Befürdés Zamárdiban
Írta: Jahoda Sándor
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 270
Befürdés Zamárdiban
Ó, a Balaton, a Balcsi! Mint Balatonpartiak, természetesen fürödhettünk a tóban. Ha megengedték a nevelők.
Egyik áprilisi napon, szép idő lévén, lemasíroztatott minket a nevelő. Ezt szó szerint kell érteni. Lemasíroztunk a partra, kettes sorokban. Tudni kell, hogy annak idején tisztán leesett az embereknek, hogy zacisok vagyunk. Hogy miért? Mert ugyanolyan ruhában feszítettünk, sőt a legtöbb esetben a színe is mind ugyanolyan volt az egyen-maskarának; történetesen melegítőalsó- és felső.
Aztán a partra érvén, vezényszóra alsógatyára vetkőztünk; össze is mosolyogtunk, mert ugyanabban a bő és ugyanabban a fehér alsógatyában parádéztunk mindannyian… Nyilván bizarr látványt nyújthattunk. De égen és földön egy árva lélek sem volt a szeles parton. Legfeljebb a fehér hattyúk mosolyoghattak a bajszuk alatt, látva minket a fehér alsóban.
Egyébként ma sem értem, mire volt ez jó. Jutalom-pancsolás? Vagy fürdésünkkel ünnepélyesen – tényleg volt benne valami komor rituálészerűség – megnyitottuk volna az új idényt? Ki tudja. A víz mindenesetre hideg volt.
És hidegek voltak, úgy általában, az intézeti viszonyok-körülmények. Ám történtek csodás, mondhatnám megmagyarázhatatlan események is. Egyik például az volt, még harmadikban, hogy Óriásseggű Marcsa örökre eltűnt a környezetünkből. Azt beszélték széltében-hosszában, hogy a kerékpárjának – amellyel hozzánk a munkahelyére szokott tekerni, meg tőlünk vissza, haza – szóval a nyerge… nos, a nyerge beleszorult abba a hatalmas valagába, és hosszú időre kórházba került, ahol is szabályosan ki kellett belőle műteni az ominózus nyerget. Ez oly szép, és olyannyira nem várt ajándéka volt a sorsnak, legalábbis a mi számunkra, hogy fetrengve röhögtünk, úgy, hogy a könnyünk is kicsordult… Mert lám, a sors is tud pofonokat-rúgásokat osztogatni. Sőt, egyebeket is.
Maradtak azért jócskán szadista nevelők. Élénken emlékszem a fehérköpenyes, sötéthajú, sötét barkós, sötét és primitív Laci bácsira. Na, ő például a pajeszhúzgálást szerette rajtunk gyakorolni. Egészen mesteri módon művelte, azt el kell ismerni. Lévén, hogy akkoriban hosszabb haj volt a korszellem, ez a húzogatás – vagy inkább tépkedés – igen fájdalmas érzés volt; vonítottunk is rendesen. Nem kellett különösebb ok rá, elég volt, ha összetalálkoztunk vele, és máris… De voltak egyéb mesterei is a gyötrésnek.
Én úgy gondolom, hogy a nevelők képzetlenek, ember- és gyermekgyűlölők lehettek. A rendszer pedig olyan volt, hogy nem kellett, nemhogy diploma, de még érettségi sem, hogy foglalkoztassák őket a nevelőotthonokban. Ez érthető. Meló – az meló.
Teltek-múltak a hónapok, évek. És semmi nem lett jobb. Csak én lettem visszahúzódóbb, szomorúbb – és a tanárokkal szemben, furcsamód: – lázadóbb. Valami biztos bekattanhatott bennem. Sok évvel később volt szerencsém elolvasni az osztályfőnököm rólam szóló, ’85-ben keltezett jelentését. Amit egyenesen az igazgatónak írt.
Én úgy képzelem, hogy ezután az igazgató fölhívta magához az osztályfőnökömet, és…
’85 május. Az igazgatói iroda. Az igazgató egy öltönyös, ötvenes, kopasz, nagy barkójú férfi. Fontoskodva babrál a papírjai között; szájában füstölgő cigaretta. Kopognak.
IGAZGATÓ (elnyomja a cigijét a már csikkekkel teli hamutálban, aztán bosszúsan és hangosan kiáltja) ’GEN!!
