Bizonyítás

Közzétéve 1 éve

Megtekintések száma: 290

Bizonyítás

A zöld lombszöcskét az ezüstfa egyik ágának tövisére húztam, a szarvasbogár és az erdei egér mellé és anya azt mondta, hogy ez így jó. Azt mondta, hogy megnézte a könyvében és ez így egyértelműen rendben van. Arra persze ügyelnem kellett, hogy csak minden második tövisre szabad tűzni valamit. Ez nehéz dolog, mert az ezüstfa tövisei sajátos szabályosság szerint nőnek, nehéz egyértelműen meghatározni, hogy pontosan melyik is a második. A rendszert csak anya látta tisztán és ő azt mondta, hogy megnézte a könyvében és ez egyáltalán nem probléma, minden rendben lesz.
Anyámat B., apám legjobb barátja tette tönkre végleg. Egyetlen telefonjába került és vége volt az addigi életünknek. Hogy miért? Apám miatt és a szex miatt és a büszkeség miatt. Azért, mert anyámnak nem vette be a gyomra, hogy a férje még ki sem hűlt teteme felett üljön tort az elhunyt egykori legjobb barátjával. Nem, ez nem ment neki, de az is lehet, hogy egyszerűen nem jött be neki B. Nem tudom.
A pontot az i-re mindenesetre két látványos pofon tette fel, amelyek közül az egyik széles közönség előtt csattant. Ez megalázó, ezt nem lehetett ignorálni, gondolhatta B. és nem is tette. Tett azonban mást: tárcsázott. Na de ez már később volt, több, mint egy évvel apám halála után.

Jó, szóval kezdjük az elején. Apám meg B. nagybetűs gyerekkori cimborák voltak, kiskamasz koruk óta ismerték egymást. Az életük, mint két párhuzamos görbe, látszólag mindig egyazon pontok mentén fordult egyazon irányba. Együtt jártak iskolába, együtt jártak csajozni és szinte percre pontosan egyszerre vesztették el a szüzességüket is egy ikerpár szomszédos heverőin. Mindig mindent együtt csináltak és soha semmilyen titkuk nem volt egymás előtt. Logikusnak tűnt, hogy életük párhuzamossága örökké tart, azonban a görbéik értéktartománya jelentősen különbözött és elkerülhetetlen volt, hogy előbb-utóbb más-más irányt vesznek fel. És az egyetem második évében jött is a fordulópont: anyám.
A szüleim története nem volt maníros nagy szerelem, nem voltak romantikus éjszakák. Ez a két ember egymásra nézett és tudták, hogy ők akkor mostantól együtt és kész. És anyám görbéjének értéktartománya olyan értékeket is tartalmazott, mint én, meg a húgom. Igen, húgom is volt nekem egyszer.

– Ez a három majd segít meglásd! – mondta anyám, amikor eldicsekedtem neki a szöcskével, meg a másik kettővel. – Ez majd elintézi azt a szarházit!
Ekkorra már gyűlölte B.-t, aki az ominózus pofonok után levette rólunk a kezét és anyámnak egyszerre nem volt családja, nem volt állása, nem volt otthona, nem volt szinte semmije sem. B.-t látszólag nem zavarta, hogy ezzel annak az embernek a fiát is tönkre teszi, akit annak idején testvéreként szeretett.
Valójában büntetett. Anyámat, mert visszautasította és felpofozta, apámat, mert feladva a görbék párhuzamosságát megnősült és gyerekeket nemzett, miközben ő, B. csak a közös álmot építette. Nagy cég, nagy ház, nagy család és mindez együtt, mint egy kommunában, ahol minden közös: az autó, a gyerek, a ház, a feleség.
Talán így gondolta, talán nem. Talán ez járhatott a fejében, amikor az egyik este keményen rámarkolt anyám fenekére a konyhában és a másikkal a mellét kereste mohón. Hát mit gondolhatott ez a marha? Ócska pornófilmekben látni ilyen giccset! A gyerek előtt a konyhaasztalon?
Ekkor csattant az első pofon.

