Bűnevő
Írta: Veres Roland
Közzétéve 2 éve
Megtekintések száma: 432
Bűnevő
A nő haját vágom, vágom, amit mond. A tükörben látom a szeme alatti fáradt feketeséget, amit sminkje alá rejtett. Az én arcomat is smink fedi. Hogy eltakarja a zúzódásokat. A nő elsorolja bánatát, elmondja bűneit. Hallgatom gyónását, bár fülem lüktet az egyik tegnapi ütéstől.
Az emberek régen papokhoz jártak megszabadulni bűneiktől. Egy zárt sötét lyukba ültek, Isten csendjében, ahol nem látták sem magukat, sem azt, akinek kiöntik lelküket. Istent soha nem látták.
Manapság egy tükör előtt ülve mondják el fodrászuknak mit csesztek el, miközben a háttérben Caramel legújabb slágere szól. Ha kibeszéled magadból a ballépéseidet máris könnyebb. És itt vagyok én, ollóval, elektromos hajnyíróval a kezemben, hogy levágjam a hosszúra nőtt titok tincseket, fésűvel, hogy elfésüljem lelked töredezett szálait.
Végig simítok az arcomon pókhálóként futó töredezett hajszálereken, miközben vizet spriccelek a nő hajára. Talán Keresztelő Szent János is ezt használta volna, annak idején, ha már akkor műanyag lett volna a világ.
Naponta több oldalnyi leltárt hallok, mások elhibázott dolgairól. Oldalam lüktet a rugdosásoktól, amit a földön fekve kaptam.
Sokan mikor fodrászhoz mennek, nem csak a hajukat akarják megcsináltatni. Régen, ha valami bántott, papokhoz mentünk. Manapság új frizurát csináltatunk. Mire végzek a vendégekkel, nem csupán új és trendi külsőt kapnak, lelkükön is könnyítenek.
A földön heverő hajszálakon nem tetvek, tetves bűneik hevernek. Kisebbek, nagyobbak, de mindenképpen viszketnek.
A nőn látszik napok óta nem aludt rendesen. Teljesen lesújtottan mélyen a szemembe néz. Tekintete a tükörről pattan az enyémbe.
– Vétkeztem. Tegnap a diétám alatt töltött káposztát ettem.
A sörös- és borospoharak egymásra pakolva merednek az égbe, egészen a kocsma plafonjáig.
Onnan nem jutnak tovább. Tartalmukat a vendégek viszik magukkal, bokrokat és kapualjakat öntözve velük. Miközben az asztalokat szedem le, karomba belehasít a fájdalom. Ingem alatt sárguló zúzódásom irigykedik.
Az egyik piás törzsvendégnő ügyetlenkedve lelöki a neki háttal álló italát. A kiömlő bor vértócsát varázsol az estébe. A pohár szilánkjain megcsillannak a tévéből villódzó állatkerti, monoklis pandamacik a híradóból. A hír címe: „Cuki pandamacik születtek valamelyik állatkertben”. Még sem lehet az a címe, hogy: „Újabb medvék születtek fogságban”. Bár ha szüleik nem lennének ott, talán világra sem jöttek volna.
Az ital tulajdonosa megfordul az üvegcsörömpölés hangjára. Odatoppanok, kezemben az üveghegynyi Bábel-tornyával.
– Te piás kurva, kiöntötted a kibaszott piámat. Mi a faszt képzelsz?
A nő megszeppenve áll. Szemei üvegesek és könnyesek. Szemei vodkák, csurig töltött, nedvedző, hideg felespohárban.
– Ne haragudj, haver – mondom. – Én voltam. Hozok helyette egy másikat.
A fickó megszívja az orrát. Végigmér. Azt mondja helyes. Azt mondja barátainak, ilyen balfaszokat engednek pultoskodni.
A nő hálásan tekint rám. Visszamosolygok rá.
Matkovics a pultnál elém tolja az üres poharát. Azt mondja, ugyanezt. Azt mondja, nekem komoly bajom van. Mellette Barbara azt mondja, szerinte rendes volt tőlem.
– Én nem erről beszélek, hanem arról a tegnapiról. Bár ez is összefügg vele – mondja.
Kitöltöm neki az újabb vodkát és sört. Bordáim megrázkódnak oldalamon. Inkább csikiz, mint fáj. Birizgál.
Matkoviccsal az egyetem óta ismerjük egymást. Ő antropológia-alkohol szakot végzett, én képzőművészeti-büfé szakra jártam. A kereslet és a kínálat találkozik.
