghatározott távlatból nézve kirajzolódik a korlenyomat, az értékválság. Én nem kívánom gyarapítani az önjelölt költők táborát, nem nevezem magam se írónak, se költőnek. Mondhatnám, hogy az írás a hobbim, azonban ennél többről van szó. Világossá vált, hogy nem tarthatom meg magamnak a versekké formált üzeneteket. Mindez egyúttal hitem próbatétele is, nem pusztán önkifejezés vagy öncélú tevékenység. Innen megközelítve az írást én nem szolgáltatásnak tekintem, hanem örömmel és lelkesen végzett szolgálatnak, elhívásnak. Arra törekszem, hogy a lélek szócsöve legyek, közvetítő, vagy posta, ahogy Babits Mihály nevezi Csak posta voltál című versében. Az üzenet, amit a posta közvetít, nem mindig vidám, olykor felrázó, elgondolkodtató, de minden esetben a felemelést szolgálja. Gyakran idézzük Weöres Sándor verssorát: „Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra.” Hozzá kell tennünk, hogy ez a létra eldőlt. Most nem mennék bele, hogy kirúgták alólunk, vagy mi feledkeztünk meg róla, de a földön fekvő létra az állati létformába süllyedésről tanúskodik. Bízom a szavak teremtőerejében, hiszem, hogy hozzásegítenek ahhoz, hogy ez a létra a megfelelő irányba forduljon.
10. A Lélekmozaik és a Rezdülések kötetének verseit az elmúlt évek önismereti munkájának a gyümölcseiként tartja számon. Beszéljen ezekről a kötetekről, további terveiről, és ajánljon néhány alkotását megjelenésre a Hetedik áprilisi számába!
Az önismereti munkának köszönhetem, hogy visszataláltam az íráshoz, és megtaláltam benne azt a mozgatórugót, ami lelkesít, a hétköznapokhoz erőt ad és magasabb rendű értelmet. Terápiás céllal kezdtem el újra írni, aztán beigazolódtak Márai Sándor szavai: „… amit az ember megalkot, az valahogy megalkotja az embert is…”. Az írás formál és felismerésekkel gazdagít. Egyetértek Henri Bergson francia filozófus megállapításával, mely szerint a magyar nyelv a filozófia nyelve. A magyar szavak a teljességet foglalják magukba és rávezetnek a világ alapvető működésére, ha hajlandóak vagyunk megfejteni a rejtvényt. Minden szó, és minden szavakból felépült műalkotás egy külön univerzum, egy rejtvény. És miről árulkodik rejtvény szavunk? Mivel a v és az f egyazon hangtani kategória, egymás váltópárjai: rejt + fény, vagyis fÉNyt rejtő. Az említett két kötet ennek fényében, mondhatnám, a fény nevében készült. A verseken érződik az újraindulás lelkesültsége és egyben tétovasága is, egyfajta formai kísérletezés, játékosság. Egy részük képvers, a többi képes vers. Időközben meggyőződtem arról, hogy a szövegvilág tartalma és vizuális megjelenése nem működhet egymás rovására, hanem egymás kiemelésére kell törekedniük. Ha nincs összhangban ez az együttműködés, a kép felesleges sallang marad, vagy teljesen magára vonja a figyelmet. Jelenleg alkotói mérlegem nyelve a „meztelen versek” felé billent, bár egyik készülő könyvem verseit gyönyörű képek gazdagítják. Keresztanyám készítette ezeket, aki az elmúlt években a fotózás szerelmesévé vált. Ez a kötet az elmúlt esztendőben végigjárt belső zarándoklatom termése, melyek között már a prózahéjú gyümölcsök is megjelennek. Emellett készülök kötetbe foglalni a Lélekmozaik és a Rezdülések óta összegyűlt verseket is. És ami a legfontosabb: igyekszem függőlegesen és egyensúlyban tartani a „létrát”, hogy a sugallatok is szabad utat kapjanak. Érvényesülés helyett a „jót, s jól” vágya hajt, nemcsak a verseimet, az életemet is eszerint kívánom alakítani. Mert ahogyan és amivé önmagunk formáljuk, aszerint változik a világ is körülöttünk.
Hang-ár
Szándékot terelget a szeplőtlen papír,
megnyílik, pontok nőnek dimenziókká,
s teret adnak – magasságokat és mélységeket –,
míg alázatra int a rétegekbe préselt szűzi tisztaság:
megdicsőült fa-lét esszenciák pulzálnak benne.
Sorsa lehetne magasztos, tejútfehér hangár,
ám végzete a kéz hatalma, megközelítés és választás:
jelkép-nyoszolya lesz vagy koporsó, pusztulót őriz,
vagy szakrális tartalmat, melyet az isteni rend diktál.
Terében megremeg a toll, küszöbén rosta,
a szavak meghajolnak, hogy méltók legyenek.
A papírral eggyé válva lemorzsolódnak a sallangok,
hamis szólamok, értékek érvényesülnek érdekek helyett.
A pávavágy kihuny, levedlik a földön csúszó cél,
bebábozódik a ragaszkodás, s míg (fenn)költ a küldetés,
múzsák szövögetik a megszülető lélekszövetét
önfeledtté, szikrázóan tejútporossá.
A kéz sorsa az elengedés, alkot és útra bocsát,
nem ragasztja rá nevét, se érdemét, elégedett,
hisz éli a csodát. Teremthet magasröptűt,
olykor zuhanót, sutát, hangárból messze szárnyalót,
gyógyítót, felrázót, erőt adót, inspiráló mintát.
