Carmen Tragédiája
Írta: Makkai Flóra Ágnes
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 320
Carmen tragédiája
A beleim szépen, engedelmesen, gőzölögve fordultak ki az aréna porondjára. Késsel jött nekem. Gyalázat, Micaela, gyalázat. És mindezt miért. A szerelem nevében. Átkozott.
Egy június-végi napon kezdődik, éppen tizenkettőt jelez a főtéri nagyharang, és a forróság sötét denevérköpönyegként nyomja Sevillát. Kora nyár tombol a levegőben, és valami tikkasztó nehézség, valami súly, ami arra készteti az embereket, hogy kávéházak, földalatti kiskocsmák, függőágyak menedékében, ugrásra készen lapuljanak. A fehér égből döglött madarak hullnak alá, kutyák vonszolják sóher testüket, és én egyre veszettebben táncolok. És akkor ez a José, a te Joséd, belelép a csikkes-cafrangos életembe. Szép szál fiú, szőke tizedes, az ablakban áll. Izmos felsőteste, tiszta kék szeme már felszították a cigány-vágyamat. A levegőben napok óta ott gomolyog a pállott, sűrű vágy. Lassan emeli tekintetét rám, először a testemet pásztázza végig. És ettől kezdve, mindaz, ami a szeretőd és köztem van, vérvonalként kísér minket. Téged is. Meg Escamillót.
Azon a napon szomorú vagyok, ordítani akarok, halált ordítani a világra, melyre hívatlanul jöttem. Szoknyám rongyos, lábam koszos, és az ingváll régen hasad. Aztán a szeretőd figyelmesen megnéz, akár egy fiatal állatot, Don José vagyok, mondja. Kiver a verejték. Olyan ez, akár egy áramütés. Hozzáhajolok, kócos hajamból kitépek egy szál hervadt rózsát és arcába vágom. Így. Kínnal hunyja be a szemét. Látod Micaela, ilyen egyszerűen történt meg. Hozzá sem kell érnem, már fájok neki, megfogom a tekintetét, magamba húzom, jön az tapogató sejtéssel, engedi magát vinni egyre beljebb, és engem, miközben vággyal áhítom őt, halál-érzés szánt végig.
Délután Sáritá képébe döfök egy késsel. Zuniga és Morales azonnal ott vannak, kötekednek, kérdezgetnek. Zuniga majd eleped egy kis potyáért, faggat, miért szúrtam vaktában pofán a lányt, közben vízszínű szeme az áttetsző ingvállban kebleim völgyét kutatja. Ezek ketten, hetek óta megvesznek az elnehezült, hízásnak induló testemért, egyetlen alkalmat sem hagynak ki, hogy megfogdossanak. Zuniga, a buzgó, mélynövésű, cingár alak, megjátssza a szigorú hadnagyot előttem most, és parancsolgat José-szép-tizedesnek. Ez a katona meg kénytelen kötelet sulykolni a csuklómra. Fogdába visz, Zuniga parancsára. Ingem hamar csúszik le rólam, siklik lefelé, jó ez, jól esik, élvezem, kicsit didergek csak, de José csak fogja a kötelemet, közben véletlenül a fenekemhez ér. Megőrülök érte, kívánom a szerelmét. De először rá kell vennem, hogy elengedjen, és kövessen. Akárhova. Lillás Pástiá kocsmájáról énekelek neki.
És íme a fiú megoldja a kötelet. Félre lököm, elrohanok, és ekkor másodszor sajog át rajtam a halál. Erdőkön, patakon át száguldok, szabad vagyok, szabad, lábam véres, felsebezik a bokrok, és biztos vagyok abban, hogy tovább kellene rohannom, neki a vakvilágnak. El Sevilla környékéről. Mégis Lillás Pástiá kocsmájába toppanok. Frasqiuta és Mercedes ruhákat lopott a vásárban,már ott tivornyáznak. És míg csipkés bíborruhát öltök magamra, egy pillanatra megmerevedek. Nem értem, mit keresek, mit kutatok. Kívülről látom magam, ezt a vad lányt, amint asztalon sequidillázik, és engedi, hogy minden hímnemű a lába közét fogdossa, holott őrülten szerelmes egy egyszerű lelkű tizedesbe. Zuniga innen sem hiányozhat. Aranytallért ígér. Morales csipkekendőt, fűzős csizmát. Escamillo, az ünnepelt torreádor, is betoppan. Jó sok vörösbor és hiábavaló udvarlás után, végre minden őrült kan magamra hagy. Nem adják fel. Viszik a reményüket, hogy holnap talán megkapják Carmen hatalmas, izzadó, öblös testét. De én most bevehetetlen vagyok. Hiszen érkezik, jönnie kell. Hajamat felfürtölöm, a ruha bíbor bársonyát rendezem, kivágásomat lejjebb húzom. Mert itt az idő.
Ekkor toppan be Dancaire és Remendado, két eszement, sikertelen, elnyűtt bűnöző. Borvedelés és tánc következik. Frasquita, Mercedes visszajönnek, mindig ott teremnek, ahol én, no meg ahol ingyen étel-ital akad, de én kedvelem őket. Belőlem éltek eddig is. Szabadságról, pénzről beszélnek.
