Bari Károly műveiről
Írta: Novák Imre
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 448
Szürrealista szellem - Bari Károly műveiről
Bari Károly a mély és nyers szegénységből érkezett az irodalomba. A cigány nép évszázados hányattatásai szólalnak meg verseiben, és létezésének viszonyairól szól. Népéhez forduló költő, aki öntörvényű és megalkuvásra képtelen, és aki érvényt akar szerezni kitűzött erkölcsi normáinak. A cigányvilág szokásait mutatja be, kapcsolva más népek kultúrájához, bizonyítva közös motívumrendszerüket, érzésvilágukat.
Bari Károly 1952-ben született Bükkaranyoson. Első verseit a Napjaink és az Alföld című folyóiratok közölték. A népdalok egyszerű és őszinte érzelemvilága állt hozzá a legközelebb. Camus és Dosztojevszkij vonzotta, és Nagy László lírája hatott stílusára, megfogalmazásaira. Kamaszként indult költői pályáján, egyik napról a másikra vált híressé. 13 évesen kezdett verseket írni, és 17 évesen már kötete volt.
Bari Károly
Petőfi
Életünkből-kitörölhetetlen szavakkal tördelted
lelkedet, jövőbe-látó szemeid taván mégis
csónakázni indult a halál; nem félt a
márciusi ifjak kínná-vergődő dühétől,
halálba-roppant csontjaidat lángokba: zászlóidba
göngyölte, pedig hogy sóhajtozott, nyögött a csatatér,
ordítva sírtak a mezők is;
barna köveket: pacsirtákat dobáltak az ég arcába,
feketébe szomorodott a délibáb: fekete lovasok
vágtattak Segesvár felé, országot-elborító
szemfödelet húztak maguk után: a mi szemeinket
takarták sötétségbe, nem láttuk, hol zártak a
földalatti erdők éjszakájába, szavakká-tördelt
lelked tüzes sziklája életünkre hengeredett:
hánykolódunk, égünk hatalmas súlya alatt.
Népe közérzetét közvetíti érzékenyen gazdag képi világgal. Szürrealista szellem. Idegen tőle a zsúrfiúi és a fád magatartás és viselkedés. Tudatos szerkesztéssel rendezi emlékképeit, látomásait. Képalkotása, valóságlátása mikrorealista. Metaforái lényegített élettények. Merész képzettársításokkal ábrázol, miközben víziói konkrét látvánnyá válnak. Nem fél a szavaktól, otthonos velük. Nem meghökkentő képalkotásokkal operál, nála nem kaland a szürrealizmus, hanem világfelfogás, ábrázolási mód, formanyelv, a világ kifejezése. Tiszta szándékú háborgása szólal meg műveiben, hisz a szürrealizmus felszabadító erejében, hisz abban, hogy megváltoztatható a világ. Harcol a hazugság ellen, és bízik a szó erejében. Regényesen szárnyaló írásaiban merész és lázadó. Nyugodtsága mögött indulat munkál, szenvedélyes hangon szól, megátalkodott hite kergeti. Bari komor, nem engedi meg magának az ironizálást. Nem a hagyományos kötöttségek híve, inkább az ide-oda hullámzó belső gondolat-hangsúlyok összecsendülését kedveli a világról való tűnődése közben.
Irodalmi berobbanása után a hetvenes évek társadalmi rendszerében lelassult pályája. Nem az irodalmároknak és a politikusoknak írt. Akkor az irodalmat is a viszonylagosság hatotta át, és azt már nem viselte el a hatalom, hogy a szovjet megszállásról és a szabadság hiányáról is írni lehessen.
Szabad szellemként nem másolt, nem utánzott, és nem hitt az egymást érő népboldogításokban sem, nem is kommunistáskodott. 1972-ben büntetést kapott és nem elismerést. Persze ez érthető volt, mert versei költői világképe nem a szocialista társadalomépítés elméletéből és gyakorlatából táplálkoztak.
Emlékszem, egyszer a március 15-i tüntetések után felolvasta néhány versét a Hazafias Népfront Béke klubjában, a Népköztársaság útján. Óriási volt a tömeg, még az ablakban is ültek. Szavai vihart kavartak, mert azt mondta: állunk a várban falhoz emelt kezekkel, szabadság hol vagy. Kitört a botrány, mert radikális volt ugyan a társaság, de ott inkább az volt a jellemző gondolkodás, hogy jó a szocializmus, csak rosszul csinálják ezek a vezetők. (Hogy mit mondtak a szabadszájúbbak, hagyjuk.)