– Ezt meg ne próbáld még egyszer! – mondta anyám.
– Ugyan már! – mondta B. és tudta, hogy anyámmal szemben már másodszor vesztett csatát, hiszen anyám egyszer már elvette tőle a legjobb barátját és a közös álmot.
Ez persze tévedés volt, mert apámat egy csaprészeg kamionsofőr vette el mindannyiunktól a húgommal egyetemben és a családi batár – így hívta apám a hathengeres kombit – nem tudta megvédeni őket azon a késő őszi napon. A családi batár menthetetlenül összetört a frontális ütközésnél és vele együtt tört szilánkokra a mi addigi életünk is.
A kettős temetés után B. biztosított minket, hogy mindenben számíthatunk rá és mostantól úgy tekint ránk, mint a saját családjára és voltaképpen nem is hazudott, mert innentől kezdve teljes egészében magáénak tekintette anyámat. Kétnaponta telefonált és a legváratlanabb pillanatokban jelent meg nálunk. Eleinte természetesen örültünk a támogatásnak, de aztán kezdett egyre terhesebbé válni a dolog. Gyorsan nyilvánvalóvá vált, hogy mire is megy ki a nagy ember túlzó gondoskodása.
– Hagyj egy kicsit békén! – mondta anyám.
– Ugyan már! – mondta B.

B. már akkor nagy ember volt, amikor a szüleim összeházasodtak az egyetem végén. Ő szinte még be sem fejezte azt, máris egy jelentős cégfelszámolással foglalkozó cég élén találta magát. Megvoltak a kvalitásai: szemrebbenés nélkül forgatott ki embereket az életük törmelékéből.
– Hogyan lehetséges ez? – kérdezte apám egy tudottan gusztustalan húzás után. – Régen nem ilyen volt. Hová lett a barátom és ki ez a fékevesztett barom?
Az meg sem fordult a fejében, hogy esetleg ő maga lehetett a gát, ami féken tartotta B. hedonista jellemét. Mert B. bizony habzsolta az életet, amihez pénz kellett. Nagyon sok pénz és lehetőség szerint másoké.
Apám talán azt gondolta, hogy beszél majd vele, hogy van ez az igaz barátság dolog és, hogy ők, akik szinte testvérek voltak, meg, hogy az életük görbéi újra párhuzamosságot mutathatnának, hiszen...
De apám ehelyett meghalt. Erre igazán nem számított. Ez a rosó fudzsó, ahogy a japánok mondják: nem tudhatod, hogy melyik percben ér véget az életed.

A baleset után anyám egy szemeszternyi fizetés nélküli szabadságot kért és kapott az iskolaigazgatótól.
– Rendeznem kell a soraimat – mondta és azt hiszem, hogy ez volt élete legnagyobb tévedése. A rendezés ugyanis abból állt, hogy lépésről-lépésre átritualizálta az életünket, mert képtelen volt elengedni apámat és a húgomat. Ekkor kezdte írni a könyvét, ami eredetileg talán trauma-naplónak indult, de – és ezt csak akkor tudtam meg, amikor a halála után a kezembe vehettem – csupán egy meghasonlott ember a történtek visszafejtésére tett kísérleteinek jegyzéke volt.
Anyám sokáig ingázott a téboly és a valóság között. Tőlem telhetően támasza akartam lenni, szerettem volna ha bennem talál vigaszt, de próbálkozásaimért legfeljebb egy-egy halvány mosoly lehetett a jutalmam.
Azt hiszem, hogy sohasem bocsátotta meg nekem, hogy én aznap nem ültem az autóban. Talán, ha minden egyes családtagját maga alá gyűri a felborult batár, talán, ha egyszerre veszíti el mindőnket, akkor képes lett volna feldolgozni a tökéletes veszteséget. Akkor talán maradéktalanul és feltétel nélkül át tudta volna adni magát a fájdalomnak, de így...
Így maradtam neki én, aki se nem voltam az erős férj, sem pedig a bájos hétéves kislány, csupán egy vézna, pattanásos, csetlő-botló tizenhat éves kamasz.