Amint elé tolom a vodkát, azonnal lehúzza, majd leöblíti egy korty sörrel.
Ha a vodkás poharat beledobtam volna a sörébe, Tengeralattjárót kapott volna.
De nem szereti keverni a piát.
Barbarának készítek egy újabb Tequila Sunrise-t. Összetevők: tequila, facsart citromlé, narancslé, grenadine szirup, jégkocka.
Barbarát az egyetem után ismertem meg. Ugyanabban a McDonald’sban dolgozott, mint én. Ő az iskola mellett, én, miután végeztem vele.
– Mi is történt tulajdonképpen? – kérdezi.
– Ez az, mondd csak el neki – mondja Matkovics.
– Nem érdekes – mondom. Kezd lekopni a smink az arcomon lévő zúzódásokról.
Az egész egy hajnyírással kezdődött. Az mp3 lejátszóból a Kispáltól „Az autóm és én” szólt, mikor elmesélte a srác, véletlen meghúzta egy BMW oldalát, de annyira megijedt, hogy továbbhajtott. Azt kérdezte, én mit tettem volna a helyében. Azt mondtam, nekem nincs jogsim, de azért ez nem volt szép dolog. Azt mondja, de fél. Nem láttam a kocsi tulaját. Pont olyan, ahogy az ilyen fekete BMW-éseket elképzeli az ember.
Az járt a fejemben, valószínűleg olyan fajta lehet, akinek a kocsija fontosabb, mint a nője. Aki nem azért vette a kocsit, hogy nőket szedjen fel, hanem, hogy szíveken gázoljon át.
A srácon láttam, kicsit jobban érezte magát, valakinek elmondhatta a dolgot.
Cigiszünetet tartottam. Kimentem az utcára. Egy kigyúrt kopasz ment el mellettem hasonló felépítésű haverjával és nőjével. Nem messze megpillantottam egy behorpadt fekete BMW-t. A srác éppen a kocsija felé tartott. A kopasz utána ordított:
– Tiéd az a kocsi?
A srác ijedten arra tekintett, mint a megriadt őz, frissen mosott haja idegesen lengedezett reszkető fején. Rátapostam a cigimre.
– Az enyém – mondtam nekik.
A kompánia visszafordult. Fél méterre megálltak előttem.
– Szóval te mentél neki a kocsimnak, faszfej? – kérdezte a kopasz.
– Sajnálom – mondtam. – Mondd, mennyi a kár, és kifizetem.
– Fizeted te a kurva anyádat. – Ezt nem a fickó, műkörmözött nője mondta. Rózsaszín, strasszköves táskája fájdalmasan csapódott arcomnak. A meglepetéstől elvesztettem az egyensúlyomat. Elestem. A földön fekve rúgásaival takart be takaros topánjával.
Miközben rugdosott, megkönnyebbülést éreztem. Nem, nem a fájdalmat élveztem. A tudat okozott örömet, hogy megmentettem ettől egy embertársamat. Ha nem lépek közbe, most a srác lenne a helyemben. Ő követte el a bűnt, de nem érdemelte volna ezt a büntetést.
Rendes srác, csak hibázott. Rajtam meg elfér.
– Szóval egy csaj vert szarrá? – kérdezi Matkovics. Vigyor ül ki az arcára.
– Így is mondhatjuk – mondom. – Ha érdekel, fent van youtube-on. Egy segítőkész állampolgár felvette. Keress rá, hogy a „A tökös csaj megveri a p**cit”.
– De jól vagy? Nincs komolyabb bajod? – kérdezi Barbara. Legyintek. – Ez rendes volt tőled. Hogy bevállaltad a fiú helyett. Nagyon önzetlen.
– Önzetlen a seggem – mondja Matkovics. Szúrósan tekint rám szemüvege mögül. Ismeri a múltamat. Mindent tud az anyámról, az apámról. A nagyszüleimről. – Ezt csinálja, mióta ismerem. Magára vállalja mások szarságait. Hogy a maga lelkét nyugtassa. Mindig könnyebb mások bajaival törődni, mint a sajátoddal. Ha ennyire szarul érzed magad, inkább csináld ki magad azonnal, ne közvetve intézd úgy, hogy megtörténjen.
Barbara ujjai közé veszi a nyakában lógó keresztet. Ő az a fajta, aki nem cipeli azt. Az emeli fel. Szöges ellentétben áll Matkoviccsal.
A kontraszt most is látszik, ahogy ülnek velem szemben a pultnál.
Barbara nyakában a kereszt, Matkovicson a Black Sabbath póló.
