Barlang

Írta: Fodor Kiss Júlia


Közzétéve 1 hónapja

Megtekintések száma: 318



Barlang

Még két lélegzetvétel és felérek hozzád. Megállok az öreg gesztenye árnyékában, kimelegedtem. A fák között álmosan nyújtózik az indián nyár, és hosszú árnyékot vet az útra az őszi délután. Az erdei ösvényen már csak tolni tudom a kerékpárom. Kicsit kifújom magam, és nézem, hogy az ősz bíborszínnel csordul le a dombokon. Enyhe szellő érkezik az erdő felől, és sárga leveleket sodor magával a szél. Indulnom kell, tudom, hogy vársz. Megírtad. Az út végtelennek tűnik, míg hozzád érkezem, és tudom a lopott perceket mohón falja fel az idő.
Végre megpillantalak. A barlang előtt állsz és kémleled az utat, amikor kibukkanok a fák takarásából, megjelenik az arcodon a kisfiús mosoly, és fényes ruhába öltözteti a szemedet a szerelem. Még két lélegzetvétel és felérek hozzád.
A kerékpárom nekitámasztom egy fa törzsének, és futok a barlang nyílásához. Te közben már bementél a barlangba. Bemegyek én is. A barlang hideg és a szemem nehezen szokik hozzá a sötétséghez. Megpillantalak, a barlang falának támaszkodva vársz rám, majd szorosan magadhoz ölelsz ezen a szűk helyen.
– Most végre itt vagyunk, csak mi ketten. Egy csoport, most ment fel a hegyre a turistaúton. Jó időbe telik, míg visszafelé jönnek – súgod halkan, és végigfut rajtam a borzongás.
Csak, az érzés, a vágy létezik. Úgy éreztem élek, ebben a pár négyzetméternyi térben, ahol elcsendesült a világ, és megállt az idő. A csókod édes, szokatlan, váratlan, az első a tizenhat évem alatt.
Határozott a mozdulatod, ami végig tapogatja a testem, követelőző az ölelés, úgy érzem, megfulladok. Arrébb tolom a kezed.
– Te kis bestia – súgod a fülembe fojtott hangon.
Idegen a hangod, amitől szertefoszlik a varázslat. Menekülni szeretnék, levegőtlen és szűk lett hirtelen a tér. Te is zihálva szeded a levegőt, ami megrémít.
Megkönnyebbülést érzek, amikor meghallom a turisták vidám nevetését.
– Szemetek, hogy ilyen gyorsan visszajönnek – szólalsz meg indulatosan, de nem engedsz el a szorosan ölelő karjaid közül.
A hangok egyre közelebbről hallatszanak, majd a barlang sötét falait megtöri egy elemlámpa kegyetlen fénye.
Zavar a fény, mert felfed minden apró kis részletet. Most bosszúságot látok a pillantásodban, eltűnt az a kisfiús mosoly az arcodról, a cinkos fényt is magával viszi a szemedből, ahogyan rám néztél az apám irodájában. Eszembe jutnak az üzeneteid a messengeren, a megismerkedésünk, a tervezgetés erre a romantikus, titkos találkozásra. Most látom, őszül a halántékod, látom a ráncokat a szemed sarkában, az ujjadon az elemlámpa fényében megcsillan az aranykarika. Beszűrődik a barlangba a valóság. Világossá válik a tegnap, a ma és a holnap. Nem nézek senkire. Vakít a fény, zavar az igazság, mégis megkönnyebbülést érzek. Világosan látok mindent, mégis szürreális a szituáció. A turisták egy pillanatra megtorpannak, majd továbbmennek.
Kilépünk a barlangból, előveszed a mobilt, és fényképezel. Megállítod az időt. A távolban egy villamos csilingel. Felpattanok a kerékpárra, és eszeveszettül tekerek.
Otthon az apám, megdicsér, hogy végre kirándulni mentem az osztálytársaimmal, és nemcsak itthon kockultam. Zavartan mosolygok, és kerülöm apám tekintetét, mert félek, hogy elsírom magamat. Beviharzok a szobámba, és becsapom az ajtót.
Este jelez a telefonom. Üzenetem érkezett. Átküldted a képet nekem, és egy szívecskés szmájlit. Nézem a képet, a kerékpár ott áll a fa törzséhez támasztva, én hunyorogva, zavartan állok a barlang előtt. A fa törzsén az országos kék jelzés, és alatta a barlang jel látható. Szinte hallom a villamos csilingelését. Gyorsan kitörlöm a képet, és kitöröllek téged is az ismerőseim közül a Facebookon.
