Bora Ildikó - Jónak lenni jó
Írta: Csak Nőknek!
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 460
Bora Ildikó: Jónak lenni jó
Az órák óta kitartóan szitáló ónos eső egybefüggő jégpáncéllá fagyott a kátyúkkal és repedésekkel tarkított járdán. Éva lassú, megfontolt léptekkel haladt, nem nézett se jobbra, se balra, csak ment egyenesen előre, mereven leszegve a fejét. Az eléje toppanó fiatalasszonyt sem vette észre, csak amikor az megszólította, karcos, dohányzásról rekedt hangon.
– Kérem, kisasszony!
A nő sárga kendővel védte fejét a fagyosan szemerkélő égi áldás ellen, kibolyhosodott szövetkabátja sehogyan sem illett sárfoltokkal pettyezett melegítőnadrágjához. Kétéves forma fiúcskát tartott a karjában, aki kíváncsian tekintgetett a feléjük forduló idegenre.
– Az Isten áldja meg, adjon egy kis kenyérre valót! Nincs mit ennie a gyereknek – emelte az anya olyan magasra a kicsit, amennyire csak tudta, majd letette maga mellé a járdára, és Éva felé nyújtotta megkérgesedett tenyerét.
Szinte nem múlt el nap anélkül, hogy Éva jártában-keltében ne botlott volna bele egy-egy utcai kéregetőbe. Még ha többedmagával várakozott is a buszmegállóban, rendszeresen kipécézték maguknak az utazóközönség adakozásra való hajlandóságát és anyagi lehetőségeit szakértői szemmel felmérő nélkülözők. A lány természetes szőke hajáról és világoskék szemének csodálkozó, naiv pillantásáról a jóságos, földre szállt angyalok juthattak eszükbe, de Éva, ahogy egyre jobban kiábrándult az emberekből és az életből, kezdte azt hinni, hogy sokkal inkább a láthatatlan tintával homlokára vésett „balek” felirat az, amivel magához vonzza őket, mint ragadós légypapír a bágyadt őszi legyeket.
Régebben, amíg még volt állása, csúsztatott pár forintot a feléje nyújtott tenyerekbe, ha éppen adakozó kedvében volt, de miután a cégen végigsöprő elbocsátási hullám végleg maga alá temette karrierálmait, következetesen elfordította a fejét, ha meglátott az utcán egy rossz bőrben lévő, hajléktalan kinézetű alakot. Feketén dolgozott itt-ott, szórólapokat osztogatott, gyerekekre vigyázott, vagy bevásárolt nehezen mozgó, egyedül élő idős embereknek. Épp a postára igyekezett munkanélküli járadékát felvenni, amelyből a szomszédos ablaknál rögvest be is fizetheti közüzemi számlatartozásait. Abból, ami a tárcájában marad, igen szerényen futja majd a napi kiadásokra.
Elengedte a füle mellett a kérést, és tovább indult a postahivatal bejáratához, ám a nő a nyomában maradt, cipősarkai csikorogva szántották fel az egybefüggő jégtükröt a járdán. Éva tekintete a fiúcskára tévedt. A kicsi a levegőbe emelte a kezét, ahogy anyjától látta, és csibészesen vigyorgott. A lány a kabátzsebébe nyúlt, hogy kihalásszon egy kétszázast, ám a mozdulat félbemaradt, amikor két férfi lépett ki a fényben úszó posta üvegbejáratán, egy idősebb és egy fiatalabb. Apa és fia lehettek, eléggé hasonlítottak egymásra. A fiú márkásnak tűnő irattáskát vitt a jobb kezében. Megálltak a postaépület falánál a bejárathoz közel, és halkan beszélgetni kezdtek.
A fiatalasszony úgy tett, mintha ott se lennének, hangosan követelte az ennivalóra szánt pénzt Évától, aki most már határozottan nemet mondott, hevesen rázva a fejét, de a nő nem tágított, mosdatlan szájából csak úgy röpködtek a válogatott szitkok. A fiúcska anyja hangjára összerezzent, és elkámpicsorodott képpel felsírt.
A két férfi lenéző pillantásokkal méregette a szedett-vedett öltözetű kéregetőt, majd Évára nézett.
– Van valami gond, hölgyem? Segíthetünk? – tudakolta az idősebb.
A fiatalasszony megigazította a sapkát a gyerek fején, és sűrű vállvonogatás közepette mormogott valamit az orra alatt, aztán pár pillanat múlva már be is fordultak a keresztutcába, mihelyt feltűnt egy kék villogóval araszoló rendőrautó a jégpáncéllal borított úttesten.