A hit és az szkepticizmus.
A vallás és a tudomány.
Ahogy állunk háromszöget alkotva, mint a Szentháromság.
Az Atya, a Fiú és a Szentlélek.
Matkovics, én és Barbara.
– Ne mondj, ilyet, Zsolt. Az öngyilkosság halálos bűn – mondja Barbara.
– Ja, a leghalálosabb – mondja Matkovics.
– Nem akarok meghalni – mondom. – Ha már megszülettem végig kell élnem.
– Ez egy becsülendő hozzáállás. De megsúgok valamit. Meg fogsz te is meg én is, még Barbi is. És ne gyere nekem a halálon túli élettel, Barbikám.
– Olyan nagy baj, hogy én hiszek benne? Én legalább hiszek valamiben – mondja.
Azt hihetnéd, házasok, és én is azt gondolnám, ha nem ismerném őket.
Folyton vitáznak. De mindig ott voltak a másiknak mikor valamelyiküknek segítségre volt szüksége. Lehet, hogy Barbara azt hiszi, Isten mindig ott van mellette, Matkovics meg azt gondolja, néhány itallal minden baj elfelejthető, de van, hogy kevés az ima és a pia, és akkor csak mi emberek maradunk egymásnak.
– Tudod mit? Csak a vicc kedvéért. Tegyük fel, hogy van túlvilág. Hallottál már a bűnevőkről? – kérdezi Barbarát. Megrázza a fejét. – Sok kultúrában és vallásban léteztek olyanok, akik elvették mások bűneit. Törzsekben, az aztékoknál, még a kereszténységben is. Sőt a te szeretett Jézusod volt minden idők legnagyobb bűnevője. De ő ugye Isten fia volt, őt most zárjuk ki a díszes társaságból. Más kategória. Persze, mondom, most csak a hit szemszögéből nézzük. A bűnevők egy rituálé során kajáltak egyet vagy ittak valami italt, ami előtte elnyelte az illető bűneit, amit a bűnevő elfogyasztott, és mint a nevében benne van megette azokat, megszabadítva a delikvenst tőlük. Drága barátunk is nagyjából ezt csinálja.
– De ez jó dolog, a bűnevők segítettek az embereknek – mondja Barbara.
– Igen. Egy aranyember a mi cimboránk is. Csakhogy a bűnevők, kivétel nélkül a pokolba kerülnek, mivel tele vannak bűnnel. Ha hiszel a túlvilágban, ennek a fasza csávónak is ezt szánod?
– Persze, hogy nem – mondja.
Töltök magamnak egy szűz Bloody Mary-t. Egy pillanatra megrándul a kezem. Néhány csepp paradicsomlé mellé csöppen. Én nem tudom mit szánok magamnak. Mit érdemlek mindazok után?
– Az egész teljesen mindegy. Úgysincs túlvilág, nem jut pokolra. A kérdés az, miért is csinálja ezt az egészet valójában.
Matkovics azt mondja Barbarának, a bűn amúgy is relatív. Kultúrája válogatja. Hogy mikor, hol, mit teszel? Barbara azt mondja, a Bibliában benne van, mi számít bűnnek. Matkovics azt mondja, akkor minden kamasz bűnös a hatodik parancsolat alapján. A híradóban azt mondják, egy halott csecsemőt találtak egy kukában. A pultra csöppent paradicsomcseppekről menstruációs vércseppek jutnak eszembe. Egy kikapart magzat darabjai. A gyereknek azért kellett meghalnia, mert egyetlen bűne az volt, hogy megszületett?
Lehúzom a szűz Bloody Mary-t.
Nagyanyám elém rakja a sült halat. Keresztényi kaja. A külseje kemény, ropogós, a belseje puha. Nagyanyám kívül-belül kemény és szálkás.
Rám sem néz, miközben elém rakja a tányért. Leülve Istenhez mond egy imát.
Megköszöni, amit adott neki. A házat, az ételt, a férjét. Engem nem említ.
Nagyapám szótlanul ül. Fröccsöt tölt magának. Szóda nélkül. Annak idején a háborúban szolgált. Van sok izgalmas története, van sok szörnyű sztorija. De egyet sem mesélt nekem.
Nagyanyám Istent szolgálja. Nagyapám nagyanyámat.
Én a desszertet szolgálom fel.
Nekem az édesség is keserű. Nagyapámnak a bor savanyú. Nagyanyám azt mondja, ha megettem, menjek a szobámba tanulni.