A hetvenes évek közepén visszaszorított helyzetbe került. A magyar irodalmi élet fekete lapjai között a Bari Károly címszó alatt találhatunk néhány ellene elkövetett bűnt. Veszélyes nézetei miatt katonának vitték, pedig korábban egészségileg nem tartották alkalmasnak. Borzalmas tortúrákon ment ott keresztül. Megalázták, fenyegették, rugdosták a nép hadseregében. A halálba akarták kergetni. Majdnem sikerült is, mert egyszer feladta a harcot, felvágta ereit. Az aszály táborát járta, vérerei fonalait önként kioldotta, koponyáját már tenyerébe képzelte a sírásó csönd, és már a férgek csipeszei közt járt a hírekben, mert napkelet ellen állt tündöklő szemmel – ahogy a Száműzetés című versében fogalmazott. Ezt az írást kedvelt költője is államellenesnek nevezte és nem közölte.
Itt érdemes egy rövid kitérőt tennünk, mert a szocializmus alatt a néphadseregben a katonai élet anomáliákra épült. (Azt csináltak az emberrel, amit akartak.) Mi az olaszok ellen készültünk háborúra, nekünk kellett védenünk Keletet, ha átlépik a határt. Erre gyakorlatoztunk. Ezért kellett napokig kuksolni valamelyik erdőben az éjszakai riadó után, hogy megérkezzen az ellenség és megverjük, szétlőjük őket. Közben folyt a szocialista embertípus nevelése a seregben, ami azt jelentette, hogy legyünk lojálisak, vagy inkább támogatók. Ebben a világban nehéz volt szabad szellemként gondolkodni, Barit is az átnevelés ravasz trükkjével vonultatták be a seregbe, és gyötörtették más kiszolgáltatottal.
A civil életben is folytatódtak megaláztatásai versei miatt. Három hónapig volt a szegedi Csillag-börtönben - ítélet nélkül - köztörvényesek között. A Művelődési Minisztérium egy lépést sem tett érte. ( Hagyjuk most az akkori neveket!) Barit a Színházművészeti Főiskoláról is eltávolították. (Bilincstől kékültek kezei.) Tizenöt évig nem kapott állást, senki nem kereste. Azok voltak a vezetők, akik nem vállalták a konfrontálódást, és a hatalom relatív szűk téren belül központosult. Visszahúzódó lett. Bár 1984-ben József Attila-díjat kapott, de közéleti költő-szereplőként ritkán találkozhattunk vele.
Nehéz sorsú vidéken járunk verseiben. Körülöttünk a „szegénység örökzöld rozmaringvirága” és varjúkárogás, vályogcsomók, és Jézus útját „bűneink szögeivel teleszórtuk”. Csupa kellemetlen érzést kiváltó asszociációk kerülnek elénk a szegénységről és az elesettségről. Barival szólva: „sokan várjuk a kapukon kívül, hogy bizalmatok rézkrajcáraival megajándékozzatok.”
Bari magányos költő. Párhuzamokban és ellentétpárokban fogalmaz. Torlódó képei varázsfényében egy egész nép történelme jelenik meg szokásaival, gondolkodásával. Felidézi hiedelemvilágukat, ahol a hegedűk vijjogásában élők háta mögött megátkozott szerelmek sárkányai csatáznak, és döglött macskák szőrét rakják haragosaik kenyerébe, hogy megrontsák.
Onnan jön, ahol az éhség nagy úr, fehérre meszelt házak csordája legel az útszélen, és ablakfogaikkal csillagot harapnak, körülöttük kehes lovak nyerítése lobog a levegőben. A világ szomorú. Vonítanak a szél kutyái, meggyalázott virágok sírnak, átok-keserű szelek rakják ki az életre a gyerekeket, vércsék száján vonaglik a sikoly, szerelmesek egymás húsából élnek, és hajnalok tornyai dőlnek a vállukra.