De én Don Josét várom. Mert ő megtalálja Lillas Pastiát, sosem járt efféle helyen, mégis megtalálja, az éj közepén érkezik meg, elképedt ivócimboráim magunkra hagynak vele, tudják, mire vágyom, miért húzom még lejjebb bíborbársonyom szegélyét. A fiú két hónapig raboskodott miattam, a katonaságból is kivetették, de ezen a sűrű éjen itt van. A virágot, amit adtam neki, inge alól húzza elő. Íme, a zálogom. Meghatódom, elalélok az ismeretlen érzéstől. Nem a bagzás-torkoskodása kerget. Meg kell tartanom őt, örökre. Carmen szerelmes, Carmen életében először megőrült. De ennek a fiúnak kevés ideje van számomra nagyon, a hajnal hasadtával már menni akar. Úgy tapadok hozzá, hogy levegőt sem képes már venni. Beborítom őt, szilaj vérem szülte, átkos-szenvedélyem bíborleple úgy hull rá, és szorítja zajló örvényébe, hogy lélegzete eláll. Zavartan kibontakozik ölelésemből. Most, most kell rávennem, hogy szeretkezzen velem. Ha egyszer megízlelte ölem völgyét, nem szabadul.
Fújják a riadót a kaszárnyában. És bár kirúgták a katonaságtól, mégis becsülete arra kényszeríti, hogy induljon. Ráfonódom, hogy meggyőzzem. Teljes, szabad, veszett életet kínálok neki a csempészek oldalán. Ellenáll. Táncolok, felhúzom szoknyámat, meztelen, illatos ölem tapadó virágát elé tárom, megmutatom, mily sötét selymeket rejt két combom köze. Aztán nekifeszülök, szorosan, derekára fonom két karomat és leomlok oda, eléje. Meg kell szereznem. Hiába. Becsülete fontosabb, menni készül.
A véletlen siet segítségemre. Lódobogás, Zuniga ránk töri az ajtót, támad, José kardlappal válaszol, és már árulja becsületét. Miután feljebbvalóját támadta, megkötözte és kidobta, mi több az áhított szajhát elszerette tőle, kénytelen velünk maradni. A csempészek a zajra visszajönnek. Győztem, enyém lesz, fénylek fel, de Bartolomeo a fülembe súg, hogy ily elhamarkodott párzásvágy miatt, nem kéne magunkkal vinni ezt a fiút. Dancaire is bólogat, hogy ennek a katonának oly eszeveszett képe van, még bajt hoz majd a csapatra.
De végre, végre Lillás Pástiá részeg éjén, egy vacokba húzódunk, mi ketten, José meg én. Ott vagyok sóváran, csókolom őt, türelmetlenül kapkodok, kiszabadítom ruháiból, aztán meglátom meztelenségében. Az a széles, sima, szőrtelen mellkas, keskeny csípő, a has alján megbúvó, rőt-arany árnyékból kimagasló pallos. Akkor magamra húzom. Elsőre kicsap belőlem a láng, érintésére sikoltok, hosszan és fájón. Fogai a vállamba mélyednek. Teste belém tapad, szív, nyom, ellök, majd újra magához ránt és felöklel. Ragaszkodom hozzá, vak, sötét érzés ez, és megrémülök.
Másnap reggel úgy tesz, mint aki tulajdonra tett szert. Mint az uram. És parancsolóm. Azt akarja ez az emberállat, hogy esküdjek örök hűséget neki. Hogy nem szólok, tovább kérlel. A kancsó, lyukas cipő, egy valaha jobb napokat látott nyereg repül a falnak, mérgemben csapkodok, a zajra az egész fogadó felébred, zúgolódnak. Ez a barom fiú meg leveti magát a koszos padlóra. Aztán akár egy megszelídült gyerek bújik mellém. És én megoldom fűzőmet, remegő piros bimbóm ajka között dagad tovább, derekam ívben feszül, felhúzom a szoknyámat, egyik combomat a vállára teszem, a másikat kinyújtom, hamar kiszabadítom férfiasságát, mely fürgén siklik bennem. Robbanok, sikollyal. Ah, mily tevékeny a dárdája, hogy forgolódik bennem sokáig, míg többször röptet a csúcsra. Ez visz a vesztembe, nem tudok ellenállni a keménységének. Már a földön fetrengünk, egymásban vagyunk, egészen és teljesen, tajtékzunk. Frasquita veri az ajtót, azt hiszi, ölnek.
Nem, még nem. Csak megy a szerelem, közöttünk. Kikiabálok, hogy hagyjon már, de neki be kell jönnie, itt van a kendője. Éppen megülöm Josét, szilaj lovamat hajtom, keményen állja mozgásaimat, döföl, felszúr, én meg hátrahajolok, úgy mozgok rajta, Frasquita meg ordít, hogy ő bejön. Mi meg tovább eresztjük, nyögésekkel verve fel a békés délelőttöt. Frasquita belép. Mondom, menjen már, ez meg bámul. Egyenesen ránk, ahogy ott bagzunk. Még vadabbul mozgok, kihívóan tekintek barátnőmre, átveszem az irányítást, felguggolok, a szoknyámat magasra emelem, rátekerem a derekamra, és úgy csücsülök ott, le fel ringva lassan Josém dákóján, feltárva ezzel Frasquita előtt egész tekintélyes hosszában és vastagságában, meglelt kincsemet. A lány szeme csillog, keze szoknyája alatt, de mit érdekel… nézzen. Élvezzen ő is. Ezek a lányok mindig az én levetett kanjaimat kapkodják, hát majd José is sorra kerül. Ez a fiú nagyon ért a dologhoz, ügyesen és szorgosan tesz-vesz. Őt nem, őt soha. Tudod, milyen az, amikor egyszerre robbanunk szét, pattogunk szanaszét ezer szikrával. Te, te szerencsétlen nyavalyás szőkeség… A nagy szerelmi tébolyulás után Joséd újra kérdezget. Már akkor sejtem, hogy ezzel a férfivel valami baj van,mert normális ember így nem beszél, ily nagy, súlyos követelő szavakkal. Azt kérdi, hogy mit akart a barátnőm, netán férfit hozott nekem? Meg, hogy ki tudja, mily erkölcstelen gaztetteim tanúja volt.
