Betakarnak unokáim

Írta: András Adél


Közzétéve 3 hete

Megtekintések száma: 63



Betakarnak unokáim

Hatéves koromban sokoldalú, művészi tehetséggel megáldott, gyönyörű kislány vagyok.
Már óvodásként megtanulok olvasni, és aki olvasni tud, az írni is. Ha pedig a hosszú, prózai sorokat megfelelően tördeljük, máris vers válik belőlük. Rímelhetnének is, de minek, a modern líra szabad. A jó ritmusban felolvasott költemény pedig önmagában egy dal. Kinek kell szolfézs, kottaismeret; abszolút hallásomnak köszönhetően zseniális énekesként tündöklök így is.
Apró aranykezeimmel, kecses tollvonásokkal megtervezem, majd elhordott, fölöslegessé vált rongyokból életre keltem fellépőruháim. Hibaszázalékon belüli azon darabok száma, melyeket még szívesen hordott volna gazdája, mielőtt áldozatul estek szabóollómnak. Mert természetesen gyönyörűen varrok, stílusteremtő kreációimat magam keltem életre; anyukám portörlőnek félretett, kinyúlt, sárga pamutpólójából így születik nagyestélyi.
Husi ó-lábaim csónakméretű magassarkúba csúsztatva, modellként vonulgatok a hosszú előszobai kifutón, majd felszökkenek az asztal tetejére, hogy megcsillogtassam előadói vénám. Kristálytiszta, csilingelő hangon, teli torokból énekelem saját megzenésített költeményem, hogy azt mondja: „Én vagyok a legszebb a világon, akármerre nézek, senkit nem találok.” A közönség könnybe lábadt szemmel, lelkesen éljenezve, elbűvölten tapsol produkcióm végén.
Bár a csekély számú publikumot szüleim, nagyszüleim alkotják, érzem, ünnepelt, híres, utánozhatatlan, nemzedékeken átívelő világsztár leszek.
–––

Beválasztanak a ballagási ünnepség kórusába. Szükség van egy altra, nem gond, hogy szoprán vagyok. Csak egy-két dal, menni fog. Botfülem van, a kottát nem ismerem, nem játszom egyetlen hangszeren sem. A hangom meg… zuhanyozás közben sem énekelek.
Nagyratörő ambícióim mindössze másfél méteres testmagasságig repítenek – ennyit a modellkarrierről –, ezért kénytelen vagyok felhajtani a túl hosszú fellépőnadrágot. Remekül sikerül, a két nadrágszár közti három centis különbségről majd elterelem a figyelmet felemás zoknival. Bár két évvel korábban kaptam szülinapomra egy fehér varrógépet – a felső szálat már sikerül befűzni –, kézzel varrok. Fél nap alatt megvagyok vele.
Az ing rövid ujjú, egyszerű, fehér, ezzel nem lehet melléfogni. Nem sokat foglalkozom az öltözködéssel, sosem volt stílusérzékem. Egyébként sem áll jól semmi, nincs nyakam, derekam, hajam önálló életet él; szeretném azt hinni, hogy hullámos, de inkább csak nem egyenes.
Rám sózzák a búcsúbeszéd írását. Elég jól szövegelek, mondják. Szóban. Amint leírom gondolataim giccses közhelygyűjteménnyé kovászolódnak össze. Magam is unom, mikor felolvasom az izzasztó kánikulai búcsúztatón, felemás hosszúságú nadrágomban zavartan egyik lábamról másikra billegve. Nem szeretek középpontban lenni, dadogok a rám szegeződő tekintetektől.
– Ügyes voltál – ölel át anyukám hazafelé menet. Mindenki más csak a sikeresen befejezett tanulmányaimhoz gratulál.
–––

Arcom a fürdőszobatükörben: erős orr, keskeny ajkak, barna szem. Középkorú nő, tizenkettő egy tucat.

Magamra kapkodom az este előkészített szürke farmert, pólót. Sietek, negyedéves zárás vár.
Ötven fős könyvelőiroda, jómagam apró láncszem benne. Talán nem a leggyengébb, de nélkülözhető, cserélhető.
– Kész vagy már, felöltöztél? – nézek be a fiamhoz.
– Anyuu… rajzolj nekem egy indiánt!
– Édesem, mondtam már, hogy nem tudok rajzolni.
– Akkor mesélj valamit!
– Most nincs időnk olvasni.
– Nem kell olvasni, mondhatsz magadtól.
– Nem vagyok író. Igyekezz inkább kérlek, elkésünk!
Durcásan ül be a kocsiba:
– Semmit sem tudsz. Énekelni sem szoktál.
Mi tagadás, azt sem tudok. Nincs művészi vénám, családi örökség.
– Kiskorodban olyan kreatív voltál – így anyukám. Értsd: unalmas, fantáziátlan felnőtté váltál.
Szerencse, hogy a fiam nem rám hasonlít. Különleges, magabiztos kis srác, imád szerepelni:
Kedves nézőim, köszönöm, hogy velem tartotok! Mai műsoromban arról lesz szó…” Sosem tudjuk meg, miről. Rohanni kell a suliba.
Alapfokú művészeti iskola, ének-zene szak.
–––

Reggel áthozza a lányát a fiam. Informatikai konferenciára mennek a feleségével – kockák mindketten.
Gyönyörű unokám viszont igazi művész. Épp a Szabadság hidat veti papírra.
– Segítenél a tetejére rajzolni a sast? – Az apró részletekkel még nem boldogul.
– Turul madárnak hívják. Segítek persze, bár nem tudok rajzolni. Jó lesz így?
– Jujj, de szép! Nagyon jól rajzolsz, Mama!
Ebéd után, túrós gombóctól jóllakva, letelepedünk a kanapéra. Egy kis szieszta reményében halkan énekelni kezdem neki a Három szabó legényeket bízva benne, hogy a mókás régi dalocska eltereli figyelmét a hangomról.
– Olyan szépen énekelsz, Mama – ejti fáradt fejecskéjét az ölembe.
Délután divatbemutatósdit játszunk. Csomagolópapírra fektetem kifordított hálóingét, körberajzolom, kész is a minta. Régi, aranyindákkal díszített abroszból hosszú ruhát varrok a szekrény mögött porosodó, megsárgult varrógéppel. Elbűvölve csodálja tündérruháját.
Magassarkú papucsomba bújva vonul a kis manöken az előszobából a nappali színpadára:
– Kedves nézőink, Bijönszé következik! – Halandzsanyelven énekel, elbűvölő a hangja.
A tartalmas nap után mindketten várjuk már az estét.
– Mondasz mesét?
– Hozom a könyvet.
– Nem, nem olyat, igazit mondj!
Nem találom ki előre, hagyom, hogy sodorjon magával a történet. Egyikünket sem zavarnak a
logikai bakik, lényeg, hogy a végén a hős kislányt ünnepli az egész világ.
– Aludj jól, szépségem! – terítem rá az őzikés paplant.
– Te is szép vagy, Mama, jó éjt! – ölel át bágyadtan. Betakar szeretetével.
Szép vagyok, ünnepelt, pótolhatatlan szupersztár.