Barátok, szeretők és színeváltozások
Írta: Novák Imre
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 321
Barátok, szeretők és színeváltozások
A Magyar Nemzeti Galériában 2018 telén közel kilencven képet bemutató tárlat nyílt, amely a 20. századi brit festészet egyik rendkívül meghatározó vonulatát mutatta be. A kiállítás a figurális festészet történetéről szólt, különös tekintettel azon művészek tevékenységére, akiket a szakirodalom gyakran összefoglalóan Londoni Iskolának nevez. Ők azok, akik a világot pőrére vetkőztették. Élményanyaguk, festészetük problémavilága ezen alapul. A festmények központi tárgya az emberalak, az alakformálás, a festékkel, mint anyaggal való kísérletezés.
A társasági élet része lett a képzőművészet, mint ahogy a moziba, koncertre és a színházba járás is az. Immár társadalmi látványosság is. Ezért is nehezedik nagy nyomásként ez az elvárás a múzeumokra, hiszen az alkotások bemutatása mellett már az alkotók életéről is mesélnie kell egy-egy tárlatnak. Nem szólhat egynyelvűen már egy igényes kiállítás, legyen szó történelmi eseményről vagy bármilyen képzőművészeti gyűjteményről. A vizualitás minden elemét felhasználják a jeles kurátorok, rendezők, hogy közelebb hozzák hozzánk a műveket, a művészeket, hogy minél élményszerűbb legyen a képek bemutatása és környezete. Nem szűk szakmai kör nézi a képeket, hanem közönségszórakoztató produkciókat várunk, mozgó képpel, zenével, soknyelvű tájékoztatóval. Csak így lehet sikeres egy-egy attrakció bárhol a világon. Nem élt hiába Andy Warhol. A művészet a társadalmi események része lett.
A Várban látható gyűjtemény az 1970-es évek közepén alakult Londoni Iskola olyan kulcsfontosságú alkotóit mutatja be, mint Francis Bacon, Lucian Freud, Frank Auerbach és Leon Kossoff, de kitekint előzményekre is. Igazából nem is iskola, inkább irányzat, csoportosulás. A londoni utcán kibontakozott művészet első magyarországi bemutatója, többek között olyan festők tevékenységét is jelentik, mint Michael Andrews, R. B. Kitaj, Paula Rego, F. N. Souza és Euan Uglow. A látványelvű festészet alapján a hétköznapi életet festették. Az emberközpontú, expresszív festészet-felfogás hívei voltak. A képek lényege náluk, hogy érezzük, ott van az ecset a festő keze és a festék között. Képeiken elcsavart alkatú, testű figurákat látunk, amik valamilyen láthatatlan erő uralma alatt állnak.
Láthatjuk Francis Bacon angol festő képeit is, akit üres felületekkel dolgozó, groteszk, érzelmileg fűtött nyers képei tettek híressé. Bacon szerencsejátékos és "élvhajhász" volt, festeni húszas évei elején kezdett, de harmincas évei közepéig csak szórványosan és rendszertelenül dolgozott. Sokáig lakberendező volt. Azután elkezdett festeni, majd eladta műveit és Monte Carlóba ment. Nem vesztett mindig.
A 60-as évek közepétől főleg barátait, ivócimboráit festette, vagy önálló képeken, vagy triptichonokon. Szerelmének, George Dyernek az öngyilkossága után a festészete egyre sötétebbé vált. Ennek a korszaknak a csúcspontja az 1982-es „Önarckép tanulmány” és az 1985-86-os „Önarckép Triptichon tanulmány”.
Bohém volt, sok estét töltött evéssel, ivással és szerencsejátékkal a londoni Sohóban az idő csapszékei mellett hasonló gondolkodású trottli szatírok flörtjein léha barátaival. Akadt köztük szemtelen ficsúr is, de ott volt Lucian Freud is (bár vele az 1950-es években összekülönbözött, amire soha nem adtak magyarázatot), John Deakin, Muriel Belcher, Henrietta Moraes, Daniel Farson, Tom Baker és Jeffrey Bernard. Dyer öngyilkossága után elhagyta ezt a kört.
A kiállítás másik rendkívüli alakja Lucian Freud, a neves lélekgyógyász unokája. Ha valaki csak egyszer is látott tőle festményt, nem felejti. Képei mentesek a prüdériától. A nemi szerveket ugyanúgy ábrázolta, mint bármely más testrészt, semmit sem takargatott szemérmesen. Úgy gondolta, hogy a meztelen test leplezetlen valósága fejezi ki legjobban az ember legbensőbb énjét. Képein a modellek természetes pózokban ülnek vagy fekszenek, ezáltal olyan, mintha a saját szobájukba, a hétköznapi intim életükbe nyernénk bepillantást.
