Bontógolyó
Írta: Kert F. Klára
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 245
Bontógolyó
Blanka néni úgy pihegett ágyában, mint egy párnapos madárfióka. Gyér, ősz haja tincsekben tapadt a fejéhez, félig tátott száján zihálva vette a levegőt, mellkasa ütemesen emelkedett fel és le. A rémálmai miatt mindig csak hajnaltájt jött szemére az álom, így a reggelit az otthonban mindig elmulasztotta. Az a fránya bontógolyó, azóta is minden éjjel kísérti álmában. Először is hatalmasra, majd kétméteresre dagad, és megindul feléje, mind gyorsabban gurul, ő megpróbál kitérni előle. Se jobbra, se balra nem sikerül, már egészen közel ér a lábujjához, mellkasához, az orrához. Elvágódik, sikoltozik, ahogy a száján kifér, mert a golyó szétlapítja a lába fejét, de hang nem jön ki a száján, a csontja szilánkosra törik, az erek elpattannak, a vér, a testnedvek, csontvelő fröcsköl szerteszét. A golyó lomhán gyűri maga alá a vézna testet, már a térdét lapítja, ő hallja csontjai ropogását, mintha egy lombos fa ágait törné, zúzná az óriás szürke vastömeg. A fájdalomtól szinte eszét veszti, nyelvét, ajkait véresre harapja, hangtalanul ordít, kezével próbálja visszatartani a szörnyeteget, de az akadály nélkül végigrobog rajta. Tüdejét, szívét péppé darálja, már nem kiabál, nem érez fájdalmat, azt sem, hogy koponyáját, mint egy tyúktojást a golyó szétloccsantja az emlékeivel együtt a betonon.
A szerszámgyár úgy hatvan évvel ezelőtt a Várvíz utcában lakásokat épített a dolgozói számára. Blanka néni a férjével és csecsemő fiával, mint ifjú házasok ideköltöztek a negyvennyolcas szám alá. A gyárat sok évvel ezelőtt bezárták, a területét a rajta lévő lakásokkal együtt a múlt évben kisajátították, lakópark, játszótér, bevásárlóközpont számára. Blanka néninek a szociális osztály helyet szerzett az öregek otthonába. Sok huzavona után ebbe csak úgy egyezett bele, ha az állatvédők megfelelő elhelyezést biztosítanak három macskájának.
A nyár elején költözött kevés holmijával az otthonba. Békés természetű volt, nem zavarta szobatársa állandó motyogása, csoszogása. Kimenő idejében el-ellátogatott a Várvíz utcába, végigsétált a csupasz, függöny nélküli, leszakadt redőnyű, kiürített épületek előtt. Az ő házuk ablakában még ott állt elszáradva a tavaly ültetett muskátli, a virágládákban csak gaz virított.
Egyik sétája alkalmával messziről egy sárga darut pillantott meg. Égbenyúló karján vastag vezetéken egy szürke golyó csüngött. A szemközti parkolóból nézte, ahogy a golyó az utca végétől meglódul, derékba töri a kis, egyforma házakat. A falak szinte dominóként dőltek egymásnak, a cseréptetők megroskadva rájuk szakadtak, kémények gurultak be az omladékba, ablaküvegek freccsentek szerte. Hallani vélte, amint a falakban őrzött emlékek, örömök, bánatok, gyereksírások, részegeskedő férjek éjszakai randalírozásának hangjai, karácsonyi énekek dallamai törnek elő a törmelékek közül, mint egy megkergült gramofonból és kavarognak az ég felé, aztán eltűnnek.
A kórházban tért csak magához.
Nem sokat értett abból, amit az orvosok beszéltek. Azt mondták, a daganat a fejében már a jobb szemét is megtámadta. Nem operálták meg, visszavitték az otthonba. Még aznap éjjel felriadt, álmában újra átélte, ahogy a golyó maga alá gyűri a házakat az utcájukban. Így ment ez aztán éjjelről éjjelre, mindig izzadtságtól lucskosan riadt fel. Napközben többnyire fáradtan, bódultan üldögélt, majd egy délután hirtelen eszébe jutott, fia azt írta levelében valamikor, hogy karácsonykor meglátogatja. De hol van ez a levél? A konyhában vagy a szobában tartotta egy barna dobozban a többi között. Felkelt, és matatni kezdett a betegszobában. Orvosságos dobozok, kötszerek hullottak a földre. Egy nővér jött be, és próbálta megnyugtatni. Másnap délelőtt kisurrant a teherszállító kapun, és a Várvíz utcába ment. November végi hideg szél nyargalászott a területen, emberek vastag munkaruhában betonvasakat cipeltek, munkagépek forgolódtak. Egy csoport cigarettázó munkást kérdezett meg, nem láttak-e barna dobozban leveleket, itt a konyhában lehettek. Vagy kicsit arrébb a szobában. Az emberek értetlenül nézték, néhányan elvigyorodtak. Egy idősebb munkavezető megszánta a ballonkabátban, alatta hálóingben, mezítlábas papucsban didergő nénikét és kérdezgetni kezdte. Blanka néni csak annyit tudott, hogy valamikor itt lakott. Egy hazajárólélek, nevetett az egyik munkás. A rendőröket hívták, akik végigjárták a környéket, a kórházakat, végül kiderítették, hogy Blanka néni az Arany Ősz Öregotthon lakója és odakísérték.
A gondozónők megnyugtatták, nem baj, ha nincs meg a levél, elég az, ha tudja a tartalmát, csak várja nyugodtan a fiát, attól az még idetalál. Nem úgy van az, hasított Blanka néni szívébe az aggodalom. De hogyan találja meg őt a fiú, ha lerombolták a házukat, sőt az egész utcát. Valahogy értesíteni kellene, nyilván már úton van. Idejét sem tudta már, mikor ment el Péter fia Afrikába szúnyogokat, lepkéket, rovarokat tanulmányozni. Tudós ember volt, egyetemen is tanított. Évente pár levelet írt, egyszer talán nyolc-tíz évvel ezelőtt haza látogatott kis időre. Akkor még minden rendben volt, a ház is, a kert is.