És ez így megy tovább, közösülünk, akár az állatok, kemény és komoly dolog ez a kúrásféle, ez a döngölés, mindketten benne vagyunk nyakig, és ahol megfordulunk csempész utunkon, pajtában, földön, fészerben, hegyek-völgyek között, ott hagyjuk testi szerelmünk sajgó és szagló nyomait. Bűzlünk mi ketten együtt, édeskés és savanyú párolgás ez, ami görcseinkből képződik, jázmin és méz, hal és vadalma egyveleg, messziről érzik. Mercedes fintorog, utálja, azt mondja büdös vagyok, mosdjak többször.
Így múlattuk az időt, közben egyre beljebb meneteltünk a környék hegyeibe, és a sok szikla a barátunkká vált, árnyékot adott nekünk, felöltötte csapatunk formáját, bólogatott felénk, rablásra bújtatva. És mi ismertük is minden ormát, a cserjék, zordon gazok, arcunkba csapódó ágak, a sár, az eső, a bolyhos, nedves illatú moha avagy a szálfaegyenes , vén fa, mind minket óvtak. Cigány-élet szerint hol itt, hol ott ütöttük fel koszos, avítt sátrainkat.
Micaela, ne tégy úgy, mintha nem tudnád, miből éltünk. Lopás, rablás, ugyan, te is jártál itt... Az áthaladó málhákkal pakolt, ódon faládákban ruhákat, ételt, meg egyéb, az élethez nagyon szükséges, de oly felesleges dolgokat cipelő kereskedők, segédek, kézművesek voltak a célpontjaink. Áruikkal, mindig megálltak pihenni, hullafáradtan néztek körül, kétségbeesetten kerestek vizet, bort, egyéb alkalmatosságot a vadregényes, tűzkő, gránit és egyéb kövekkel kirakott, éjjel is csillanó, jégverem sziklák között. Ez egy szurdok. Csak mi ismertük. Nagyon nehéz, kemény út volt és sokan belehaltak az útba, de ez minket nem érdekelt. Csak az élők. Akikből mi is éltünk. Az elején még tetszett ez az élet, igazi vad szabad lét, akár egy sztyeppei ló olyan voltam. Joséval igen gyakran bújtam be a rongyos vackunkra kielégíteni vágyainkat. Visszahangzott is a szikla. Azt hiszem, szerettem ekkor magam, vele. Ahogy addig soha. Bőven volt minden, kaja, pia,cigaretta, s egyéb nem is nagyon kellett, meleg volt, egy szál ingben jártam, a patak friss vizében mártóztam meg reggel, és énekeltem. A selymek, drága vert serlegek, gyöngyök, mind ott lapultak a közösben, engem nem is izgattak. De attól tartván, hogy a csendőrök neszét veszik fosztogatásainknak, mind beljebb nyomultunk a hegyekbe. Mi lányok, és José, az én drága szököttem, jól megvoltunk, gondoltuk egy ideig kihúzzuk itt, igazából én nem is ettem magam a jövőn. A szerelmem mellettem volt, erősen odavolt értem, és emellett minden világi kincs eltörpült. De ezek a csempész fiúk, ezek mohóak és kapzsiak lévén, azt hajtogatták, hogy híja van a zsákmánynak még. Milyen barom is az ember. Hiszen volt ott minden, ital, dohány, ruhák, ékszerek, bőrök, válogatás nélkül mindent loptunk és felhalmoztuk. Mégsem volt elég nekik. Újabb árukat akartak rabolni, és ezen sokáig tanakodtak, vitatkoztak. Eldöntötték, két buta-képű barom, hogy minket lányokat is belevisznek a rablás taposómalmába. Már én igazából csak szerelmeskedni óhajtottam, világéletemben kerültem a munkát, de úgy nézett ki, most nem menekülök. Azonnal közöltem két régi barátommal, hogy én senki fiára mosni meg főzni nem fogok. Egymásra kacsintott Bartolomeo és Dancaire nevetve. Nem is ily fajta melóról volt szó. Mert eleinte a fiúink egyszerűen leütötték a kalmárokat, és embereiket. Aztán jött a finomítás, meg az újítás. Hát volt benne izgalom, mit mondjak neked, sápkóros Micaela. A rablás egy előre eltervezett színjátékká vált. Mi lányok, hárman azt játszottuk, hogy elcsapott cselédek vagyunk, és eltévedtünk, épp amikor indultunk az új helyünkre. Jó alaposan kellettük magunkat a gyanútlan kereskedők előtt, akik ledobták áruikat, és azon nyomban nekünk estek. Tettük, amit kellett, magunkra rántva őket, a csempészfiúk meg ezalatt szétszedték és elhurcolták a sok szajrét. Minél több ideig kellett fogva tartani ölünk kaptárjában a jámbor utazó parázsló fullánkját, annál több kincset sikeredett ellopni, és elrejteni. Hát én ebben nagyon jó voltam. Élveztem is. Sokáig, oly sokáig fogtam lovaimat, és aztán, amikor rájuk ültem, nem létezett nesz, amitől csődöröm a sürgető, tolató szorongatósdiból menekülni akart volna. Szerettem csinálni, néha több áldozat is jutott egy éjre. De Joséd mintha megkergült volna egy idő óta, sárga arccal figyelt, hallgatózott. Mercedes nem átallott figyelmeztetni, hogy a szeretőm leskelődik utánam. Dancaire hangot