Lucian Michael Freud 1922-ben Berlinben született egy zsidó család középső gyermekeként. Édesapja a pszichoanalízis úttörője, Sigmund Freud legkisebb fia volt. 1933-ban, Hitler hatalomra jutása után a család Londonba menekült az egyre erősödő náci rezsim elől. Az ifjú Lucian 1939-ben kapta meg a brit állampolgárságot. Művészeti tanulmányait Londonban végezte. A második világháború alatt rövid ideig a brit kereskedelmi flottánál szolgált.
Élete során különféle városokban élt, és sokfelé állított ki. New York, Los Angeles, London, Párizs, Dublin, Hága, Edinburgh, Velence, Fort Worth és Bécs galériáiban is bemutatkozott.
1949 és 1954 között vendégprofesszorként dolgozott a Slade School of Fine Artban, Londonban. Freud élete során többször is a fogadóirodák bűvkörébe került, és emiatt tetemes adósságot halmozott fel. Nehéz helyzetéből egy New Yorki képkereskedő, William Acquavella segítségével sikerült kilábalnia. Szerencsejáték szenvedélyének a legnagyobb haszonélvezője Alfie McLean bukméker volt, aki hosszú évek során a Freud tartozásai fejében kapott festmények révén 100 millió fontot érő 23 darabos művészeti kollekció tulajdonosává vált.
1948-ban nősült először. Miután viszonya volt a londoni bohém társaság egyik tagjával Lorna Garmannal, mégis a nő unokahúgát Kittyt vette feleségül. A rossz nyelvek szerint élete során több mint negyven gyermeket nemzett, ez azonban valószínűleg túlzás. Bizonyítottan tizennégy gyermeke született. Kettő az első feleségétől, 12 gyermek pedig különböző szeretőitől. Első házassága 1952-ig tartott.
Modelljeit előszeretettel választotta élete szereplői közül. Lefestette a művészbarátait, - köztük Francis Bacon és Frank Auerbach festőket – a családtagjait, a szeretőit, és a munkatársait, pl. asszisztensét és barátját David Dawsont is. 1970-ben 4000 órát töltött azzal, hogy az édesanyjáról egy teljes sorozatot készített. Híres emberekről is születtek portréi. Például Mick Jagger feleségéről Jerry Hallról.
Ezután Freud viszonyt kezdett a Guiness sörgyár örökösnőjével, Lady Caroline Blackwood írónővel. 1953-ban szerelmével és új múzsájával Párizsba szökött, ahol aztán össze is házasodtak. Ez a frigy sem tartott sokáig, 1959-ben szétváltak az útjaik. Azt mondják, Caroline volt az egyetlen nő, aki igazán összetörte Freud szívét. Válásuk után a férfi egy ideig keményen ivott.
Élete nagy részében londoni műtermében alkotott. Képein forró álomba lépünk. Korai festményei, amelyek még túlnyomórészt kisméretűek voltak, főként növényeket és állatokat ábrázoltak. Portrékkal az 50-es években kezdett foglalkozni. Ezeken gyakran ruhátlanul festette meg modelljeit, de az első egész alakos aktja csak 1966-ban készült el. Ezután viszont már elsősorban aktokat festett, nemritkán fonnyadó húsdarabokkal. Olyan könyörtelen dolgokat festett, hogy érzem, nem laknék az álmaiban vagy a terveiben.
2000 májusa és 2001 decembere között megfestette II. Erzsébet királynő arcképét is, amelyet a brit média igencsak vegyes fogadtatásban részesített. A The Sun egyenesen paródiának nevezte a festményt. Lucian Freudnál senki sem számíthatott hízelgő portréra. Úgy festett, ahogyan ő akart, és azt, amit ő látott. Az is előfordult, hogy megsemmisítette egy-egy képét, ha elégedetlen volt vele, még akkor is, ha esetleg meg akarták venni.
Egy kedves kutya is gyakori szereplője a képeinek. Ő Eli, akit Freud még kölyökkorában ajándékozott az asszisztensének, Davidnek. A kis állat a kezdetektől modellt ült Luciannak, és mindig tökéletesen tudta, hogy hogyan kell viselkednie a műteremben.