Belép idegesen az osztályfőnök; SZTK-keretű szemüvegben; egy köpenyes, alacsony, műkontyos, kifestett, jelentéktelen külsejű negyvenes nő; az igazgató int neki, hogy foglaljon helyett a vele szemben lévő fotelben.
OSZTÁLYFŐNÖK (leül, és idegesen babrálva az ujjaival, szól) Jó napot, igazgató elvtárs! Olvasta a…?
IGAZGATÓ (összehúzott szemöldökkel) Mit, elvtársnő?
OSZTÁLYFŐNÖK (zavartan) Hát… ö… a jellemzést, erről a Nándi gyerekről…
IGAZGATÓ (krákog) Khm! Olvastam, igen. (erősen köhög, majd iszik a poharából egy korty vizet) Nehéz eset…
OSZTÁLYFŐNÖK (lelkesen bólogat) Igen, igen, az! Nagy-gyon nehéz. Képzelje, igazgató elvtárs…
Az igazgató rá se figyelve, keresgélni kezd az iratai közt; morogva káromkodik; aztán kihúzza, amit keresett; a többi tetejébe rakja, köhög egyet, majd rágyújt; az osztályfőnök riadtan nézi.
IGAZGATÓ (fölveszi a papírt, fontoskodva olvassa, hangosan) „A Paliskó Nándor nevű harmadik osztályos fiúnál fokozódó deviancia figyelhető meg…” (fölnéz az osztályfőnökre) Tehát deviancia, mint az elvtársnő írja…
OSZTÁLYFŐNÖK Valóban ez a helyzet, igazgató elvtárs! Kezd elviselhetetlenné válni ez a gyerek. Több tanártársam is folyton panaszkodik. Olga, az ének-zene tanára szerint…
IGAZGATÓ (hátra dől, hatalmasat szív a cigarettájából; köhög, aztán elnyomja, majd nyomatékosan) Magam is hallottam ezt-azt. Ismerem a sztorit, talán jobban is, mint maga, (gúnnyal) tisztelt elvtársnő. A nővére, Stefánia is a mi növendékünk, továbbá az öccse, Lajos is. Bár ő még csak óvodás. Az anyjuk évek óta küldi a kérelmeket odaföntre, hogy hozzák vissza őket Pestre.
OSZTÁLYFŐNÖK (meglepetten) Ezt nem is tudtam, igazgató elvtárs!
IGAZGATÓ Nem kell mindenről tudnia… Hát, legyen így! Nándika a negyediket már Pesten kezdi. Jó lesz így?
OSZTÁLYFŐNÖK (elragadtatva) Ó, igazgató elvtárs! Ez akkora jutalom, amit még fel sem tudok fogni!... Ez a kölök olyan rossz, beverte egy társa orrát, orvoshoz kellett vinni, és a tanítást is akadályozza folyton… grimaszokat vág, kérem, ez a gyerek vagy börtönbe, vagy őrültekházába fog kerülni, ebben olyan biztos vagyok, mint, hogy…
IGAZGATÓ Minthogy mindenről tudomásom van. Így legyen magának is, elvtársnő. Mind a három gyerek szeptember legelején fölkerül Pestre.
Az osztályfőnök egy könnycseppet dörzsöl el a szemén; arcán hitetlenkedés, hatalmas megkönnyebbülés és ámulat váltakozik a reménnyel.
És valóban így volt…
De előbb, a harmadik osztály végén, vagyis még azon a nyáron esett meg a következő:
Paliskó nagypapánál kitettek minket a szüleink. Mondván, hogy ott, Rákoshegyen kitűnően elleszünk, monstre vakáció, buli ezerrel… Nem így történt. Igaz, Zamárdiban nem is igen szerveztek táborokat, lévén, hogy úgyis ott a Balaton…
Szóval az volt a helyzet, hogy nagypapára időnként rájöttek bizonyos rohamok… Úgy kb. félévente, egy évente. És legalább egy-két hétig szoktak tartani. Ezek a rohamok masszív bor- és pálinkaivásban nyilvánultak meg. Ez mindig halálra rémítette az amúgy is szót alig szóló, riadt, ideges, állandóan a kezeit tördelő, depressziós nagymamát. Kismadár-nagymama ilyenkor mindig fogta a cókmókját és szabályosan elmenekült tőle. Most vitte Stefit is. Apámék lakásáig, Kőbányáig meg sem álltak…
Igen ám, csakhogy engem szépen ott felejtett a síkrészeg nagypapával, meg a kertben lakó hatalmas, fekete, de nagyon szelíd és nyugodt újfundlandi kutyussal, a Hekivel – majdnem két egész napot töltöttem a társaságukban.
