Chipmunk
Írta: Keck Anna
Közzétéve 2 hónapja
Megtekintések száma: 321
Chipmunk
Én kérem, határozottan el vagyok keseredve. Önök nem is tudhatják, hogy mennyire. Sírdogálok a recepciós pult mögött. Fölöslegesség-érzetem van. Legnagyobb problémám – azon kívül, hogy nem tudom mivel kitölteni unalmas munkaidőmet – az, hogy nem tudom, mivel szeretnék foglalkozni, mi szeretnék lenni, ha nagy leszek. Most még kicsi vagyok, csak huszonhárom éves. Azért az elég kicsi. Egy társasház recepcióján dolgozom. Egyből ki lehet találni, hogy ez egy gazdag ház. A pult mögött van a postafach. Igazából olyan vagyok, mint egy postaláda, nekem kell kiadni a gazdag emberek leveleit, egyenesen a kezükbe. Persze, amikor jön a postás, én teszem be a megfelelő fachba a napi postát, de hát ez igazán nem nagy feladat. Van nálunk fitnesz részleg medencével, és szolárium, szauna. Na, ezeknek a kulcsát is én adom ki. Lehet DVD-t is kölcsönözni nálam az itt lakóknak, térítés ellenében. Azt hiszem, nagyjából felsoroltam az összes teendőmet. Nem csoda, ha unatkozom. Vannak kedves emberek a házban, néha kicsit beszélgetek némelyikkel, ha úgy adódik. Tizenkét órát ülök itt naponta. Megmondom őszintén: filmezni szoktam, vagy ritkábban olvasok valamit. Teljesen indokolatlannak érzem itt a jelenlétemet, jobb szeretem, ha hasznosnak érzem magam. Lássuk be, egy postaláda kevesebbe kerülne, mint az én munkabérem, de a gazdagok szeretnek flancolni. No meg, ha lenne postaláda, akkor nekem nem lenne munkám, ez a helyzet. Mégis jobb, hogy van. Szar kis meló ez, de most ilyen akadt. Tudnák, hogy milyen híres emberek laknak itt, az ám! De ezt nem szabad elárulni, az ilyen információkat bizalmasan kell kezelni! Nem mondta senki, de én így cselekszem. Na, itt is van az öreg, a Tóni bácsi! Kedves ember, mindig beszélget velem egy cseppet, idejéből kitelik, van vagy százéves. Talán nem pont száz, de azt hiszem kilencvenhat, a múltkor mintha említette volna. Ne már! Azt mondja, meghalt a felesége, ezer évig voltak házasok. Na jó, nem ezer, de sok. Határozottan sok, nem érdekel, hogy mennyi, nem kérdezem most meg. Szegénynek még combnyaktörése is lett a temetés után. Rájár a rúd az öregre. Matematikus, azt mondja, gyorsabban számol fejben, mint egy számológép. Mondjuk, ezt szívesen tesztelném, ha lehetne. No de nekem nincs számológépem, és különben is, az öreg valószínűleg arról beszél, mi volt fénykorában, nem a mostról, mint az öregek általában. Mondtam is neki, őszinte részvétem, persze nem a számolás miatt, hanem a feleség. Arra panaszkodik, elég magányos. Rosszul is lát, majdnem vak, azt mondja, pedig szívesen olvasna, ha tudna, de nem tud. Micsoda problémák és tragédiák. Tolószékben van most, a törés miatt, az asszony frissen eltemetve. Na, mondják meg, mit szólnak ehhez! Ráadásul karácsony van, huszonötödike. A magányról én is tudnék beszélni, az nem úgy van, hogy az ember csak öreg korában magányos, én is az vagyok, itt töltöm az ünnepet emögött a tetves pult mögött, madár se jár erre, csak a Tóni bácsi. Azt kérdezi az öreg, meglátogatom-e, hogy felolvassak neki, a szabadnapomon. Éppenséggel megtehetem, szeretek felolvasni, általános iskolában nyertem felolvasó versenyt is. Nem sokra megy vele az ember, de gondoltam, megemlítem maguknak. Nem egy nagy dicsőség, de jólesett akkoriban. Nem is rossz ötlet ez a felolvasás, szívesen segítek ennek a magányos bácsinak. Megbeszéltük, hogy holnap eljövök; a másodikon lakik, mondta az ajtót is. Én tulajdonképpen még sosem jártam ebben az épületben, csak itt a recepció környékét ismerem, meg a kertet, mert azon keresztül jön az ember át a recepcióra. Még a liftben sem voltam, nemhogy egy lakásban! Na jó, megígértem neki, hogy eljövök. Most megyek haza, lejárt a műszak, holnap majd jelentkezem.