Látomásos-szimbolikus világot találunk verseiben. A vidám dal idegen tőle. Hol három holló sí-rí, hol lihegő rózsák bomlanak a földre a felgyújtott percek erdejében. A képek a legérdekesebb, leginkább őket értjük. A meséktől nem szabadul, de nem tündérvilágról ír. A cigány népköltészet jelenik meg fordításaiban, festett képeiben. Arcukat hordja, arcát hordják. Témaválasztása kézenfekvő, saját sorsát írja. Egyszerre írója és hőse is verseinek. A cigányság világáról, a cigányfolklórról ír. Legyen az vers, mesefordítás vagy festmény. Az elfelejtett tüzekről szól, kimondja az éjszakát”, „halála dobog az inge alatt, akinek pacsirták fészkelnek a nyelve alatt, öleli emlékei romjait.
Kínja indította útnak. Romaként emelt szót. Nagyhatású poézis az övé. Kultúrák halmazából táplálkozik. Szenvedély, feszültség, szókimondás jellemzi. Virtuóz módon sodorják az olvasót pontos képei. A motívumok egymást erősítik, hangvétele, tempója erős, az olvasót mélyen megfogja. Erkölcsi alapon gondolkodó költő, az olvasó kreativitására is épít.
Az átélt gyerekkor eseményeiről, a cigányság életéről, nehéz sorsáról őszintén, személyes hangon ír. A fájdalmat és a hiányt szólaltatja meg verseiben. Plasztikus érzékenységű képekkel festi le a cigányputrikat, fölfedi az álommal bélelt házak falát, ahol anyja sűrű pilláival nem vitázik álom. Tisztítja a kormozott vályogépületeket és a bentélőket.
A Némaságok könyve című kötetében lány-agancsos kakasok káromkodásai szólnak, virágtalan ablakát bolyhos fagy maszatolja, nem lát be rajta senki. Kívül ősz van. A füst lépcsőin szikrák ugrándoznak, sasok szónokolnak a szilaszirten. A tudat tüskéivel bélelt csont-zsákba varrva figyeli, mit mond a lélek. Rókadémonok jönnek, szívek zuhanni kezdenek, az eszmélet küllői közt megtöretett a világ. Hűtlenségek magasodnak, a nap arany vadhús. Fekete végű kését szívének szegzi. Köddel fátyolozott a világ mosódik össze a vagánykodásokkal és elnémításokkal, horkoló tavakkal, részeg pünkösdi rózsákkal – ahogy ez az ember - alapú civilizáció gondolkodásában természetes.
Rosszkedvű világról tudósít. Az aggasztó múltról és jelenről szól, de mi a rideg jövőben is ezt a világot látjuk. Mindennapjaink levegője árad belőle. Nem csak homályosan sejtet, hanem az egymásra tóduló motívumok, metaforák, szóképek hálójával szövi át műveit, nála a cigány néplélek minden árnyalata megszólal. Írásainak textúrája ebből az élményvilágból és szabadságvágyból származik. A hagyomány és az identitás fogalmak körül mozog. A nyers szegénységből jött, az álmok országhatárain túlról, emlékek rongyaival. Hozta a fuldokló folyók sóhajait. Ez a verseit meghatározó életérzés. Ablakunkba csontsovány holdat állított, hogy ne menjünk ki a rétre, mert baj mindig akad és fölhasítják lábunk virágagyarak.
Visszatérő motívumokkal köti össze versszöveteit. Varjak, agyarak, virágok, ködök, csontok állnak szóképei alapján, ezekből bukkan fel a hold, a nap, a szél. Belehelyez minket a cigányok életébe, a vándorlások bizonytalan világába, ahol az ember arra vár, hogy talál valamilyen kincset. Csupa kellemetlen érzést kiváltó asszociációk kerülnek elénk a szegénységről és az elesettségről. A párnák csücskeit dér harapdálja, és vizes bürök-sípokon sikoltozik a szél.
A világot nem csak saját szemszögéből mutatja be. Előbukkan belőle a filozófus és a szociológus költő. Fekete világba néz - fekete szemekkel - a mesélés örömével, miközben gyöngyökké fagynak az arcán könnyek.