adott afeletti mérgének, hogy José kullogó kutya ábrázata, állandó rémülete kényelmetlenné vált a csapat számára. Rabolni rest volt, hát mindig őrnek állították, de akkor is utánam kajtatott… Azt tanácsoltak, szabaduljak meg tőle. Noha, kevésbé vágytam rá, és nappal már nem nagyon bújtam be vele egy-egy zugba, éjjel még mindig felszította nőstény tüzemet. Idegesített birtokló viselkedése és nagy szomorúságban, szép csöndben határoztam el, hogy befejezem ezt az egész, elhúzódó dolgot. Hirtelen nem is értettem mi a nyavalyáért bolondulok ennyire érte, miért kötöm magam hozzá, és ugrálok, ahogy ő diktál. Mert ültető fája talál a csurgómba? Párzó aktusainkat ritkítani akartam, de piszkosul nehezen ment. Jól talált a két szerszám, mintha egyenesen egymásba illesztve teremtették volna meg. Mindig megfogadtam, hogy nem fekszem össze vele, és józanul, hideg fejjel végzem be ezt a buta ügyet. De éjjel olyan forrón tapadt rám, úgy nyomta hozzám keménységét, hogy én már emeltem is magam rá, hevülve, és mielőtt gondolkodni tudtam volna szakításról és egyéb hasonló gyarló butaságokról, már ott nyüstöltem dákóján le fel billegve, vagy hanyatt dőlve, égbe kiabálva pokoli kéjem zajos fortissimóját. Ezek a vad hepajok a részéről sűrű fogadkozásokkal fejeződtek be, hogy nem, többé nem féltékeny, megbízik bennem, és én is legyek hűséges, okos drága jó asszonya. Jó, jó, de ez az elzálogosított, kizárólagos tulajdonná válás nékem egyrészt nem volt ínyemre. Másrészt meg a zsákmány nagysága múlott azon, hogy eléggé komolyan veszem-e a rablómunkában való részemet, és miként ügyeskedek éjjel a kereskedőkkel. Vadul beleadtam mindent, nem szégyelltem én magam, tettem a dolgomat. És ha már ez adatott meg munkaként, igyekeztem élvezni is. Ettől begörcsölt aztán José szökevény lelke. Egy ideig hangoztattam, hogy megjátszom a kéjt,…hogy ölem tapló, és zsírkencével kell megabajgatnom, hogy csússzon a vessző. Aztán, amikor egy éjjel fiatal andalúz legény akadt a horgomra, ó, nagyon belelovaltam magam a tüzébe. Sokáig elvoltunk az egyik sáros almon, a legény tevékenykedett nyálkás ölemben, és még vadul szájon is csókolt, keblemről meg letépte az ingvállat. Hát nagyon megadtam magam ennek a legények, nagyon jól esett akkor, és ruhám cafat volt, keblem fedetlen, combom is harapásokkal teli, amikor a bagzás után előkerültem, és a tűz mellé leültem. Nem szóltam én egy árva szót sem. De arcomon meglátszhatott a kiélvezett és méltán elnyert robbanások tüze, mert José nem bírta. Faggatott, esküdtetni akart, hogy csak megjátszom magam. De már csak hallgattam erről. Mert ebadta embere, meghallotta, hogy nyögök, óbégatok a nyüstölés közben. És eztán mindig így lett.
Ó, Micaela én igyekeztem minél jobban elbújni, de megtalált. Átkozott. Aztán, később, már azt sem érdekelt, ha tudja, nincs ellenemre egy jó kemény dárda. Meguntam a raboskodást, hogy mindig óvatosan kell lépnem, mosolyognom, vágyamnak halkan engednem, és rejtőzni, kutakodva kitekinteni, miközben egy-egy jól megtermett legénynek hanyatt vágva magam, derekasan dolgoztam a kéjért, és szálfája ki be siklott altestem üregében. Biza, ha egy jókötésű kereskedő került, élveztem hajtását és ennek hangot is adtam. Ezt meg Joséd nem tudta elviselni. Ily fura természete vala néki, és erről percenként bizonyságot is nyújtott, állandóan zargatva engem vádaskodásaival. Kisajátított voltomban ilyesfajta módon túl sokszor áldoztam a testi szerelem merészen és remekül megalkotott oltárán, de, íme, a nyár elmúlni látszott és közeledett a hideg idő. Több hónapja nyirkos éjszakákon át menekültünk, vittük a sok megrabolt holmit. Esett az eső, párás lett az éjjel. Vámőrök álltak lesben mindenhol. Valaki feldobhatott, biztos Zuniga tette, mert nyugodt napunk nem akadt. Állandóan úton voltunk. Éles füttyszó az éjben, csak szedtük a sok felkupacolt csomagot, emeltük vállunkra és mentünk tovább, cipőm szakadt, a szél húsomba vájt, szál ruhában aludtam, kabátomat Joséra terítettem és néztem, ahogy fogvacogva álmodik. Arca szűkölt és erőszakkal, szorosan lezárt szemhéj pergamenje alatt, szemgolyója menekülve siklott ide-oda. Nem bírom így látni, felébresztem, mindig magamra húzom, kényszerítem hogy tegye meg, és engedelmeskedik, teszi a kedvét rajtam, de a kéj után, már rettegek és egyedül szeretnék lenni. Aludni nem tudok, nem merek már rég. Virrasztok mellette.