Már mindent tudok. Soha nem volt szükségem itthoni tanulásra. Figyeltem az órán. Batman képregényt olvasok az ágyamban. Egy árva fiú történetét, aki segít másoknak. Egy férfiét, aki túllép saját korlátain, és akár Supermant is legyőzheti, ha akarja. Odalentről hallom, nagyszüleim beszélgetnek. Nagyapám szavait nem hallom, de nagyanyám megint azt mondja, miattam ment el anyám születésemkor. Miatta veszett el a kislánya. Aztán arra a fickóra terelődik a szó, aki megerőszakolta az utcán. Találomra. Én vagyok a fia. Nem szeplőtelen fogantatásból vagyok.
Egy erőszak áldozata.
Egy bűnös tett manifesztációja.
Nagyanyám hite szerint mindannyian eredendően bűnösök vagyunk.
Én egy nemi erőszak által született, születésemkor anyámat megölő fattyú vagyok.
Arcomat a képregénybe temetem. Gotham esős utcáit könnyeimmel teszem háromdimenzióssá.
Arra a cipósdobozra gondolok, amit nagyanyám a kandalló melletti szekrénybe temetett anyám képeivel.
Az otthon melege.
Nagyanyám sokszor mondja, Jézus szeret téged. Én nem hiszem, hogy nagyanyám szeretne engem.
Batman a gonosz erőkkel küzd, én a könnyeimmel. Nagyapám tölt egy újabb fröccsöt szóda nélkül. A pincéből hozta. Mind a ketten a mélyből jöttünk.
Egy Hellt iszok a pult mögött. Túl hosszú az éjszaka. Barbara és Matkovics még mindig vitáznak.
Szeretnék hinni, mint Barbara, de nem tudok, mint Matkovics.
Ha egy novella főszereplője lennék, most azt hihetnéd, ők csak a képzelt barátaim, lelkem kivetített aspektusai. De itt vannak. Matkovics épp most borította ki véletlenül a korsó sörét.
A sárga lé, mint szagos húgy kúszik a lábam felé. Mozdulatlan lesem, ahogy kígyózik a csermely cipőmhöz. Félreállhatnék, de hagyom, hadd mocskoljon be.
– Isten parancsolatai azért vannak, hogy jobb emberré váljunk – mondja Barbara Matkovicsnak. – Te sem tagadhatod, hogy azok jobbá teszik az embereket.
– Nekem inkább egy hisztis gyereknek tűnik. Első parancsolata, ha nem szeretsz, pokolra jutsz. Mint egy elutasított szerelmes, aki rád támad. Ha nem szeretsz, menj a pokolba.
Két vendég jut eszembe abból a színésztársaságból, akik ide járnak rendszeresen. A pia és a művészet kéz a kézben járnak. Az egyik csaj kifakadt kollégájának itt előttem, miközben Pina Coladát csináltam neki. Összetevők: fehér rum, kókuszszirup, ananászlé, ananászszelet.
Azt mondta a fickónak, ha nem szeretsz, menj a picsába. A fickó a következő nap egy kacsintás kíséretében azt mondta, így tett.
Ebből legalább nem lesz egy zabigyerek, aki a kukában köt ki holtan. Vagy a pult mögött.
Ez az életem. Nappal a fodrászszalonban, éjjel a kocsmában hallgatom mások bűneit.
Ezért választottam ezt a két szakmát. Talán Matkovicsnak igaza van. Egy modern bűnevő vagyok. Vagy egy születésem előtti poszt traumatikus stressz.
Miközben a lecsorgó sör a cipőmet öleli körül, a piás nőt nézem az asztalnál. Kétségbe esve számolja az apróját. Töltök neki a legjobb borunkból. Szigorúan száraz fehéret. Mert az az igazi bor. Odaviszem neki.
– A ház ajándéka – mondom. Bánatos szeme alatt mosolyra görbül az arca. Az otthon melege a kocsmában.
A kemény csávó, akinek kidőlt a piája, azt mondja haverjainak, de balfasz pultos, ingyen osztja a piát az alkoholista szerencsétleneknek, nekünk bezzeg nem.
A következő rendelésük után gyónok egyet. Nem tudom ez bűn-e, de Istenem, beleköptem a piájába.
Hajnyírás közben nem tud nyugton maradni. Idegesen reszket a székben. Félek, hogy megvágom a fülét. Csupa fül vagyok. Szelíden feje tetejére teszem a kezem, mint a lelkészek áldás közben. Csak nyugalom, mondom. Mi a baj?, kérdezem.
Elmondja, pénzt nyúlt le egy drogdíler bandától. Csak kölcsön volt, vissza is akarja adni.