Néprajzi gyűjtései is fontosak. Cédéin a vándorútról, a faluszélről hoz énekeket, meséket. Az erdő anyja címmel négy és fél száz oldalon cigány meséket, eredetmondákat, hiedelemtörténeteket olvashatunk, ami sok év gyűjtő- és fordítómunka eredménye. Fontosságát emeli, hogy akkoriban a kultúrpolitika tagadta az önálló cigány kultúra létét, és ő bebizonyította, hogy igenis létezik ilyen, és egyenrangú más nép folklórjával. Fölhívta a figyelmet az itt élő népek közös motívumkincsére. Így ébredünk rá, hogy anyánk egy kicsit kun, vagy román, esetleg szlovák, tán cigány is, és csak tudatlanságunk vezet a népek közti acsarkodás szításához.
Hozzátartozik még életművéhez, hogy festményei, rajzai is a cigány kultúrát követik formanyelvében és témavilágában. Én úgy látom, hogy képei színdúsabbak, mint költői képei, bár hatásuk egy tőről fakad. Hozzátartozik még a leltárhoz, hogy német és francia nyelven is jelentek meg cigány-magyar művei.
Politikai okokból fakadó megrázkódtatásai ellenére is elmondhatjuk, Bari nem politikus alkat, mert túlzottan indulatos, és ez ott káros tulajdonság. Nem inspirálja a kompromisszumok művészete, erkölcsileg értékeli a mindennapok eseményeit az általános szabadságvágy, a bűn és az igazságtalanság kapcsán. Csak a kompromisszummentes szinteket tudja elfogadni. Művei kiállják az idő próbáját. A csönd a kedvence, ott talál magára. Lassan alkot. Neki az íráshoz sok belső időre van szüksége.
Bari soha nem tagadta meg cigány származását. Elfogadottsága révén kulcsfigura lehetne a cigány-magyar kultúra, életmód és együttélés összekapcsolásában. Mélyen gyökerező irodalmi hagyományaink folytatója. Közép-európai szintézist alkot verseiben.
Záró mondatként szeretném megjegyezni, hogy elfogult vagyok vele, mert korosztályom kultikus alakjának tartom.
Bari Károly
Vándorcigányok
Hajnalok tornyai dőlnek vállukra: szürke ködöt-ásító,
csípős szelek sörényébe-fogódzkodva érkező
hajnalok, a szegénység keserű füstje fojtogat
bennünket, nyikorgó szekereinken
visszük rongyokba-öltöztetett, hegedűszóval-cirógatott
isteneinket: csupa-tűz ölű asszonyainkat,
akik az árkok szélén szülnek, tündérek ők;
az utak tündérei, harmattal mosakodnak,
gyöngyvirág-levélbe törölköznek, szemünkre álmot
énekelnek esténként, szoknyájuk suhogása;
forró zivatar, amikor a varjak fekete
szárnycsapásai sötétséget karcolnak az utak
fölé, árnyékok lopakodnak a fák között;
lányaink kendőjét akarják ellopni, hogy majd
csókért adják vissza, nem őrzik vad kutyák
sátoros szekereinket; kíváncsiskodó
baglyok rikoltoznak csak a szekérrudakon,
a régi öregek hétpecsétes íratlan törvényei
égették keményre szívünket, cigányok vagyunk,
ponyvás szekereinket; kíváncsiskodó
baglyok rikoltoznak csak a szekérrudakon,
a régi öregek hétpecsétes íratlan törvényei
égették keményre szívünket, cigányok vagyunk,
ponyvás szekereken kóborol népünk a világban
hidegen-süvöltő telek, verejtékben-ázó nyarak
között, tábortüzek hamuvá-rongyolódott
lángjai alatt kincset keresnek az éveiket-már-nem-tudó
cigányasszonyok, akik döglött macskák szőrét
rakják haragosaik kenyerébe, hogy megrontsák,
arcunkra utak pora tapad, végtelen, csillagot-álmodó
puszták dideregnek mögöttünk, szurtos gyermekeink
az öröm piros-citeráját zengetik naphosszat; gondtalanok,
nyikorgó szerekeink az utak kőpadlójához nőttek,
kehes lovaink nyerítése lobog a levegőben, súlyos
fény-zászlók zuhognak a falukra: parasztjaik
az arany búzaföldek szívdobogásából falat
berozsdásodott, csikorgó tengelyű égtájak között;
az utak mellett: kormos ágaikra este
ráúszik a hold.