Halál a kártyában, halál a dalban, halál az álomban. Felé nézek, fekszik és szenved, talán bőg is. Mindenkitől félt, mindenkivel vádol.
Tudod, hogy kettőnket nem a szerelem köt össze, téged szeret, te nyavalyás. Ne tedd magad, hazug ringyó. Szűzringyó. Azt hiszem, ezért öl meg. Tudnod kell, sápkóros lány, hogy mielőtt megöl, a sok szerelem mellett, módszeresen kínoz. Úgy gondolja, szeret és félt engem, de kínoz és megaláz. Lásd, életem csupa rettegés volt vele. Sok a testi szerelem, kicsit túl sok, bár én sosem tudok kielégülni, csak egy pillanatra nyugszom le, utána pár perccel újra beindulok, bizsereg ölem, ázik, nyáladzik, hímtagért könyörög. Közben Joséd állandóan figyel, mintha lesen lenne. Micaela, nem hallasz? Vagy úgy gondolod, ennyi volt, kész, ez járt nekem. Hónapokon át bujdokoltam vele, a szeretőddel (tudom, mi volt közöttetek, a nevedet kiáltozta éjjel, álmában, megvoltál neki, szőke nyápic szűz!), egymáson aludtunk, elkékült száját melegítettem a leheletemmel, testemmel takartam, ő meg csak egy hisztis rabló. Ideggörcsben rángatózó, rossz természetű életrabló. Egyszer meg is lök, és én elesem, megütöm magam, tiszta kék a seggem, a kerek, szép barna cigány-valagom.
Amikor megjelentél, azon az éjen, az utolsón, én már rég belefáradtam. Fellélegeztem, amikor megláttalak. Ragyogó, fehér-arc az éj sötétjében, világító mécses, íme a megoldás. De hiszen minket Joséval csak a testünk kötött össze. Még azon az utolsó éjen is eresztjük, amikor te ott vagy, egy menetre bújunk be a sátorfélébe, nem is sátor az, csak egy rongyos pokróccal elkerített rész, mi meg ruhástól teszünk eleget vágyunknak. José vállamat harapja, szívja, még most is ott van nyoma a bőrömön, ide is elhoztam magammal, bár már sárgul kissé, körbe-körbe meg lila. Forró a keze, ágyékomba lövellő magja éget, és zihálva könyörög, hogy maradjak vele. Gyors hajsza esett meg, hátulról csináltuk, a ruháktól nem tudtunk egymáshoz férkőzni, levetkőzni meg nem volt idő, egyszerűbb volt, négykézlábra ereszkedtem ő meg durván belém jött, akár a kutyák mozogtunk és vonítottam is egy éleset, és te ott voltál a közelünkben, kislány! De ekkor már tudom, hogy végleg faképnél hagyom. Hogy ez az utolsó gőzölgő-menet, vele.
Aznap este már vérig szekírozott. Arccal a sáros földben feküdt, földre vetette magát, fejét belefúrva a mocsokba. Akár egy őrült. Belevágom a kondérba paradicsomot, csak úgy hajítom utána a krumplit meg halat. Utálok főzni. Keserves, pocsék életem van mellette, és bár kielégíti vágyam, már tudom , hogy nem bírom sokáig. Odavettetem elé mindenemet, és bizony, bizony sok férfi boldogabb lett volna, mint ő volt, furdalta a lelkiismeret az anyja miatt, nyavalygott a becsületéért, hogy megszegte az ezrednek adott szavát. És én, ki kést merítettem Sáritá arcába, hogy fogjon el, és maradjak vele egyedül ? Ez semmi. Egyedül ülök a tűz mellett. Frasquita elnyújtózik, magára húzza kabátját és már alszik is. Gazdagságról álmodik. Én meg arról, hogy José nincs a közelemben, nem nyaggat, vagy nem megy kettőnk között az átkozott, testi őrültség. Legszívesebben nem engedném magamhoz már, mert gyűlölöm. Leköpném. A csuprot, amiből eszik, nem fogom meg, mert nem bírom. Mercedes térdére hatja fejét és a tüzet nézi. Szegény, fiatal szeretőt remél. Én csak nyugalmat áhítok, fehér, egyhangú José-nélküli létet. Vacogok. Le se merek feküdni, mert mindig halállal álmodom. Arrafelé nézek, ahol José fekszik. Szenved. Gyáva, önző, erőszakos férfi. Borzalmasan, erősen tudom, hogy nem menekülhetek meg tőle soha. Hogy örökre a nyomomban lesz. Nagyon félek ettől az érzéstől. A csempészek is az idegeimre mennek, az ostoba kártyáikkal, meg a figyeléssel, hogy jön valaki, megbüntet, elfog. Ezek nem tudnak élni.
Most feltápászkodik az én emberem , Bartolomeo hívja, legszívesebben kikacagnám, de nem megy, mérgelődöm. Egyik karját arca előtt tartja, ez benne maradt, ez a hülye szokás, amióta szökött katona, mindig frászban van. Nagy nehezen sikerül elcsalniuk a szoros felé. Végre fellélegzem, nincs a közelemben. Szorít, nyom és csügg rajtam a szerelmével. Meg akar fojtani. Persze csak jelképesen, mert jámbor ember, nem kiabál, nem verekedik, bántani képtelen lenne, még a birkát sem bírja nézni, ha ölik, a legyeket meg elhessenti, sajnálkozva. Gyáva is. Egy rakás aludttej. Nem bírom nézni, ahogy mozgolódik, visszafordul felém, lassan megy, indul, a többiekkel, még a lépése is csámpás, a válla meg a füléből nőtt ki, szeme akár egy beteg kutyáé. Eh, elegem van belőle.