Eleinte B. csakugyan sokat segített. Intézte a temetést és átnézte apám zavaros pénzügyeit is. Kiderült, hogy sokkal kevesebb pénzünk van, mint ahogyan azt gondoltuk és a temetés költségei sem igazán használtak ennek a kényes egyensúlynak. Ő ugyan be akart szállni a költségekbe, mégiscsak a legjobb barátjáról volt szó, de anyám nem engedte.
Ellenben a nagy ügyintézés közepette gyakran maradt ott vacsorára is és együtt néztük ahogyan anyám – hat hónappal a baleset után – még mindig megterít apámnak és a húgomnak is. Igaz, ételt sohasem szedett ezekre a tányérokra, legalábbis, amikor én láttam.
Így utólag kétségtelen, hogy B. egyre többet engedett meg magának gondoskodás címén. A vak is láthatta, hogy teljes gázzal rástartolt anyámra, aki egy ideig – és talán ez volt a hiba – nem utasította vissza egyértelműen a közeledését. Hamar elindultak a telefonok is: – Hol voltál? Igen? És kivel?
Az első pofon előtti este B., amikor már mindennapos vendég volt, szó nélkül kezdte visszaszedni azokat a tányérokat, amiket anyám apámnak és a húgomnak készített.
– Azokat hagyd békén! – mondta anyám.
– Ugyan már! – mondta B.

Egy csattanás sok mindent tisztába tesz: bizonyítja, hogy elvesztetted a családod felét és bizonyítja azt is, hogy a nő, akit meg akarsz szerezni egyelőre nem lesz a tiéd. A kudarc érzése B. számára ismeretlen volt. Eddigi élete során mindössze két alkalommal futott bele és mindkétszer anyám révén. Ettől kezdve kevesebbet láttuk, de számos jel arra utalt, hogy szándékáról valójában nem tett le.
Azzal persze ő sem volt tisztában, hogy anyám elméje lassan elborul. Az ő görbéje és a valóság közötti távolság egyre növekedett. Erre egyikünk sem számított.
A következő őszi szemeszterben anyám már visszament tanítani és – bár a tányéros rituálé megmaradt – látszólag minden kezdett visszatérni a normálishoz közeli kerékvágásba.
– A káosz az életünkben szigorúan monoton csökken – mondta és nevetett, amikor ismét előbújt belőle a matematika-fizika szakos tanár.
A könyvét persze rendületlenül írta tovább, bár fogalmam sem volt róla, hogy tulajdonképpen mi is az, amit ír. Sohasem mutatta meg. Talán fájdalomregény, gondoltam és rá is kérdeztem, de csak kitérő választ adott. Nem igazán törődtem vele. Magamat próbáltam újra összerakni. Elkezdődött a suli és én rengeteget lógtam a haverokkal.
Amikor írt, anyám csupán felületes kapcsolatban állt a valósággal. Sokszor hangosan káromkodott, vagy nevetett, tudomást sem véve rólam. Aztán felfedeztem a felszúrt állatokat a kert végében, az ezüstfa egyik ágán.
– Anya képzeld! Az ezüstfa ágai tele vannak feltűzött állatokkal! Olvastam egy madárról, ami…
– Azokat hagyd békén, hallod! Ne merj hozzájuk nyúlni! – kiáltotta és olyan vad tűz égett a szemében, amilyet azelőtt sohasem láttam. Ez az idegen gyűlölet pillanatok alatt lehántotta a mázat az őrület valóságosságáról. Pillanatok alatt egyértelművé tette, hogy apám és a húgom után az anyámat is elvesztettem.
Talán már abban a pillanatban eszét vette a fájdalom, amikor ők meghaltak, de anyám okos őrült volt, rejtőzködő elmebeteg, aki el tudta hitetni a világgal, hogy minden a legnagyobb rendben van és az acélos özvegy ki fogja heverni ezt a páratlan veszteséget és ki tudja, talán még új életet is kezdhet egy másik férfi oldalán.

Ekkor kezdtem felfigyelni a titkos rituálékra, az alig észrevehető rajzokra a ház falain, a színes kavics- és homokkupacokra, a bekarcolt jelekre az ajtó- és ablakkereteken. Ekkor nyertek jelentést a rejtett mozdulatok, az újabb és újabb felnyársalt állattetemek az ezüstfa tövisein és ekkor értettem meg, hogy az imaként recitált szövegek – amiket eleinte csak akkor mormolt, amikor azt hitte, hogy én nem hallom – mind egy irányba mutattak.
Anyám korántsem naplót írt, vagy fájdalomregényt. Nem, anyám jegyzőkönyvet vezetett a kísérleteiről, amikkel vissza akarta hozni az életbe apámat és a húgomat, amikkel vissza akarta tekerni az idő kerekét, hogy megakadályozza, hogy azok ketten beszálljanak a batárba azon a késő őszi napon.
Matematikusként nem fáradozott holmi okkult szövegekkel és egyéb zagyvaságokkal. Mindent előröl akart kezdeni és a maga megfigyelései és szabályosságai szerint célba érni.
Arra később, a könyv olvasása után, sem jöttem rá, hogy mi alapján vetett el, vagy tartott használhatónak dolgokat. A könyvben mindenesetre tételek és bizonyítások sorakoztak katonás, letisztázott sorrendben. Függvények, ábrák, megkötések, csakhogy az egésznek semmi, de semmi értelme sem volt:

„Adott a halott lány és az élő fiú
lim(0-tól a féleszűig)
A túlélés esélye szigorúan monoton csökken,
ha az egyenletből kivonjuk y-t (y = anya),
mert az apa már a megoldási halmazon kívül van.
Akkor x értékkészlete, ha B értelmezési tartománya a halmazok metszetébe kerül:
x1= szarvasbogár (Lucanus cervus)
x2= zöld lombszöcske (Tettigonia viridissima)
x3= erdei egér (Apodemus sylvaticus)”

És egy diagram, ami megjelenítette az egyenlet görbéjét az összes kitétellel együtt: közepén egy ezüstfával (Elaeagnus angustifolia), az x tengelyen a lombszöcskével és az y-on anyámmal együtt.

10.

Anyám bezáruló világában exponenciálisan növekedett az ellenségek száma. Külsőleg és belsőleg is elmozdult benne valami. Ránézni olyan volt, mintha egy szellemképes televízió műsorát bámulnám.
B. ebből semmit nem vett észre és elkövette azt a hibát, hogy néhány fórumon sejtetni engedte, hogy ők ketten tulajdonképpen már összetartoznak és minden más csak idő kérdése. Ezt többen készpénznek vették. Voltak akik gratuláltak is anyámnak, hogy milyen bölcs döntést hozott, mert bár a férjét és a lányát semmi sem pótolhatja, de hát egy erős férfi, az azért mégiscsak egy erős férfi és persze a fiúnak is apa kell.
– Miket terjesztesz te rólam? – kérdezte anyám.
– Ugyan már! – felelte B.

Anyám sokáig készült a válaszcsapásra. Meg akarta mutatni ennek az embernek, hogy ő is tud ütni, oda, ahol a legjobban fáj. Annyira tehát nem volt bolond, hogy ne mérje fel az összefüggéseket, annyira azonban igen, hogy tisztán lássa a dolgok súlyát és a következményeket. Túlzó, kicsinyes bosszút forralt.
A leszámolásra az iskola alapítványának karácsonyi bálját szemelte ki. B., mint az alapítvány kuratóriumának elnöke parádézott a szerepében. Terelgette anyámat, próbálta folyamatosan a közelben tartani. Embereknek mutatta be és bal keze egyszerre anyám derekára tévedt. Ő pedig tűrt mindent, sőt ragyogott a szerepében. Sötétzöld koktélruhát viselt, mélyvörös haját szoros kontyba fogta. Vékony, sápadt arcán – alig valami púder és egy leheletnyi rúzs – nyoma sem látszott az elmúlt egy évnek. Csakugyan gyönyörű volt.
Aztán a vacsora közben egyszer csak késével a poharát kocogtatva felállt és beszélni kezdett. Mindenki a nagy bejelentést várta, de ahogy anyám haladt előre az előre megírt és bemagolt szövegben, úgy hervadtak le egymás után az arcokról a mosolyok, úgy torzultak görcsös vigyorrá, úgy nyíltak el a szájak a hallottakról.
Anyám kacskaringós, néhol zavaros példabeszédet tartott, idézve az evangéliumokat, hogy úgy szeresd felebarátod, mint tenmagad (Máté 22:39), meg a tíz parancsolatot, miszerint ne kívánd meg felebarátod házát és feleségét (2 Mózes 20:1-14), hát még az egészét ugye.
B., amikor rájött, hogy mi is történik, felállt az asztaltól megpróbálta karon fogva elvezetni anyámat. Ekkor jött a második pofon: – Rólad beszélek te szarházi!
És ezzel mindennek vége volt. Anyámat végül az igazgató kísérte ki és mondanom sem kell, hogy borítékolni lehetett a következményeket. B.-nek csupán egy jóváhagyó telefonjába került és anyámnak nem volt többé munkája, azonnali hatállyal menesztették az iskolából.
Hitelezőink pénzt akartak és egyre-másra mondták fel a szerződéseinket, így néhány hónap alatt a házunkat is el kellett adnunk. Sok időmbe került, mire az ezüstfáról az összes odaszáradt dögöt eltávolítottam.
Új otthonunk egy penészes és vizeletszagú lépcsőházból nyíló ajtó, mindössze két kicsinyke szobát rejtett. Anyám ekkorra már teljesen munkaképtelen volt. A kontúrjai elmosódtak, olyanná vált, mint egy kifakult fénykép. Új lénye minden álcát levetve imágóként bújt elő: mozdulatai határozatlanok lettek, sokszor érthetetlen nyelven – csak ő tudta, hogy kihez – beszélt. Engem csupán közelgő nagykorúságom mentett meg az állami gondozástól. A sarki zöldségesnél kezdtem dolgozni az iskola mellett, hogy meg tudjunk élni valamiből.