Itt is vagyok, holnap van, gondolom, már hiányoztam; ez a sok üres locsogás, amit művelek, hiánypótló az emberek életében, azt hiszem. Mondom a magamét mindig, általában hangosan. Ilyen vagyok, na. Erre mondta apám mindig: szeretek okos emberekkel beszélgetni. Azaz magammal, értik, ugye? Tisztára olyan, mintha dolgozni jöttem volna, pedig látogatóba, haha. Anyám csomagolt bejglit, meg mandulás kiflit, és püspökkenyeret az öregnek, mondjuk sok foga nincs, nem baj, ajándék lónak ne nézd a fogát. Megérkeztem, becsöngetek. Idetolta magát tolószékestől, kinyitni az ajtót. Jó nagy lakásra van egyedül, ami azt illeti! Amerikába megy nemsokára valamit intézni. Érdekli a fenét. Na, valami amerikai írótól kell felolvasnom neki, az van benne, hogy Chipmunk, az valami mókus, azt mondja a Tóni bácsi. Okos ez az öreg, ami azt illeti, ezt már tudom a számológépes sztorija óta, szeretem az értelmes embereket, én nem vagyok az, de szeretem a társaságukat. Csak arra kell figyelni, hogy az ember lánya tisztelettel hallgassa őket, és ne okoskodjon, ne okoskodjon semmi olyasmibe bele, amiről fogalma nincs. Ezt sokan csinálják, de én ugyan nem, tisztában vagyok vele, hogy nem vagyok művelt, de attól még szívesen hallgatom az intelligens beszédet, én egy ilyen lány vagyok, és arra fokozottan figyelek, hogy ne okoskodjak. Az okoskodásnál jobban semmit nem utálok, bevallom őszintén maguknak. Jó ez a regény, ez az amerikai, vannak nagy amerikai írók, mondjuk, én csak egyet ismerek, a Steinbecket, kapott is Nobel-díjat, meg is érdemelte, én azt mondom. Nem olvastam tőle sok mindent, de ő a kedvenc íróm. Elkalandozok itt! Olyan kisegérnek érzem magam ebben a pompás lakásban… Tisztára bizonytalan leszek. Tóni bácsi azt mondja, nekem is Amerikába kellene mennem, ő ott élt, ötvenhatban disszidált, csak nyugdíj után jött haza. Megpróbál segíteni nekem, azt mondja. Általános dolgokról beszélgetünk, a munkáról, a családomról, meg a lakásról, amiben lakok, amit nagynénémnek törlesztek havonta, szóval nem az enyém még, de van hol lakni legalább. Kérdezi a Tóni bácsi, hogy van-e barátom, hát persze, hogy nincs, hogy is lenne, olyan egyedül vagyok, mint az ujjam, így mondják. Nem is evett a süteményből. Jó sok oldalt felolvastam neki. Az ajtóban hazafelé menet megölelt. Jaj, úgy sajnálom szegény kis öreget! Tulajdonképpen nem akartam, hogy megöleljen, de én szégyenlős vagyok ilyesmit mondani, nem igazán tudom, hogy mit akarok, meg mit nem akarok, néha csak akkor tudom, amikor már megtörtént a dolog, úgy hívják ezt, hogy határmeghúzás, na, ebben én nem vagyok jó. Néha úgy érzem, csak úgy dobál az élet, és számtalan esetben valami olyasmi történik velem, amit egyáltalán nem akarok, de nem merem, nem tudom megmondani, és akkor a másik ember mégis honnan is tudhatná, ha valamit