Ott gubbasztok magamban végre és levegő tódul tüdőmbe, lélegzem, élek, éhes leszek. Hajamat kibontom, gereblyézem, elnyúlok a földön, már nem fázom. Nézem a felettem levő eget, bort iszom, szivarra gyújtok. Ebben az estében, most azt érzem, minden benne van. Nyugalom. Egyedüllét. A többi meg nem érdekel.
De csak egy pillanat, moccanás a vájat mögül, darab szikla mozdul, görög lefelé, visszhangzik. Felugrom. Magas köpenyes alak áll ott, széles karimájú kalappal, és már tudom, ez az este is odavan. Escamillo az. Letelt a pár hónap, mondja, és Sevilla mondaköre szerint az én szerelmeim nem élik túl ezt az időt. Escamillo ott áll gyöngyökkel kiaggatott selyemharisnyában, és arra vár, hogy szerelmemmel megajándékozzam. De nekem csak az jut eszembe, hogy vékony, karika lába van, és a bika egy kerek perc alatt fel fogja öklelni. Repülni fog az aréna felett csiricsáré ruhájában, szanaszét hulló piszkafa végtagokkal, nevetni kezdek, de ő nem tudja min, és azt hiszi, nevetésem szerelemet jelent. Gazdag fiú és üres. Igen, jobb lesz így. Én, én már túl akartam lenni ezen a dolgon Joséval, meg az önérzetével, meg a nyavalyás becsületével. De az a bizonyos szál, a gyeplő, melyre én fűztem fel a szerelemmadár-tánc alatt, még mindig nem vásott el. Escamillo, fekete köpönyegben nem érdekel. Csak José volt nekem, bár mázsás súlyként nyomasztott egész katonaszökevény bűnbánata és szerelemgyilkos ábrázata. És egy vad percig belém látott a tánc közben, és megszédült. Birtokolni akart és meg is kapott, de mit tudta ő, hogy Carment nem lehet birtokba venni, Carmen senkié, csak önnön törvényei szerint él, és túl gyakran lobban lángra. Escamillo sóbálványszobor, az éj leple alatt, holdsarló fény vetődik rá, és arca rimánkodó, csempészek surranó léptei közelednek, jönnek a zsákmánnyal, közeleg az én emberem, nyomában veled, te sovány, ijesztően sápadt kislány, ki a karjába kapaszkodsz és könnyeid ömlenek. Escamillo kezét nyújtja felém, és már tudom, hogy ez a helyes út. José és köztem nem lehet, kizárt a további élet. Így nem szabad, ilyen fokon égni. Tudom, hogy Escamillo vár engem, akármikor hozzá szegődhetek, de nem, még nem lehet. Talán hajnalban. Búcsút int felém és eltűnik.
Hideg ez az éj. Sötét hold-nélküli. Nem alszom. Az égbolt szanaszét szakad, a távolban már dereng, és tudom, hogy ez a nyár utolsó napja. José késő éjjel mégis mellém húzódott, rám tapad, nyakamba liheg, szorosan. Azt mormogja, eskümet nem vehetem vissza, mindent, ami egy katonának számít, odadobta, miattam. És hogy ennek a mai napnak ára lesz. Nem akarok veszekedni, meg álmos is vagyok. Inkább elválni, szépen csendben, zokszó nélkül. Mért nem tud elmenni valahova, nekem mindegy hova, csak el mellőlem el… azért szeretkezünk még, jó hosszasan. Pedig alig van idő erre, hűvös a szél, Bartolomeo ébreszt. Gombolom szoknyámat, rángatom ingemet magamra és eszembe jut, hogy vigyáznom kellene Joséra, aki még mindig az én emberem, megfázott, halkan köhécsel, hektikás. Elindulunk, lassan, szép sorjában. Résen kell lenni, valami nagy árat emlegetett José, nem félek tőle, de mégis… akármikor nekivághat engem egy sziklának. Vagy lefelé, a meredeken, ahogy araszolunk. Csak egy rossz lépés a keskeny pallón. Odalenn a zúgó, sistergő folyó medre. Sár van, csúszós, hideg sár, köd nyomja sűrű tejfelként a hegyeket. Fogvacogva csúszom, most,….most, itt a pillanat. Hátra maradok, mintha kabátomat igazítanám, és jót húzok a pálinkás butykosból. Kell ez most. Megtapadok a hegyoldalban, még a lengőhíd előtt. Alig merek levegőt venni, hátamat nekivetem a sziklának és fogalmam sincs, miért ötlik fel az első együttlétünk, az első erős menet, Lillas Pástia kocsmájának sarkában, ahogy ott eleget tettünk ösztöneinknek, szagló és ízlelőbimbóinknak, nyelvünknek, ujjainknak, egymásba kúszva. Már vége volt, de csak hevertünk, kielégületlenül, szomjasan. A részeg kocsmabűzt is érzem. Talán... nem kéne. Szeretem.
Hajnal piroslik. Egy új hajnal, és a napkorong szorgosan iramodik felfelé az égre. Lehunyom a szemem, és búcsút intek José után. Íme, ennyi volt. A kis csapat lassan, bizonytalanul távolodik, egyre kisebbek lesznek az alakok. Ott megy José, az én szerelmem. Mélyet lélegzem. Megmenekültem. Pedig még csak két nap az életem.