Néhány nap múlva újra kisurrant a teherkapun csakúgy köntösben, papucsban. Valamelyik munkásnak majd megmondja – határozta el – ha lát egy fiatalembert bőrönddel tanácstalanul kóborolni az utcában, küldjék az öregotthonba. A nyirkos köd pókhálóként csapódott le a hajára, vállára, mire az utcába ért. Meglepődött, az építkezés területét körben palánkkal kerítették be. Belül hallotta a munkagépek zaját, emberek, szerszámok hangját. Kivel üzenjen? Fel-alá járkált az utcában, egy postás figyelt fel a hálóinges, mezítlábas idős nőre és értesítette a rendőröket. Az Isten vigyáz rá, mondták az otthon lakói. Blanka néni egy kiruccanása során sem betegedett meg, nem fázott fel, nem kapott tüdőgyulladást. Pedig december közepe felé járt már az idő, dér lepte be a fákat, a pocsolyák jéggé dermedtek. Kitartóan, szinte megszállottan járta az útját szegény a néhai Várvíz utcában havas esőben, dermesztő szélben, mert ki, ha nem az anya az, aki akár hegyeket is megmozgatna a gyerekéért, aki kutyahűséggel várja, várja, akár évekig is.
Ott álldogált órákig mezítlábas papucsban a fagyos földön, amíg valamelyik munkás, ha megpillantotta, vagy postás, ha arra járt, nem értesítette az otthont. Ismerték a taxisok is, kérlelték, üljön be az autójukba, hogy haza szállítsák. Csak akkor tette ezt meg, amikor azt mondták, hogy ma már nem jön több vonat abból az irányból, menjen nyugodtan haza.
„Blanka, térjen már észhez”, mondta egy idős úr az otthonban, a fia beutazta fél világot, ha Afrikában el tudott igazodni, akkor a saját városában is el fog találni magához.
Az otthon vezetője egyre idegesebb lett. A végén még elmarasztalják az intézményt, hogy nem tudja a lakók biztonságát garantálni, egy félig vak öregasszony gond nélkül rendszeresen kisétál a kapuján. A portás és a gondnok figyelmét többször felhívta, különös gonddal figyeljenek Blanka nénire a nap folyamán. De hogyan csinálja, kiabálta egy munkaértekezleten a dolgozók előtt. Egérré változik, vagy láthatatlanná tevő köpenybe bújik, így vagy úgy, túl jár az eszünkön. A végén tönkre teszi a karácsonyt, ha rendőrök mászkálnak ide. Mi van, ha elüti egy autó? Valaki azt tanácsolta, hogy a fiával kellene felvenni a kapcsolatot, hogy adjon végre hírt magáról. „De hol találok én meg egy afrikai lepkevadászt?” sóhajtott az igazgató.
Mindenesetre végigtelefonálta az összes, általa elérhető természettudományi, meg rovartani intézetet, egyetemi karokat és Radnai Péter tudományos kutató után érdeklődött. Az egyik helyen nyomára is bukkant. Egy intézet rovartani osztálya közölte, hogy Radnai Péter tudományos kutató önállóan végzett rovartani kutatásokat Afrika bizonyos térségeiben és rendszeresen küldött részükre tudományos adatokat, leleteket. Három éve azonban megszakadt a kapcsolat, azóta nem tudnak felőle.
– Na, ezt ne mondják meg az öregasszonynak. Legyen nyugodt a karácsony az otthonban. Találjanak ki valamit, – szólt a vezető gondozónőnek.
Az otthonban mindenki a karácsonyra készülődött. Az ebédlőben az asztalok mellett délutánonként arany- meg ezüstpapírokból angyalkákat vágtak ki, vagy színes füzéreket fontak. Közben karácsonyi zene szólt, iskolás gyerekek betlehemes játékokat adtak elő. Blanka néni is szokatlanul nyugodt volt. Napközben derűs arccal, csendben feküdt az ágyában, még mindig a gyengélkedőben, és szunyókálgatott. Jolán, az egyik gondozónő lépett oda hozzá.
– Nézze csak Blanka néni, mit hoztam. Egy levél jött magának a fiától, egyenesen Fokvárosból. Felolvassam?
Az öregasszony két kezébe fogta a levelet, körbe tapogatta és halkan dünnyögött.
– Hát, nagy kerülővel érkezett ez a levél, vagy sokáig elakadhatott valahol, hogy ilyen későn ért ide.
– Azt írja benne Péter, olvasom, hogy ...Kedves Anyu … sajnos nem tudunk karácsonykor találkozni, majd egy más…
– Dehogynem tudunk találkozni, – vágott közbe csendes mosollyal az arcán az asszony – de nem ő jön, hanem én megyek el hozzá!
– De hová megy Blanka néni az istenért – vágott ijedt képet a gondozónő. Az asszony a plafonra emelte a szemeit.
– Én balga, a földön kerestem, pedig már három éve fent vár engemet. Karácsonykor ott találkozunk.
– Honnan veszi ezt, hogy három éve.., ki mondta ezt magának?
– Egy angyal.
A félig nyitott ajtón át színes égők fényei villództak, az ebédlőből evőeszközök csörgése hallatszott, a vacsorához készülődtek. Kint a néptelen utcákon a lámpafényben a szitáló havas eső cseppjei szivárványszínben tündököltek. Bent a meleg szobában ezen a karácsony éjjelen Blanka néni elment ... a találkozóra.