S nem bánja, ha röpte tiszavirág, ha nem látja,
meddig ér. Hogy szikrát ad, pislákolót,
vagy felvillanyozó villámébredést.
Csak teremt, az er(e)dőből fakadóval és az éterivel,
amely vezeti, vonzza. S a kézből szárny lesz,
amely a dallal együtt őt is a magasba húzza.
A hangár ő, és a hang is,
amely megszületik általa, belőle és benne.
S ő az alkotás és az alkotó is,
a dalában magára ismerő Mind és Egy: Isten.
Jelentőségteljes
Várok, amíg a jelentőség kiteljesedik,
és a pillanatok reflektorai
sziporkázó csillagokként megvilágítják.
Reményt költeni türelmem az ölébe fészkel,
de csak a sejtés mocorog: ma már
nem érnek szavakká gondolataim.
Míg értelemmel ruházkodik a várakozás,
hangulatom kitartással acélozott szobainas.
Hol holdas, hol-napos közben a nyugtalanság:
ami megszületik: jelentékeny?
a plénumnak vajon mit ad?
Várok, míg a jelentőség teljessé válik.
Még van pár-na(p), aludni küldöm az elviselést.
Hold tölti be az éjszakahézagokat,
nehogy az űrbe zuhanjak a lényegre törés-vonalain.
Még mindig várok: a jelentőség félkövér most,
inkább homorú. Elfogadom. Vannak napok,
mikor a hold sem teljes, mégsem szomorú.
De meddig várjak? Egyszer talán kikerekedik
a jelentőség részlegesből tökéletesre. Különben is:
boldog, aki a töredékkel is megelégszik,
és a várakozás tapasztalata már a zsebemben,
a részek magjában pedig az egész is ott lapul,
nem is kérdés, bár elképesztő: a világmindenségben
a Teremtő a legfantasztikusabb (holo)grafikus.
Csak innen karéj, valójában teljes a hold,
a viszonyítás józansága nézőpontot egyenesít,
az illúzió egészen behálózott,
ideje lenne szövevénye fölé kerekedni.
A teljesség mindig itt van, lehetőség,
egy kvantumugrás, és megélhetem mint tökéletességet,
csak kiválasztom azonosulásom: rész vagy egész?
A perspektíva meglehetősen jelentőségteljes.
Ha hiányzik
Mintha holmi lenne, tartósan hiánycikk,
a köztudat tárgyiasított szükséglete,
melyre a kereslet nagy, kínálat nincs,
s a helyettesítő sem elégít ki,
legfeljebb egy ideig beéred vele.
Azt mondják, keresni kell,
az utolsó morzsája a tiéd lehet,
ha harcolsz, és ráveted magad.
Ha marad, jutányosan megszerezheted
vagy elhappolhatod, ha szemfüles vagy.
Ez az utolsó csepp, a kút az űrtől kong,
és Forrásra szomjaznak a szívüregek.
De ha sérült a palack, szétfolyik a bor,
hiába van, nem ízlelheted.
Ne hidd, hogy nincs, hogy vágynod kell rá,
hogy érdem szerint kiosztott kincs.
Ne hidd el, hogy neked nem jár,
s ha koldulod, hálád embertelenül összezsugorít.
Ne keresd, csak tudd azt, hogy van,
függőleges és vízszintes vonalak
metszéspontjába szegezve, átszüremlik
a látszatvilág eltömött pórusain,
a szmogot lehelő aszfaltrepedésen,
ott van a sírásban és a nevetésben,
amikor jó és amikor fáj, a gyomor szűkülő zugait
bélelve vár, hogy észrevedd, hogy végre meglásd
a közhelyekben, azok alatt s felett,
közel a nyomorhoz és a fényűzéshez,
a nyüzsgő sejtekben és a nyugovókban.
Csak érezd, hogy van! Létezik és mindig elég.
Nem szól és nem javít ki, hogy nem fogyott el
és sosem kevés. A szeretet van, volt, lesz és marad.
Arra vár, hogy felé fordulj és átadd magad.
Mit mondjak fiamnak?
Mit mondjak fiamnak, ha a látszatvilág
áltatja, kütyükkel kábítja, és csalárd vágyakat kelt
mihaszna, hamisan csillogó javai iránt?
Tudom, az emberi mérce torz szüleménye manipulált
korhalmazokban levegőnek nézve megvet, kiutál, alacsonyít.
S ő belekóstolt már, a dac miként szeparál, ha nem igazodik.
Hogyan ébresszem rá: sohasem az számít,
ami a felszínen látszik, ki és mit állít és birtokol?
Hogy hány rajongót ámít filteres fotókkal,
délibáb mesével a facebookon, youtube-on, tiktokon.
Hogyan éreztessem: házunk táján figyelemből talán,
de szeretetből az arány sohasem negyed,
és máshol sem érdemre megy? Mit tegyek, hogy értse:
ami igazán érték, nem árulják weben, nem hozza futár,
és a hovaszületés sem balhúzás vagy sorskegyelem?
Hogyan győzhetném meg, hogy a holnemvolt holmi nem
egy büntetés? Lássa azt is szívével, amit nem láthat a szem
és nem foghat a kéz. Hogy a kedvesség, a jószándék
többet ér, mint pár mulandó és virtuálkacat, mellyel
ideig-óráig több és nagyobb lehet. Hogy kérjem: inkább
a nemeslelkűség példája legyen, még ha ki is rekeszt,
s úgy tűnhet, divatjamúlt? Hogy belássa: a jólléthez,
a boldogsághoz nincsen másik, ez az egyetlen út.