Escamillo viadalára megérkezett a lányok, és a két csempészfiú is. Szépen kiöltöztek mind, csinosítgatták magukat, feszengtek az új veretes ünneplő ruhákban, kész röhej volt, ahogy úriembereknek akartak tűnni. Meg én is. Már torreádorommal lakom, a szemközti puccos szállóban. Reggel egy egész kád forró vízben fürödtem, és igazi porceláncsészéből ittam kávét, most meg itt állok talpig selymes bársonyban, gyöngyökben. Pár perccel ezelőtt meg tüzes ménlovak vitték Escamillót az arénába, győzelmi viadalára. A kora őszi égbolt hullaszínű, és dög meleg tikkaszt mindannyiunkat. Escamillo már odabenn készül nagy csatájára. A tömeg élteti a quadrillát, látnom kell, ahogy győz, ahogy megöli a bikát, ahogy bajnok lesz, minden viadorok bajnoka. Indulok hozzá. Egy piros selyemkendőt tűzök majd fel szuronyára, a végén. Pont ily fajta ékesség illik arra, mulatok, nevetek, ahogy a szűk, fodros ruhát igazítom magamon. Természetesen a farkára gondolok, mert csuda fürgén iparkodik fojtogató örvényemben minden éjjel. Óh, mily szorgos és tüzes az tág torkosom mélyében, de mégsem José... Nem, nem tudom őt feledni, míg szeretkezünk, felsejlik az arca, amint arra kér, esküdjek. Egy pillanatra megingok, lehunyom a szemem. Elszédülök.
Most hátulról valaki lefog, majd két karomat szorítja. Ő az, csak ő lehet. A kártya. Halál. Elrántom magam, pedig megremegek. Hátranézek. José elenged, riadtan térdre zuhan előttem. Minek jön ez ide botrányt kavarni. Idejön megalázkodni, csúszik a porban ez a büszke katonalegény, evickél a földön, ott, ahol ménlovak patái rohantak pár perccel előbb. Arca kusza, őrület és gyerekes makacsság azon. Szörnyen néz ki, szürke az arca, ruhája szakadt és szeme zavaros, italszag árad szájából, ahogy magához ránt. De … elgyöngülök közelségétől. Egy kurta pillanatra megingok. Escamillo egy szép ficsúr, egy gazdag semmirekellő. Semmi, semmi nincs bennünk közös. Illatos pehelyselymeket, fürdősót, és gyöngyöket ajándékoz nekem. Megjáratja ültetőfáját bennem ahányszor akarom. Baldachinos ágyban alszom vele. De nem tudom, hogy akarom e ezt a bársonyos-gyöngyös-dolgot tovább, Escamilloval. Vagy csak a kalandvágy fűtött, csak a hódítás, az álnok kíváncsiság, a becsvágy. Minden nő álma ez a torreádor. És az én vad, szilaj szívem is lépre ment. És José itt van, elém lépett, eljött, olyan erős fájdalmat érzek a láttán. …mérget is, amiért így elrontotta kettőnk szerelmét. Ő barmolta szét, önnön kezével dúlta fel. Erőszakos, önző, féltékeny. De vele jobb volt koldusként lopakodni, mint ezzel a fennhéjázó ficsúrral ananászfürdőben, tejben-vajban éldegélni. De már semmit nem tehetek. Escamillo mellett maradok és éhenkórász, szökött katonáktól nem félek. A vég közeleg. Tapsolnak, bődületes a hangzavar. Pont olyan, ami hozzám, az én halálomhoz illik. Bemegyek a szeretőmhöz, indulok hozzá, a porban húzom uszályos ruhámat, a magas sarkú fűzős cipő cipőm szorít egy kicsit, soha nem volt még ilyen az én szegény cigány lábamon, a fejem meg nyomja az átkozott mantilla. José ijesztően megsoványodott arccal követ, fekete szeme szomorú, egykori szőke haja kócos, szürke, olybá tűnik, akár egy vén koldus, ahogy ott áll. Felkapom a fejem. Könyörögni jött. Elhatározásom megingathatatlan. Elmegyek előtte, de lopakodik utánam, lehántom magamról koszos mancsát. Olyan vagyok a fekete taftban, akár egy királynő. Most engesztelni próbál, ígér minden bugyuta marhaságot, hogy szökjünk meg együtt, mert nem tud nélkülem meglenni, nem, ne csak ezt ne. Még engedek neki. De van erőm. Egy másik férfi után indulok. Ez a hülye José, ez sosem tudta megválasztani a szavait, a kellő alkalmat, semmihez....ez az, nem tudott csendben maradni, amikor kellett, és nem tudott kámforrá válni,amikor úgy kívánta a sors. Vagy én. Hogy nem szólok, fenyegetni kezd. Jól van, gondolom, most majd megrúg, pofont ad, és elrontja a frizurámat, vagy elszakítja a ruhámat. Legyen hát, és gyorsan essünk túl ezen. De sejtem, hogy ennél sokkal többet vesz el tőlem. Nem tudom, nem értem miért maradok ott, és miért nem megyek be az arénába, ahonnan már a győzelmi zaj hallatszik ki. Daccal nézek szembe Joséval. Szeretem őt, összeköt valami nagyon erős kötél, nem tudom kiölni magamból, teste megbélyegzett, örökre bennem van, de Escamillóra gondolok, pénz, palota, utazás, csipkeruha, gyöngyös cipő és selyemharisnyák ötlenek fel. José meg mit adhat nekem. Éjszakai barangolások után, maroknyi szénán őrületet. És tébolyult cirkuszokat. Nem akarok szegény lenni, elég volt lopni és nélkülözni. Carmen elveszi, ami megilleti őt. Nem, rázom a fejem, és konokul bámulok magam elé. Ha belenéznék a két szép sivár szemébe, gyöngülnék, reszketnék, sírnék, de Carmen nem sír, Carmen szabad, nem lehet erőltetni, birtokolni. Most is tudnék vele, itt a porban, az üres porondon, a kóbor kutyák között, most is egekig tudna repíteni… José, szerelemmadaram. Lehet, lehet engem birtokolni, neked.