Bámulom a telefonom képernyőjét, majd előveszem a fizikakönyvem, de csak bambulok fölötte. Az ajtó koppanására összerezzenek. Az apám kukkant be a szobámba, hogy jóéjszakát kívánjon.
– Nos? – kérdezi ő, és huncut mosollyal a fizikakönyv felé int.
Tudom, egy szavamba kerülne és idekucorodna az ágyamra és elmagyarázná az anyagot.
– Minden oké apa – válaszolom, és egy gombóc zárja el a torkomban a további szavakat.
Szeretnék odabújni hozzá, mint kislány koromban, de nem mozdulok, csak bólintok.
Érzem, félrecsúszik a mosolyom, és kamaszos daccal rejtem el az érzéseimet.
Nem jön álom a szememre, csak hánykolódom az ágyban és rád gondolok.
Eszembe jut az első messenger üzeneted. Azt válaszoltam, hogy nem ismerjük egymást, de te megírtad, hogy milyen ruhát viseltem, amikor az apámat meglátogattam az irodájában.
Rejtélyesek, talányosak és romantikusak voltak az üzeneteid. Egyik alkalommal, amikor meglátogattam az apámat a munkahelyén, jelzett a telefonom. Az üzenet tőled érkezett: Nézz, hátra itt vagyok az iratszekrénynél, majd egy idézetet küldtél át a József Attila verséből.
Apám asztalán is megcsörrent a telefon, és szerencsére felvette. Intett felém, hogy foglaljak helyet. Én lerogytam a székre és csak téged bámultalak. Szerelem volt első látásra, ami olyan erővel hullámzott végig az idegpályáimon, mint az áramütés. József Attila Óda című versének minden sorát éreztem a zsigereimben.
Mindent elsöprő szerelem volt Attól kezdve az üzeneteidnek éltem, beragadtál a gondolataim közé, elrejtőztél a homlokom mögött, és attól kezdve tüzes ágyat vetettek nekem az éjszakák. Néha megvárakoztattál az üzeneteiddel, és ilyenkor úgy éreztem, üresen ténfergett az idő, és porba hulltak a percek, az órák, napok.
Te egy felnőtt nőnek láttál engem, veled önmagam lehettem, és ez az érzés felszabadított engem a szüleim által állított korlátoktól, az apám hegyi beszédeitől, az intelmeitől.
Mégis megriadtam, elfutottam és kitöröltelek az ismerőseim közül. Te azt ígérted mindent, de mindent megtennél értem, és én most cserbenhagytalak.
Nem tudom meg tudod-e ezt bocsájtani nekem?
Lassan virradni kezd, és én úgy nézek ki a fejemből, mint egy zombi, és automatikusan teszem a dolgom.
Végre vége a tanításnak. Lerázom a haverokat, és sietek haza. Egyedül szeretnék lenni, amikor megírom neked, hogy bocsájtsd meg nekem a gyávaságom.
Már az előszobában hallom, hogy a szüleim az ebédlőben beszélgetnek. Meglep, hogy mindketten itthon vannak.
– Tudtam mindig, hogy gerinctelen, gátlástalan alak, tudtam, hogy a fiatal lányokra cserkészik. Amikor rájöttem, hogy az a szemét Katáról beszélt, elborult az agyam, és nekiestem. Ő tapogatta a monoklit a szeme alatt, nem védekezett. Én újra ütésre lendítettem a kezem, de a munkatársak lefogtak. A főnök magához hívatott bennünket. Mielőtt beléptünk az irodájába, odasúgta nekem, hogy most már biztosan ő kapja meg a kinevezést – hallom az apám hangját.
Nem tudok, egy tapodtat sem megtenni, úgy érzem megdermedt az idő, megkövesedett a mellkasomban a remegés.
Kivágom az ajtót, és kirohanok az utcára. Futok, mindegy hová, messzire, ki a semmibe.
Az autók kígyóznak a négysávos úton. Csúcsforgalom van. Hátranézek, az apám sprintel utánam. Átfutok az autók között a másik oldalra.
Éles csattanás, üveg csörömpölés zajára megtorpanok.
Futok visszafelé, és befurakodok az úttest mentén összegyűlt tömeg közé. Nem akarnak odaengedni. Hallom a saját üvöltésem:
– Az apám!