Baleset jobbról
Írta: Egervári József
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 363
Baleset - jobbról
Lehander átvágott torokkal feküdt a sikátor – durván faragott bazaltkövekből formált – keskeny útján, fültől fülig kanyarított sebéből, mint egy idétlen, vörös vigyorból, szívdobbanásainak ütemében spriccelt a valószerűtlenül vörös vér, egyre lassabban, egyre kisebb sugárban. Nevetett volna, de a nevetéshez levegőre van szükség, mint még sok egyéb máshoz is, ám átmetszett torkában a bugyogó vér minden másnak elzárta útját.
Hát elérkezett, gondolta kissé megrettenve, negyvenkét évesen talán még korai, élhetett volna még kicsit, mostanában kezdett igazán jobbra fordulni sora, nem csak vágya, hanem pénze is volt élni, új ház Budán, kívülről nem hivalkodó, belülről viszont pazar, a pesti harmadik emeleti panel után mennyország, új autó, Audi A6, fullos, saját tulajdon, a szolgálati Opel után mennyország, új nő, fiatalabb, a régi után mennyország…
Önkéntelenül felröhögött, mely inkább csak fuldokló hörgésnek hatott. Meglepetten tapasztalta, farka megkeményedett, nyilván utoljára ebben a rohadt életben, bal kezével meg is markolta, aztán a jobbal is, hogy egyensúly legyen, s belemart a tudat, hamarosan mindennek vége, kérészéletű volt a siker, a gyönyör, a szabadság. Persze amikor megdöglik az ember, legalább akkor legyen őszinte, s vallja be, a siker, a gyönyör, a szabadság csak látszólagos, beállt a sorba, eladta lelkét harminc ezüstért, eladta elveit a másik harminc ezüstért, eladta minden emberi tartását szintén harminc ezüstért (ennek kilencven ezüstnek kellene lennie, de nem volt annyi), hogy meggazdagodjon, hogy gondtalan életet élhessen, hogy köpjön a csórókra, a hétköznapi hősökre, akiknek soha nem fog megadatni egy Audi A6-os. Végre valakinek érezte magát, bár tökéletesen tisztában volt vele, mindennek ára van, minden csak játszmák, összeesküvések és alkuk sorozata azok között, akik a lényeges döntéseket hozzák. A szabadságot talán mégsem kapta meg, nem, klasszikus értelemben nem, ám ha elfogadja az ember, hogy mindig kell valahová, valakihez tartoznia, aki egyengeti az útját, megélhetést, gazdagodást nyújthat, akkor nem tűnik olyan nagy árnak ezért a feltétlen lojalitás. Lehander viszont már nem akart soha többé hétköznapi hős lenni, nem akarta beosztani a nevetséges mértékű fizetését, nem akart többé gyűjtögetni nyaralásra, új autóra, új tévére, új életre, új asszonyra, minden azonnal és rögtön kellett, mert az idő fogy. Mert lehetőség adódott erre. És jól akart dönteni.
Az ostobáknak szükségük van arra, hogy vezessék őket, hogy elhitessék velük, az ő életük is ér valamit, de Lehander jól tudta, ez csak porhintés, az ostobák, a gyávák csak rabszolgáknak jók, akiktől mindent el lehet venni, akiket meg kell félemlíteni, akiket kordában kell tartani, hogy pénzt termeljenek, minél több pénzt, mindenáron.
Apja jutott eszébe. Négy éve nem beszéltek egymással. Tudta, még mindig óraadó a vidéki gimnáziumban, még mindig rajonganak érte diákjai, még mindig kiválóan ismeri, még mindig kiválóan oktatja a történelmet. Az apja még mindig világítótorony a tudás sötét, titkokba burkolózó útján. Ő már soha nem lesz olyan. Apja hétköznapi hős, mindig is az volt, akkor is, mikor az előző rendszerben nem taníthatott néhány évig gimnáziumban, amikor könyvkötőként és fordítóként tartotta el családját… És még ma is hadakozik. A sötétséggel. Folytak a könnyek szeméből. Apjának volt igaza, aki nem képes az együttérzésre, az mindenféle elvetemültségre képes. Apjának teljesen igaza volt, mikor azt vágta fejéhez, hogy gazembernek állt. Tanult gazembernek. Már nem lesz alkalma megmondani neki, nem lesz alkalma bocsánatot kérni, nem lesz alkalma megölelni, nem lesz alkalma beismerni, hogy ő is rabszolgának állt, egy jól fizetett rabszolgának, akinek most elmetszették a torkát. Mert pótolható, mert többet engedett meg magának, mint lehetett volna, mert azt hitte, döntéshozó, azt hitte, végre valaki lett, fontos ember, akinek súlya van. Súlytalanul lebegett élet és halál között. Furcsa érzet volt. Megértette, ez mit jelent. Azt is megértette, hogy a többség így él a való életben is. Élet és halál között lebegve, napról napra, hónapról hónapra, évről évre. És nincs remény. Számukra nincs…
– Jól van? – hajolt fölé egy férfi, a sötétben nem látta az arcát sem, megcsapta az orrfacsaró bűz, az olcsó kannás bor szaga.
– Mi történt? Élek még?
– Jobbról egy motoros nekilökte a falnak, beütötte a fejét, elveszítette az eszméletét. Megvizsgáltam, az oldalára fordítottam, hogy ne fulladjon meg. Megvártam, míg magához tér. Hívjak orvost?
– Nem, köszönöm. Azt hiszem, jól vagyok. Honnan tudta, hogy mit kell ilyen esetben tenni?
– Valamikor mentős voltam. Valamikor.
– Köszönöm.
– Ha jól van, akkor én megyek. Boldog karácsonyt magának.
– Magának is boldog karácsonyt. És köszönöm.
– Nincs mit.
– Várjon, várjon egy pillanatot.
Enyhén szédelgett még, előkotorta a pénztárcáját. Egy húszezres volt benne, kihúzta, s átnyújtotta a hajléktalannak, aki először meglepődött, aztán egy fejbiccentéssel megköszönte. Mélyen ülő, sötét szemei voltak. Meleg szemei. Lehander életében először volt képes olvasni szemekből, mert talán életében először nézett bele érdeklődéssel valakinek a szemébe. A magas, sovány férfi elvette a pénzt, s kezet nyújtott. Erős, egyben finom szorítása volt. Lehander is megbiccentette a fejét. Mozdulatlanul nézte, amint a férfi lassú, súlyos léptekkel beleveszik a sikátor sötétjébe.
Ő is nekiindult. Még hazamegy, zuhanyozik, ünnepi ruhát ölt. Másfél óra alatt hazaér a vidéki kisvárosba. Az Audi A6 jó autó. Apja meg fog lepődni. Nem baj. Karácsony van. És olyan rövid az élet. És ideje világítani a sötétben.
2014