Bottyán Edit - Tenger
Írta: Csak Nőknek!
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 346
Bottyán Edit: Tenger
Nyár volt, lusta nyár, a június épp csak kezdetét vette még, itt volt mégis, izzadtan, levegőtlenül ültek a teremben, nem volt kedve tanulni senkinek. Pláne orosz nyelvtant, s bár a főneveket záró kicsinyítő képzők játékossá, kedvessé tették a szavakat, a becézgetés csupán szárazanyag maradt, megkerülte az érzelmeket.
A fiú kifelé bámult már jó ideje, rosszkor, ő lett volna soros, hogy javítson. Fölfelé billenteni vagy át, a lehetséges érdemjegy nem kicsinyítő képzővel végződött, önmagában volt szerény és jelentéktelen.
Szóval kifelé bámult, s a megszólításra rezzent fel, lesz szíves, kérem, nőnem, példa, főnévragozás.
A fiú pillantása az ablakra tapadt, a nyitott ablakszárny mögötti távlatokba, az emelet elérhető közelségbe hozta az eget.
Nem kellett félni, hogy szárnyak, vagy, hogy önpusztítás, sem a mennyei öröklét, sem a hirtelen bevégzett élet lehetősége nem foglalkoztatta, a nyár elementáris erővel borult rá.
Athén, mondta ki magában, halk dödögéssel, elégedetten nevetett, ezt nem kellett volna, a Moirák szőni kezdték a sorsfonalat.
Kérem, kezdte kissé sértetten a tanár, gimnázium volt egyébként, tulajdonképpen nem fontos itt ülnie, ha nem akar. A fiú elgondolkodott, komolyan fontolóra vette az ajánlatot, valójában fenyegetést, akkor indulnék is, mondta, viszontlátásra.
A tanár mély levegőt vett, ez nem volt betervezve, ez a válasz, a fejben lejátszott forgatókönyv nem ezt hozta. Most rettegnie kellene, hogy bukás, gondolta, a fiú fölkelt, hanyag nyugalommal és kétszáztíz centivel, a tanárnál görnyedten is fejjel magasabban. Szóval nem állta útját senki, inkább nem, némán néztek utána a társak, ez igen, milyen bátor, meg sem áll biztos Görögországig. Még friss volt a tudás Odüsszeuszról, a bátorról és leleményesről, aki bár minden rafináltsága ellenére éveken át nem talált haza, hála többek közt Kalüpszónak, végső soron hős példaképpé érhetett. Mondjuk, a fiú számára nem, őt valójában a tenger vonzotta s a könnyű beszédű, víg kedélyű görögök, persze, a jelenleg élők, akikkel ógörög helyett csekély angolsággal beszélgethetett.
Tehát az orosz nem adott hozzá a mindennapokhoz, legfeljebb az érettséginek volt feltétele, még két év, gondolta az ajtón kilépve, az elég sok idő, bármi változhat. És változott is, például megbukott és más osztályba került, de ez egyelőre rejtett és jelentőség nélküli mozzanat, Delphoi jósnője előtt is takart jövő.
A tanteremből mindenesetre a lépcső felé vette az irányt, lesétált a földszintig, kicsit hezitált, majd az udvar mellett döntött. A focipályát enyhe lejtő övezte, gyeppel borított, a fiú szájába vett egy fűszálat s elheveredett. Még mindig a tengerre gondolt, a kalandra, a forró, bársonyos bizonytalanra, melyet Athén jelentett számára, noha korábban csak a szüleivel járt ott. És a lányra az osztályteremből, az örökké csöndes barnára, a merengőre, akit sohasem látott nevetni, legfeljebb elmosolyodni. A pici, hegyes orr szeplőit olyankor enyhe pír ülte meg, s csakhamar az arc dombjai is rózsaszínre váltottak. Nem, ez a lány csöppet sem volt görög, mégis ott volt a tájban, beúszott, befurakodott, s nem volt eldönthető, tenger morajlik-e, nimfa bűvöl, vagy szimplán csak a fiú lélegez.
Figyelj, jött később a haver, van itt most ez az óra, elmarad, esetleg lemehetnénk. Bringával vagy motorral pont belefér. Egyébként, tette még hozzá, jól kiakasztottad.
A fiú elnevette magát, halkan, elégedetten nevetett, mint a tanteremben, bántó él nélkül, mintha ártatlan, jól sikerült tréfa után volna, valójában a légynek sem tudott ártani.
Akkor motor, mondta a fiú. A haver a háta mögé kapaszkodott, a városból kifelé menet cirillbetű-ívekkel adóztak a múló időnek, s előttük csakhamar kirajzolódott a töltésoldal: mögötte, ha nem is az Égei-tenger, átmenetileg legalább, a Tisza.
És most, kérdezte a fiú.
Ma van a szülinapja, mondta a haver, s hogy lehetne virágot szedni neki. Mert itt van, nem is kicsit, s valóban, vízben, illatban, színben, formában egyaránt lehetett volna fürödni.
Végül utóbbiak maradtak, illatok, ízek, formák, érzékenyítő foglalkozás a gáton, megtalálni azokat a növényeket, melyekkel, ha nem is nevetés vagy szó, legalább egy mosoly előhívható.
Nekiveselkedtek, a június a szakállas gyökerek fölé nyurga szárakat növelt, felhevülten tépték, amit virágnak gondoltak, a karokban szarkaláb, zsálya, pipacs és lucerna keveredett. S valami megnevezhetetlen magasság, gyomokból leginkább. A csokor mellkasig ért, vagy a szívig esetleg, a kétszáztíz volt a viszonyítási pont, mindenképp óriás. A lány pici volt, szélességben és hosszúságban egyaránt, a csokor majdnem a szeméig, mondták is otthon utólag, nincs az a váza, ami elbírná ezt a tengert.
Tenger gazt gondoltak, egyébként, de nem akarták lohasztani a kedvet, ez volt az első csokor, melyet a lányuk kapott. A lány behunyta a szemét, persze csak otthon, egyedül, belélegezni a virágillatot, a vízpartot, a folyót, a meglepetést, ha egy csokorral lehet. S különös szaga volt a növényeknek, fűszeres, kesernyés, karcosan édes, mint a vadcseresznyéből készült dohány, mellyel évekkel később a fiú, a férfi a pipáját töltötte meg.
A nagyra nőtt gyomok új képet hoztak, örvényleni kezdett a víz, a tenger, s bár láthatóvá vált a part, s megéledt történeteivel a görög szigetvilág, nem voltak sem barlangok, sem nimfák. A lány elnevette magát, azért ez jobb is így, hosszúra nyúlna a várakozás.
Még az kéne, gondolta a fiú, tíz év kerengés, időközben ő is hazatért. Jó dolog Görögország meg Athén, és mesélhetetlenül szép a tenger, de van itt néhány szeplő enyhe rózsaszínben, meg egy pici, hegyes orr, a maradáshoz ez épp elég.