Ma fogja. Ott van az egész a lába alatt az unikornisos táskában, amit a kishúgától nyúlt le.
Vesz majd neki egy igazi egyszarvút cserébe, csak legyen vége az egésznek.
Azt is elmondja, külön fél, mert megdugta a főnök lányát. Tudja, hogy nagyon félti őt. Ki tudja mit fognak vele tenni?
Az apám jut eszembe, akit még anyám sem ismert.
Ollóm a füle mellett. Megkérdezem, ő is akarta?
– Persze, nem erről van szó – mondja. Bespriccelem a fejét vízzel. Folytatom a nyírást.
– Mire kellett a pénz? – kérdezem.
– Hogy saját vállalkozást indítsak. Informatikus vagyok. Azért akartam, hogy megteremtsem Katának a jó élet feltételeit. Ezt talán az apja is megérti.
Modern romantika. Pénz, drogok, fegyverek, szerelem. Vajon Shakespeare is így írta volna meg, ha ma élne?
A csengő csilingelve rázkódik meg az ajtó felett, mikor belép a két fickó. Szerintem a BMW-s alak rokonai.
– Most velünk jössz, te fasz – mondja az egyik a széken trónoló srácnak. Látom a tükörből, hogy beszart. Látom a tükörben, hogy hasonlít rám. A haját is olyanra nyírom épp, mint az enyém. Oldalt szinte kopasz, felül marad rövid. Rájövök, nem vagyok valami egyedi.
Lerakom az ollót. A srác széke alá nyúlok az unikornisos táskáért.
– Itt van a pénzetek. Most akartam elvinni. Sajnálom, amit tettem. Hibáztam – mondom.
A két csávó furán méreget. Rám néznek. A srácra néznek. A szivárványszínű egyszarvúra néznek a táskán.
– Már késő, kishaver. Velünk jössz.
Kirángatnak az autójukhoz. Belöknek a hátsó ülésre. Egy szilikon maca a telefonját nyomkodja mellettem. Azt mondja:
– Hello.
– Hello – mondom.
– Ezt nézd. – Az orrom alá nyomja a telefonját. Rózsaszín, szőrös telefontokja van. – Donald Trump eddig azt mondta, nem hisz a klímaváltozásban. Most már azt mondja, hisz, de úgyis vissza fog fordulni. A vérében van a tudomány, mert a nagyapja tudós volt. Ezt mondja.
Mert öröklődik, tudod, a gének által, mint az irritábilis bélszindróma. Idióta. A nagyapjának meg amúgy semmi köze nem volt a környezetvédelemhez. Atomfizikus volt többek között.
Ilyen emberekre van bízva a sorsunk… Pedig nemzetközi kutatások is megmondták, ha így megy minden tovább, néhány évtized és emelkedik az átlaghőmérséklet, és szörnyű katasztrófákhoz vezethet.
Aztán egy svájci kutatás eredményeiről mesél. Számokat mond, és utal más kutatásokra.
Azt mondom neki, fodrász szemmel nézve, szar Trump parókája.
Látom, a szemeit forgatja. Nem lehet velem intelligens beszélgetést folytatni.
Sári mogyoróbarna szeme. Azt lesem. Farkasszemet nézünk. Bepislantok. A kezemre csap.
– Kapj el – mondja. Szaladni kezd. Göndör barna haja szárnyal a szélben, mint hullámzó galambraj. Nevetek. Utána rohanok. Akkor még futottam a lányok után.
Ő a legjobb barátom. Talán az egyetlen.
Ha létezik gyerekkori szerelem, ő az első szerelmem.
A kandalló előtt érem utol. A lángokat bámulja. Azt mondja, olyan szépen táncolnak.
Szeretne ő is egy láng lenni. Anyukája mindig azt mondja neki, igazi tűzről pattant menyecske. Rám nevet. Szeretem a nevetését. Őszinte. Az én mosolyom általában csak smink, hogy megszépítsen.
– Dobjunk még rá fát. Hadd táncoljanak jobban – mondja. Mosolyogva bólintok.
Fadarabokat kezd el rá dobálni. A lángok egymást ölelve egyre pörgősebb táncot kezdenek ropni. Újabb fát dob rá. Aztán újra. És újra. És újra. Megszédülök.
A lángok elérik a kandalló melletti szekrényt. A tűzvirágok a szőnyegen tűzre kapnak. A régi újságok hírei elhamvadnak. A politikusok régi ígéretei füstté válnak. A címlapon a cuki, fogságban született pandamacik elégnek.