Utoljára kérlek, mondja, és lezuhan elém, a térdemet kulcsolja át, kér, hogy menjek vele. Csak most, csak most ne gyöngüljek meg. Nemet intek. Felugrik, arca elfeketedik. Állok ott, a tömeg ordít, kifelé indulnak, és a volt szeretőm arca egyre ráng. Felém indul. Egy mozdulatot teszek felé, hogy hagyjon már vagy talán... De kirántja zsebéből a kezét, melyben felvillan a kés pengéje. Közel, nagyon közel jön hozzám. Nem bicsaklik meg a keze. Sercen a ruha, majdnem fekete, valójában vakond-szín bársonytaft, csipkebetéttel, és ez az anyag méltatlankodva lázad a kés ellen. Szemem gödre megsajog, mialatt a penge mélyszántást végez bennem, hasam valahogy bugyborékol, csecsszopócsukláshoz hasonlít ez a hang. Hosszú pillanatnak tűnik, ott van abban egész létem, koraszülött testem, ez voltam én, sártanyán üvöltő purdé, a mindenkori vesztes. És mielőtt rákiálthatnék, hogy ne tegye, mert élni akarok, fiatal vagyok, és inni, enni szeretnék, már rájövök, hogy nekem végem. Elszántan kibelez. Sokáig szurkál, a mellemet is, meg a derekamat. Csodálkozom, hogy megy ez a dolog, így, ilyen lassan, már a vér elöntött, és folyik, folyik, ennyi vére van az embernek, csordogál a számon, orromon, a fülemből is, a szemem meg mintha ki akarna guvadni. Még mindig látom őt, meg az egész poros, nagy teret, forog velem minden, kiáltások érkeznek felém, Escamillio győzelmét hozza felém a szél. „Fel torreádor, öld meg a bikát…tárárá- rirá-rirárá…” Közben ágyékomat zúzza péppé késével, és én még mindig élek. Nincs hangom, pedig beszélni szeretnék, mondani neki valamit, de csak tátogok, és most, igen, már fulladok. Szorul a torkom. Maradék kevéske erőmmel megkapaszkodom a vállában, átölelem őt, a mellére akarok húzódni. Nem, már nincs ehhez erőm, hátrazuhanok, a két karom aláhull.
Borzasztó lassan halok meg, egyszerűen nem hiszem, hogy lehet így, ilyen lassan és kínlódva megdögleni.
Tanúskodni fogsz, Micaela. Mellette. És pár év csak, fel fogják menteni. Kit érdekel egy cigány-kurva. Látod, a halál pillanat, filmszakadás, sikátorban tapogatózás, remény foszlány, hogy van jövő idő. Egy pillanat,…és már csak voltam vadszőlőízű, pézsmaszagot izzadó szajha. Azt akarom, hogy tudd, itt ahol vagyok, semmi nincs. Ez a hely borzalmas, nem vagyok idevaló, nem bírom, sóvárgok. Percenként vissza akarok menni hozzá, mert még itt is, így is vágyom utána, szét akarom vetni a combomat szégyentelenül neki, szeretkezni vágyom, zabálni, aludni, harsogva nevetni, részegnek lenni, énekelni, a szabad ég alatt hemperegni. Életet akarok és őt, Josét. Vissza kell mennem hozzá. Erőlködöm, majd belegebedek, nevetséges ez a kínlódás. Csak ne érezném a szagát, a pipával és izzadtsággal vegyes penetráns szagát. De hát a nyavalyába is, nekünk együtt nem volt semmink, csak vad éjeink. Tépő marakodások. Fagyhalált okozó lökése volt, halállökése ott benn az ölemben, de fergeteges lavinát okozott, talán pont ezért. Szeretnék kigyomlálni magamból mindent, mi ő, de széles vállához szeretnék tapadni. Nyaka hűvösségéhez, sima mellkasához, a szívéhez, mely zúgó vérárammal szórta testébe az erőt. Visszamenni hozzá, háta mögött megállni, csendesen figyelni, hogy kínlódik, őrjöng, eszi magát, majd befogni a szemét. Ráborulni, csókolni, fogdosni, sliccébe nyúlni, becézni, szívni meredő hímtagját, majd lovagolni rajta, órákon át élvezkedni.
Mindezt úgy mondom, mintha nem ismerném, mintha nem tudnám, mi következhet ezek után. Hogy leselkedést, gyanút kapok reggelire, ebéd helyett vagy estére is.
Rossz itt, Micaela. De lehet, megszokom majd. Idővel. Baromság időről beszélni. Lásd, én képtelen vagyok hozzáférkőzni, nevetséges ez az iparkodás, ahogy minden erőmmel igyekszem odajutni. Börtöncella sötétjében, bűzös sarokban fetreng, sóhajt és bánkódik, szenved. Talán el kellene engednie engem, mondd meg neki, igen, mondd meg neki, hogy elegem volt, nyugalmat akarok, mondd meg neki, hogy engedjen el. Jó lenne már. Nem lehet visszamenni. És nem is kell.