épp nem akarok, ezért mondom, az én hibám az egész. Itt is vagyok, megint holnap van, mit szólnak? Most nem hozok neki süteményt, tegnap azt mondta, itt is alhatok, tényleg nagyon magányos lehet ez a bácsi, biztos hiányzik neki a felesége. Azt szeretné, ha a személyi asszisztense lennék, és kimennék vele most Amerikába, csináljam meg gyorsan a jogosítványt, azt mondta. Meg hogy mindent megtanít nekem, amit tud. Ez utóbbi csábító. A tudás számomra az. Nem tudom, ez az itt alvás dolog egy kicsit sok, én hetek óta nem tudok aludni, valami depresszió féle mutatkozik rajtam, csak szorongok meg rettegek mindentől, és alvás az nuku. Nyáron szakítottunk a pasimmal, és én napról napra egyre rosszabbul vagyok, úgy néz ki, nem bírom a magányt. Szóval nem akarok itt aludni Tóni bácsinál, de valamiért mégis igent mondok, ez az a valami, amiről tegnap is beszéltem önöknek, hogy én nem tudok nemet mondani. Nehogy megsértődjön! Félek, hogy megbántódik. Vagy talán nem is ez. Olyan rosszul van a lelkem, hogy a testemnek mindegy, hol alszik, vagy hogy mi történik vele. Furcsán érzem magam, nincs kontrollom önmagam felett, én igazán mondani akarom, hogy ne tessék tapogatni, én csak felolvasni jöttem, mert egy kedves lány vagyok, úgy látszik naiv is, de én álmomban sem gondoltam volna, hogy egy kilencvenhat éves combnyaktörött rám mászik itt, de épp ez történik, én meg csak fekszem az ágyon szoborrá merevedve most is, ahogy belém rakja a micsodáját. Azt sem tudom, hogy kerültem az ágyába, de már mozog bennem az öreg a botjával. Azt se hittem, hogy ilyen idős korban még feláll neki. Gyorsan vége van hálistennek, és bemegyek a fürdőszobába zuhanyozni. Na, most már itt is alhatok, oly’ mindegy. Remélem, nem leszek terhes egy vénembertől, még csak az kéne. Olyan koszosnak érzem magam, jól megmosakodok, folyatom magamra a vizet, és arra gondolok, hogy összemocskolódtam, még a két fogával, ami van a szájüregében, de undorító istenem, a nyelvét bedugta a számba, azt hittem hányni fogok, de én egy csendes jól nevelt lány vagyok, akinek fogalma sincs arról, hogyan keveredett ilyen helyzetbe. A nemet mondás művészetéről kéne egy könyv, tuti elolvasnám, na de most már mindegy az egész, megint egy elkúrt döntés, egy hülye helyzet, az ágy legalább kényelmes, reggel meg eltakarodok, olvasson magának, ha tud, ha meg nem tud, keressen mást, én ide nem jövök többet. Ezt most jó előre eldöntöttem. Remélem, nem leszek terhes, ezt már mondtam? Reménykedni mindenben lehet, mondjuk, ezentúl meglesz az öregekről a véleményem az biztos, bácsiskodik, aztán meg kiderül, hogy csak meg akart baszni, hát ez van, előbb kellett volna gondolkozni, ezt az aranyláncot se tartom meg, amit adott, a halott feleségé, nekem ugyan nem kell, mehet Amerikástól a picsába. Jó éjszakát mindenkinek.