Éva csak a vigyorgó kis kópét sajnálta, és azt kérdezte magától, miközben leszámolta a csekkek összegét a postai ablakban ülő pénztárosnőnek, vajon jut-e ma étel az asztalukra? Ellépett az ablaktól, tárcájába tette a feladóvevényeket. Végül is jól tette, amit tett. Vagy inkább, amit nem tett. Elvégre nem az ő hibája, hogy családok százezrei maradnak vacsora nélkül nap mint nap, nem csak ebben az országban, hanem szerte a világon. Azzal a kétszáz forinttal amúgy sem oldotta volna meg az asszony és a gyerek gondját. Fülébe csengett a nagymamája hangja, aki még kislány korában óva intette attól, hogy akár egy forinttal is megszánja az utcán kéregetőket. „Ha csak egyszer is adsz nekik – figyelmeztette a nagyi –, akkor soha többé nem lesz nyugtod tőlük. A kisujjadat nyújtod, és máris az egész karodat akarják…”
Kilépett a postahivatalból, elment a sarokig, amerre a nő elkanyarodott. Ijedten tekintgetett körbe a szitáló esőből sűrű havazásba dermedt fehér függönyön át, mintha attól tartana, hogy bármelyik pillanatban újra előbukkanhat valamelyik kapualj rejtekéből, karján a gyermekkel, hogy élő lelkiismeret-furdalásként járjon a nyomában, fején a sárga kendővel, mint egy télbe nyarat fakasztó, érett napraforgó.
Kihalt volt az utca, akár egy holdbéli tájék, a sárga kendős nőnek és a kisfiúnak végleg nyoma veszett. A lámpák köré fonódó ködös fényudvarok az árnyékvilágból áttűnő halvány kísértetekként remegtek. Évának ijesztő érzése támadt, mintha egymaga maradt volna életben utolsó emberi lényként a világvége másnapján. Felnézett az emeletes házak ablakaira, és a félig lehúzott redőnyök mögül fel-felderengő fénycsíkok láttán megnyugodott, talán mégsem halt ki az egész emberiség. A nálánál szerencsésebbek behúzódtak meleg vackaikba, a családok együtt fogyasztják el a vacsorájukat, majd megnézik az esti tévéhíradót…
A feltámadó szél kíméletlenül sodorta béleletlen szövetkabátjának gallérja alá a gyér világításban szürkén kavargó hópelyheket, melyek tűhegyes fagykristályokként szúrták a tarkóját. Messze volt még a magányos, rideg otthon, s a hólé lassacskán beszivárgott kopottas csizmájába a varrások mentén, nyirkos érintésére valósággal begörcsöltek vékony harisnyanadrágba bújtatott lábujjai.
A közelben magasodott a nagytemplom. Bár kívül esett a hazafelé vezető útvonalon, Éva mégis úgy döntött, tesz egy kitérőt arrafelé. Ha nincs is bent fűtés, a hó elől menedékre lelhet. Majdnem keresztülesett a templom lépcsőjén gubbasztó, fekete gyapjúkendőbe burkolózott aprócska koldusasszonyon, a lábai elé helyezett pléhtányért sikerült is felrúgnia. A tányér széle hangosan koppant a lépcsők éléhez, ahogy a lendülettől megindult lefelé, s az idős nő nehezen összegyűjtögetett fillérjei szerteszét gurultak. Az asszonynak a szeme se rebbent, csak dicsérte tovább az Urat halkan, lehajtott fejjel. Éva lehajolt, összeszedegette a pénzdarabokat, és visszatette a tányért a nő a lábai elé. Amaz még csak fel sem tekintett, monoton hangon zsolozsmázott tovább, kopott rózsafüzérét morzsolgatva kékre fagyott ujjai között. Éva felsóhajtott, kivett egy ötezrest a tárcájából. Lehajolt, és a nő kezébe nyomta, mely a lábait melengető piszkos pokrócon nyugodott. Sarkon fordult, nem nézett a szemébe, csak fél füllel hallotta meg az odvas fogak közt gépiesen szűrt köszönömöt.
Egy rég elfeledett dal kísérte a haza vezető úton, halkan dúdolgatta, csak úgy magának. Könnyűnek érezte a testét, mintha súlyos tehertől szabadult volna meg, lábai táncoló macskatalpakként csusszantak a havon. Lassacskán elfogytak a hópelyhek az égi rostából, s a felhők mögül előbújtak a csillagok. A hőmérséklet fagypont alá süllyedt, de Éva már nem érezte a hideget. Arra sem gondolt, mit eszik holnap, vagy hogy egyáltalán lesz-e holnap.