11.

B. végül, csak megállapodott. Az esküvőre csaknem két teljes évvel apámék halála után került sor. Az arát senki sem ismerte. Honnan jött? Ki ő? Akik látták, azt mondták, hogy a vőlegény lánya is lehetne, annyira fiatal. Mindenki erről beszélt a városban.
B. mintha még egy utolsót belénk akarna rúgni, vagy talán a feltámadt lelkiismeret miatt – hiszen apám mégiscsak a legjobb barátja volt –, meghívott bennünket a szertartásra. Nyilvánvalóan tisztában volt vele, hogy nem megyünk el – anyám ekkor már nem volt olyan állapotban, hogy bárhol is megjelenjen.
Ami engem illet, nos velem valószínűleg egyáltalán nem számolt, mert miért is kellene számolni egy épphogy tizennyolc éves fiúval, aki a sarki zöldségesnél dolgozik és még a gimnáziumot sem fejezte be. Nem vagyok és sohase lehetek konkurencia számára semmilyen tekintetben. Mit akarhatott hát ezzel a meghívással? Semmit. Csupán egy gesztus volt, hogy ezzel véglegesen minden felelősség alól kivonja magát velünk kapcsolatban: – Segítettem, amit tudtam, a többiről nem tehetek. Lám, még az esküvőre is meghívtam őket! Bennem ugyan nincs harag.
Elmegyek, gondoltam. Elmegyek, hogy megmutassam magam, hogy a tudtára adjam: tőlem ugyan ne várjon feloldozást!
Szeptember 12. volt, fullasztó, meleg nyárutó. A barna csíkos, vastagszövésű angol zakó átizzadt páncélként tapadt rám. Használtan vettem a hozzá tartozó nadrággal együtt és csaknem egy teljes havi fizetésembe került a méretemre alakítással együtt.
A szertartásra sokan eljöttek. Feszengve álltunk és vártuk, hogy a pár kiszálljon a templom elé begördült hófehér limuzinból. B. – aki ritkuló sötét haját bőséges pomádéval ellensúlyozta – halványkék nyári zakóban és hófehér nadrágban feszített. Olyan volt az egész, mint egy cukrozott, szirupos álom. Színpadias mozdulatokkal nyújtotta a karját a menyasszonynak, akinek szolid, pasztell ruhája sejtetni engedte karcsú alakját. Finom metszésű, barna szeme, festett, gesztenye haja sehogyan sem illett ebbe a habosított One Man Show-ba. Ritkán látni két ennyire össze nem illő embert.
Ahogyan lépdeltek a templom vörös szőnyegén az oltár felé, akartam, hogy észrevegyenek. Akartam, hogy lássanak, hogy eljöttem, mert nem hunyászkodom meg, mert van bennem tartás és van, aki örökké emlékeztetni fogja B.-t apámra és most már anyámra is, aki holdkórosként bolyong valahol a közeli utcákon. És a szemébe akartam nézni annak a nőnek is, aki egy ilyen alakhoz köti az életét. Hogyan lehetséges ez?
És külön-külön mindkettejük tekintetébe fúrtam a sajátomat. B. arcán, amikor észrevett, pillanatnyi árny futott végig. Nyilván felötlött benne, hogy az anya után most a fiú is nagy jelenetet rendez majd, de elfordítottam a tekintetemet, jelezvén, hogy nem akarok botrányt. Elégedetten nyugtázta: – Ami volt, az elmúlt fiú. Harag? Ugyan már!
A menyasszony nem viselt fátylat. Szeme kissé tágabbra nyílt, amikor a tekintetünk találkozott. Éreztem, hogy nekem még dolgom van ezzel a nővel. Nem vártam meg a szertartás végét, hazamentem.