Az első nap szorongással telt. Aztán a következő is, úgyszintén. Borért kellett mennem Matyi bácsihoz. Hoztam. Majd az utcában házi bort áruló Géza bácsihoz. Hoztam. Közben nem adott nekem senki semmit enni. Este a nagypapa tajt-részegen (és elég bénán), vagdalgatott nekem némi zöldpaprikát, meg volt valami régebbi kenyér. Ettem hát azt. De tennem is kellett valamit, mert nagypapára különösen szentimentális attak jött rá. Sírva tette be a magnóba a Millió, millió, millió rózsaszál…-t. Olyannyira megveszett ezért a számért, hogy egy hatvanperces kazettára csak ezt a számot vette fel, mintegy végtelenítve a dallamot... Ez volt ám a Gesamtkunstwerk! Ugyanis mind a két oldalon csak ez az egy szám ment! Aztán megfordította, és jöhetett a következő… Igen ám, de amikor már mozdulni sem tudott, engem kért meg a fordítgatásokra. Éjjel fél egyig bírtam a fordítást. Elképesztően fáradt voltam.
- Izé… nagypapa, én most… megyek lefeküdni – hebegtem neki.
De se kép, se hang. Holtfáradtan indultam a szobába, ágyba dőltem, és rögtön elaludtam. Kb. fél órát aludtam, amikor nagypapa is ment lefeküdni. Azért ébredtem fel erre, mert össze-vissza esett neki mindennek. Elképesztő zajt csapott. Aztán már csak a horkolását hallottam. Újra elaludtam.
Másnap reggel átrándultuk nagypapával és Hekivel Matyi bácsihoz. Nem messze lakott. Ők pálinkáztak vidáman. Én meg csak néztem. Aztán eltotyogtunk a kocsmába. Én, egyik karomban támogattam a nagypapát, a másik kezemben Heki pórázát fogtam. Nem semmi út volt. Egyszer úgy nekicsattant a feje egy beton villanyoszlopnak, hogy tiszta vér lett; patakzott, mondhatnám.
- Ne hívjak orvost, nagypapa? – kérdeztem.
- Gyerünk a kocsmába! – válaszolt ellentmondást nem tűrően.
Jó félórát battyogtunk, mire elértünk a kocsmáig. Nagypapa fején közben megszáradt a vér, és keletkezett egy jó nagy daganat. De ez nem számított. Hiszen ott voltunk a kocsma előtt.
- Váh… váhrjato… itt… kint – szólt nagypapa, majd bebotorkált a krimóba.
Hekivel ámulva néztük a sürgő-forgó embereket. A sürgő-forgó emberek is ámulva néztek ránk. Már nagyon éhes voltam. Úgy két órát ücsörögtünk Hekivel, mire kijön a kövér kocsmáros, és hoz nekem egy szendvicset.
- Nagyapád küldi… Na, egyél! – mondta bosszúsan, és visszament.
Hekivel nagyon megörültünk a szendvicsnek. Megfeleztem, természetesen, a kutyával, de Hekinek, aki négyszer akkora volt, mint én, a fél fogára sem volt elég. Nekem elég volt. Kurvára elegem volt már – mindenből.
Úgy három órával megérkezésünk után felbukkant a Kisfaludy utca felől – Apu! Szorongó arccal közeledett, amikor meglátott minket. Megállt előttünk. Heki az örömtől felugrott rá, és majdnem ledöntötte szegény sovány Aput.
- Jól van, jól van, és is szeretlek! – bontakozott ki az ölelésből, aztán hozzám fordult. – Jól vagy?
- Én jól. Ő pedig ott van bent – mutattam a kocsmaajtó irányába.
- Tökrészeg lehet... – motyogta idegesen.
- Az – feleltem.
Pár perc múlva Apu a vállán hozta ki a magatehetetlen nagypapát, aki folyton azt kiabálta sírva, hogy: Elhagyott… a Kismadár… Kismadaram… bűnös vagyok… meg akarok hahalnihi!...éhértehed?... éhértehed?....
- Me… hetünk – nyögte a teher alatt Apu. – Aztán… hazaviszlek.
(részlet a Szárnyak és csapások c. regényből)