Freud számtalan modelljével került intim viszonyba. Ezer szájat kóstolt, pedig csak egy szíve volt. Sokak szerint majdnem olyan nagy nőcsábász volt, mint amilyen nagy festő. Az asszonyok jöttek és mentek, csak a festés maradt az örök szerelem az életében. Úgy gondolta, kölcsönös függőség idejét éljük.
Volt azonban egy nő, Kate Moss a világhírű fotómodell, aki sohasem hódolt be a sármjának. Igaz, az idős mester ágyába azért ő is bemerészkedett, ennek ellenére csupán barátok voltak. Lucian mindig is szerette a lázadókat, és Kate vad volt és kiszámíthatatlan. Ez a nem mindennapi barátság még szorosabbra fonódott miután a művész megfestette a gyermeket váró Kate csaknem életnagyságú meztelen képét. A nő saját bevallása szerint Freud volt a legérdekesebb személy, akivel egész életében találkozott.
Freud általában állva dolgozott, csak idős korában tért át egy magas szék használatára. A 60-as évek közepétől egy sajátos, szabad, egyéni festési stílust alakított ki. Hatalmas sertésszőr ecsetet használt, és a korábbinál vastagabb festékréteget vitt fel a vászonra. Ennél a technikánál gyakran megtörölte az ecsetet az egyes ecsetvonások után, különösen, amikor emberi testet festett, így a színek a testfelületen állandóan változtak.
A műtermében szétdobált festékes rongyok szinte a védjegyévé váltak. Képein a modellek környezete általában tompa, visszafogott színekkel van megfestve, míg az emberi test változatos színekben pompázik. Ebben az egyéni stílusban alkotott élete végéig.
Az új stílusban készült portrék gyakran az életnagyságnál nagyobb méretűek voltak. Először általában szénnel rajzolt a vászonra, ezután egy kis területet megfestett a vásznon, és ettől a területtől haladt aztán tovább kifelé. Új modell estében rendszerint a fejet festette meg elsőként. Úgy gondolta, ezáltal jobban megismeri az embert, s jobban megismeri a modell egyéniségét is. A vászon egy részét a kép befejezéséig csupaszon hagyta, mintegy emlékeztetőül, hogy a munka még folyamatban van.
Képei elképesztő összegekért cseréltek és cserélnek gazdát. 2008-ban világrekordot állított fel a Benefits Supervisor Sleeping című életnagyságú aktjával (kép a cikk legvégén). Élő festő munkája ennél drágábban még sohasem kelt el, 17,2 millió fontért (33.6 millió USA dollárért) adták el a New York-i Christie’s aukciós házban. A kép modellje, Freud húsos múzsája Sue Tilly, azaz Big Sue volt, aki százhuszonhét kilós termetével igazán nem számított hétköznapi jelenségnek. A művész szerint Sue teste csupa hús, izom nélkül, ami által egy újfajta textúra fejlődött ki e hatalmas tömeg megtartására. A híres képet Roman Abramovics orosz milliárdos vásárolta meg.
Freud a XX. század egyik vezető festőművésze volt. Munkássága az értelem és az ösztönös megérzés vegyülése. Elsősorban az aktjaival és a portréival vívott ki tiszteletet. Tudta, hogy egy nő nem csak felület. Magával ragadta a világot az emberi lét groteszk, mégis gyönyörű ábrázolásával. Egy másik földről szólt, amit Nutópiának hívnak. Ott Celofán- és nejlonvirágokkal beülsz egy újságpapír taxiba, hátradőlsz egy felhőn, melletted Lucy az égben kék gyémántokkal. Leveszed tükrös nyakkendődet, megsimogatod Lucy szivárványszínű haját, mindketten mosolyogtok a magasra nőtt fűben, de látod, hogy most egy tengerparton vagy, aztán kinyitod a szemed, és se vízpart, se Lucy, ekkor visszasétálsz a belváros felé, hiszen az élet egy tragikus élmény.
2011. július 20-án, 88 évesen Londonban rákbetegen halt meg. Volt, aki szerint azért lett rákos, mert a Cremnitz fehér festék - ami sajátos tónust adott a képeinek -, túl sok ólmot tartalmazott. Sírja a londoni Highgate temetőben található. A művész színes pályája ugyan 2011-ben véget ért, de a szellemisége a képei által tovább él.
A szövegben szó szerinti vagy torzított formában a kiállításhoz tartozó tájékoztatók, előadások, és a művészek életrajzi adatai kerültek felhasználásra.