Sári sikítani kezd.
Nagyapám ekkor rohan be. A fröccsöt soha nem szódázza, de most azzal locsol a tűzre, míg nagyanyám vödörben hozza a vizet.
– Mi történt? – kérdezi nagyanyám. A hisztéria szélén áll. Úgy néz ki, mint a Hit Gyülekezete előadásokon a hívők. Csak most nem boldog. Sárira nézek. Sír.
– Én voltam – mondom. – Sajnálom. Az én hibám.
– Ki vagy te, és miért hozod ránk a bajt? – kérdezi nagyanyám. A kandalló melletti elégett szekrényre tekint. Abban voltak anyámról a képek. Azt is megöltem. Ebben az időben még nincs facebook, nem pakolták fel ezeket. Nincsenek meg digitálisan. Csak az emlékek maradtak. Nekem emlékeim sincsenek anyámról.
Sári egy puszit ad az arcomra, mikor érte jönnek szülei. Azt mondja, köszöni. Még soha nem volt vele senki ilyen rendes. Ezt sohasem felejti el.
Egy hétig szobafogságban vagyok. Iskolába sem mehetek. Nagyanyám a keresztényi elvekre tanít otthon. Mintha ördögűzés lenne. Sokszor úgy érzem, engem akar elűzni maguktól.
Éjszakánként a takaró alá bújva Batman képregényt olvasok. Őt is félreismerik.
Ellenségnek tartják még a rendőrök is, de tudja, hogy amit tesz az jó. Nem érdekli, mit gondolnak róla mások. Én is jól érzem magam. Sárit megóvtam tettei következményeitől. Ő követte el a bűnt, de nem érdemelte volna ezt a büntetést. Jó lány, csak hibázott. Rajtam meg elfér.
Boldogan megyek vissza az iskolába, hogy újra láthatom Sárit. Addigra új osztálytársunk jött. Egy helyes kisfiú. Sári azóta vele játszik. Rám meg rám sem bagózik.
Egy raktárépületbe visznek. Leültetnek egy kopott faasztalhoz. Tiszta romkocsma érzés. Egy idősebb faszi ül le velem szemben. Végigmér. Aztán az unikornisos táskát, amit elém raktak a sameszai az asztalra. Szívesen ellovagolnék azon az egyszarvún, fel a szivárványokon. De az én sorsom egy eldugott raktár egy elhasznált faasztallal, amire valaki azt karcolta, „Az élet egy kereszt”.
– Szóval te vitted el a pénzem – mondja a csóka. Őszülő haját bezselézte. Lehet, éppen ki akarnak nyírni, de az jár a fejemben, ha másfelé fésülné a haját, divatosabb külsőt kölcsönözne neki. Hajfestéket is tudnék ajánlani. Őszülő haja jól áll, és az éveket nem kell eltüntetni, de ki kell színesíteni.
– Én. De itt van hiánytalanul. – Elé tolom a táskát. Hátra adja egyik emberének. Megszámolja. Bólint.
– Én egy pragmatikus ember vagyok – mondja. – Ezt a részét letudtuk. De ott van még a másik dolog.
Feláll. Megragadja a nyakamat. Egy pisztolyt nyom a fejemhez.
– De megbecstelenítetted a lányomat, te kis köcsög.
Nagyot nyelek. Ádámcsutkám megakad a tenyerénél, ami a nyakamat szorítja. Köhögni kezdek. Egy kis nyál az arcán landol. Enyhít a szorításon. A pisztolyt jobban a halántékomhoz szorítja.
– Nem követtünk el semmi bűnt – mondom. – Ő is akarta. Én szeretem.
A kegyes hazugság bűn? Vétkezel, ha azért hazudsz, hogy valaki mást megóvj?
Legyél kegyetlenül igazmondó vagy inkább jószándékból hazug?
Hol kezdődik a bűn, és hol a jóakarat?
Lehetsz-e képmutató, ha attól a másiknak jobb? Vagy inkább légy mindig teljesen őszinte, még ha a másiknak attól rosszabb lesz is?
Mit pártol jobban a világ?
Mit mond a hit?
Mit a tudomány?
Bármit teszel, valamiképp köcsögként jössz ki a dologból. Ezek vagyunk mi emberek, faszkalapok gyülekezete?
Ha Isten létezik is, ahogy Barbara gondolja, nem csodálkoznék, ha nem törődne velünk, ahogy Matkovics olykor mondja. Pedig, ha létezik, a saját képére formált minket, csak nincs, aki vele egyenrangú és társként beszélhet vele. Emberi összetettségünkben. Nem készített fel minket erre. Csak parancsolatokat osztott.