12.

A lakásba lépve láttam, hogy anyám arccal a kő felé a konyhapadlón fekszik. Nem kellett semmi bizonyosság, azonnal tudtam, hogy halott. Hiszem, hogy abban a pillanatban halt meg, amikor B. kimondta a boldogító igent.
Próbáltam, de képtelen voltam sírni. Napokig kondicionáltam magam, hogy legalább a temetésen fussa könnyekre. A szertartás rövid volt és csupán néhányan jöttek el. És én közben semmi másra nem tudtam gondolni, mint arra a mandulavágású, barna szempárra ott a templomban.

13.

Azóta csaknem két teljes év telt el. Számtalanszor láttam az utcán, de soha még csak nem is köszöntem neki. A múlt héten azt álmodtam, hogy egy szilvafát ültetek a régi házunk kertjében. A fa rohamos növekedésbe kezd és a következő percben már potyognak is róla az érett, húsos szilvák. Én lehajolok és kiválasztom a legszebb és legnagyobb darabot és ahogy a két végén megnyomom roppanva hasd fel a húsa. A mag helyett azonban egy parányi nő fekszik összekuporodva a gyümölcs közepén. Fázósan húzza össze magát, anyaszült meztelen. Tenyerembe veszem és melengetni kezdem. Időnként rálehelek, hogy még melegebben tartsam és ő mindeközben egyre növekszik. Már nem bírom tartani, lassan a földre eresztem. És ott áll előttem és tudom, hogy ő az. És már ölelem és csókolom és ő is vadul ölel és csókol és átizzadt pizsamában, kóválygó fejjel kelek fel.

14.

Az egyik délután, amikor belépett a zöldséges boltba, levegőt sem kaptam. Szilvát válogatott lassan, gondosan egy nylonzacskóba. Tátott szájjal bámultam. Szinkronicitás, mondja Jung ezekre, a jelentéssel bíró véletlenekre.
Felém nyújtotta a zacskót. Elvettem, de nem mértem le.
– Tessék – mondtam és visszaadtam neki.
– Nem méri le? – kérdezte.
– Nem. Ez pontosan egy kiló.
Két kézzel nyúlt érte, én két kézzel nyújtottam. A kezünk összeért. Szára, meleg érintés, de már húzta is vissza.
– Barackot is kérek – mondta.
– Egy kilót? – kérdeztem.
– Annyit. És almát is és paradicsomot.
És én minden egyes zacskót két kézzel nyújtottam és ő minden egyes zacskót két kézzel vette el. a kezünk az almánál ért össze a legtovább.
– Borízű – mondtam. – kicsit fanyar.
– Jó lesz – mondta.
– Biztosan?
– Biztosan.

15.

Ahogy telnek a napok és a hetek egyre biztosabb vagyok abban, hogy ez a nő kell nekem, mert ez a nő valójában az enyém. Nem, nem a bosszú miatt, hogy visszaüssek B.-nek. Nem azért, hogy megalázzam azt a pomádézott hajú majmot, aki elárulta apám emlékét és tönkretette anyámat is. Nem. ez a nő kell nekem a barna, mandulavágású szemével, a festett gesztenye hajával, a filigrán alkatával. Kell, pontosan úgy, ahogyan megálmodtam és azt is tudom, hogy én is kellek neki!
Én most huszonkettő vagyok, ő talán, ha negyven éves. Mindössze tizennyolc év. Ennyi választ el minket egymástól. Tizennyolc év és az a fasz B! Hát B.-t akkor bizony ki kell iktatni a képletből. El kell érni, hogy B. görbéjének értékkészlete ne legyen releváns a mi egyenletünkre nézve. B. hatását szigorúan monoton csökkenteni kell, de majd én teszek róla! Már mindent megnéztem anya könyvében. Talán nem is lesz olyan nehéz!
A zöld lombszöcskét az ezüstfa egyik ágának tövisére húztam, a szarvasbogár és az erdei egér mellé.

Bizonyítás

Keresés

Hírek

Kiemelt művek

Kategóriák

Legújabb művek