A zúzódásokat elfedő smink lefolyt az izzadtság miatt az arcomról. A fickó azt vizsgálja.
Tekintete megenyhül. Megdöbben. Látja rajtam, sokat szenvedtem.
– Hány éves vagy? – kérdezi.
– Huszonhét – mondom.
Elengedi a nyakamat. Leül az asztalhoz. Lerakja a pisztolyt rá. Int egyik emberének. Hoz egy üveg vodkát egy pohárral. A fickó a pohárra mutat. Int neki újra. Nekem is int, üljek le.
Samesza hoz egy másikat. A fickó tölt mind a kettőbe. Az egyiket elém tolja. Jelentőségteljesen rám néz.
– Még sohasem ittunk együtt… fiam.
Csak fogom a feles poharat. Pultos vagyok itt a pokol mélyén, aki nem iszik, csak tölt. Most még ezt sem tehetem. A fickót nézem. Apámat?
Az jár a fejemben, kicsit ritkul a haja. Ha a fia vagyok rám is ez vár. Aztán rájövök, a kopaszodást a női gének örökítik a férfiakra, szóval tök mindegy.
Az jár a fejemben, a srác bűnét, mikor magamra vállaltam, többszörösen vétkeztem.
Ha ő az apám, megdugtam a húgom.
Az jár a fejemben, hogy én csak egy abortusz szökevény vagyok, miközben a lányát úgy védi, mintha egy ékszer lenne.
Én a szén, ő a gyémánt.
Én a trágya, ő az abból nőtt virág.
– Hogy tehetted ezt anyámmal? – kérdezem.
– Már nem az az ember vagyok, aki akkor voltam. Megbántam bűneimet. – Lehúzza a vodkát. Biztatónak szánt mosollyal rám néz. – De ha nem tettem volna, te nem is születtél volna meg.
Egy újszülött pandának érzem magam az állatkertben.
A halott csecsemőre gondolok a kukában.
Próbálom azt képzelni, a vodkába szállt apám összes bűne, de nem működik. Azért megiszom.
Lecsapom a poharat. A pisztoly mellett landol. Megrándul a kezem. Felkapom a fegyvert. Apámra fogom. Emberei a kabátbelsejükbe nyúlnak.
– Inkább ne születtem volna meg. De így megölted anyámat, tönkretetted nagyszüleimet.
Engem is tönkretettél. Rohadnál meg. Rohadna meg az egész világ. Ha tehetném, feláldoznám magamat, csak mindenki másnak jobb legyen.
A homlokához szorítom a pisztolyt. Most ő nyel egy nagyot. Nem szorítom a nyakát, így neki nem akad meg. Nem köp, csak nyel.
– Rajta – mondja. – Húzd meg a ravaszt. Én tettem tönkre az életedet. Amit én adtam neked.
– Egy vagy két shotot kérsz? – kérdezem. A tömény shot az szakmai nyelven a sima feles pia, bármiféle keverés nélkül. – Whisky, mint általában?
Leengedem a fegyvert. Ahogy a szemébe néztem, azt láttam, mint a legtöbb vendég szemében. Hozzávalók: üresség, telítettség, kétségbeesés, reménykedés, felhevült érzelmek, néhány jégkocka. Ahogy a szemébe néztem felismertem az egyik ritkán látott színészt, aki olykor hozzánk jár a társaságával.
– Mi a szar ez? – kérdezem.
Matkovics lép be az ajtón. Szájában cigi. Kezet fog „apámmal”, elküld mindenkit. Leül az asztalhoz. Tölt mindkét pohárba. Rám néz. Várja, hogy leüljek.
– Azért kíváncsi lettem volna rá, hogy meghúzod-e a ravaszt – mondja.
Leülök. Meghúzom a vodkát. Nem vagyok tipikus bűnevő. Most csak azért iszom, hogy nekem jobb legyen.
– Miért csináltad? – kérdezem. – Mi értelme volt?
– Ismerlek ezer éve, te fasz. Lassan kicsinálod magad. Azt akartam, hogy megbirkózz a saját bajoddal. Mindig mások problémájával foglalkozol. Te vagy az, aki mások szarságait a vállára veszi. Aki megvereti magát, mert valaki valakit megcsalt. Vagy elbaszott valamit a melóban. Te vagy az, aki akkor is hallgatja szerelme bánatát, mikor nem akar tőled semmi, csak egy váll vagy, akinek kiöntheti a lelkét. Görcsösen segíteni akarsz mindenkinek, mert magadon nem tudsz.
– És ez olyan nagy baj, hogy segíteni akarok másoknak?
Újabb adagot tölt a poharakba. Le is húzza. Nem vacakol a következővel. Az üvegből iszik.
– Ugyanúgy függő vagy, mint sokan. Új kocsikat vesznek, házimozi rendszert, vagy belevesznek a munkába. Párkapcsolat függők lesznek, vagy szexmániások. Számítógép függők, macskákat tartók, állatvédők vagy épp idegengyűlölők. Én a piával feledtetem el a bajomat. Mindenki ráfügg valamire, hogy a lelkében tátongó feketelyukat betömje. Te ezt teszed a kibaszott nagy bűnevéseddel. De a saját lelkedet nem rakod helyre.
– Barbara tudott erről? – kérdezem.
– Barbit nem vontam bele. Ő nem értette volna meg. – Meghúzza a vodkás üveget. – Szeretnék olyan lenni, mint Barbi. Tiszta és naiv. Egy igazi angyal. De mi nem lehetünk olyanok. Nem tudunk már olyanok lenni.
Matkovics eljátszatta velem ezt a pszichodrámát, de semmi nem oldódott meg. Lelkem sem kapott új frizurát, csak összekócolta a dolgokat.
Felállunk. Érdeklődve vizsgál. Igazi antropológus.
Behúzok neki egyet.
Az arcához kap.
Köp egyet.
– Ezt azért, mert magamra vállaltattad, hogy megdugtam a húgomat.
Vigyorogva néz rám.
– De nem történt meg. Nem követtél el bűnt. A bűn akkor is bűn, ha nincs következménye? Csak azon múlik, mi mit érzünk annak?
A kocsmába megyünk, ahol dolgozom. Kezdődik a műszakom. Barbara már bent ül. Mojitot iszik. Hozzávalók: fehér rum, cukorszirup, lime, mentalevél, szóda, jégkocka.
– Szeva, Szűz Mária – mondja neki Matkovics. – Már bent? Nincs jobb dolgod?
Barbara nem mond semmit. Szeme mosolyog Matkovicsra és rám. Nincs. Matkovics leül mellé, azt mondja:
– Hozd a tivornyaleveket
Leváltom a társam. A pult mögött állok. Előttem Barbara és Matkovics, felszakadt szájával. A triumvirátus újra együtt.
A boldogabb életet iszom. Hozzávalók: barátok, elfogadás, viccek, komoly dolgok, rázva, soha nem keverve, forrón, jégkockával.
Elmeséljük Barbarának Matkovics akcióját. Kicsit elsápad, de látva rajtam, hogy nem haragszom, megnyugszik.
Matkovics kivesz egy szál cigit. Babrálni kezd vele.
– Tudod, antropológus vagyok vagy mi a szar. Végeztem egy kis terepmunkát. Attól, hogy az „apád” nem az apád volt, kiderítettem, ki az anyád. Ha érdekel.
– Eddig is tudtam, ki ő. De már meghalt.
– Nem halt meg – mondja. – Az apád után kutattam, de őt találtam. Nem is értem honnan vetted.
– Nagyanyám azt mondta, miattam ment el. Én ezt mindig úgy vettem, hogy meghalt.
– Elmenni sokféleképpen lehet, barátom. Jó értelemben is.
Megszorítom a pultot. Ha így van, nem megöltem anyámat, hanem ő hagyott el engem?
Ha így van, ő a bűnös, hogy elhagyott, vagy apám, aki bűnt követett el rajta?
Akaratlanul is a tévére nézek, nem egy halott csecsemőt mutatnak-e egy kukában, aki én vagyok. Vagy egy állatkertben született jin-jang pandamacit monoklival a szemén.
– Rendben, mondd el – mondom.
– Biztosan készen állsz rá? – kérdezi. Mélyen a szemembe néz vastagkeretes szemüvege mögül. Tekintetében most nincs semmi szarkazmus, csak mély együtt érzés. Azt hiszi, nem látom, de közben szelíden megfogta Barbara kezét.
– Igen – mondom.
Matkovics hátrafordul. Odaszól a piás törzsvendégnőnek, aki hiába van itt minden nap, lehet a saját nevére sem emlékszik. Matkovics azt mondja neki:
– Marika, gyere ide, meghívunk valamire.
Bloody Mary-t töltök neki. Nem csöppen mellé egy csepp sem. Nincsenek menstruációs vércseppek. Nem jött meg. Én vagyok itt helyette.