Balaton-szemű varázslat
Írta: Kasza Béla
Közzétéve 7 hónapja
Megtekintések száma: 137
Balaton-szemű varázslat / Igenek az Ify-kápolnában
Hajnal van, apámmal horgászom. Pontosabban ő horgászik, én csak belelógatom a készségemet a vízbe, egyszer még a lábaimat is, de a gondolataim máshol járnak. Arra a szőke lányra gondolok, akit tegnap délután láttam a badacsonyi kikötőben, feltehetően a barátnőjével, akivel vidáman cseverészett. Amit hallottam, abból kiderült, hogy másnap délelőtt, azaz ma, egész napos biciklitúrára indulnak kettesben, mégpedig Tapolcára, majd onnan Szigligetre és haza.
- Nincs a halaknak hozzáállásuk a horoghoz - mondom eltökélten - , én inkább tekerek egy nagyot a környéken.
- Ahogy gondolod, de ha nem érsz vissza ebédre, legyen nálad valami uzsonnaféle - hagyja jóvá apám. - Én maradok... amíg maradok.
Kettesben nyaralunk, van egy hetünk a Balatonnál, itt Badacsonyban, ez a második nap. Anyu életében a Velencei-tóhoz jártunk meg a Vértesbe, de amióta meghalt, apa mindenen változtatott. Azt mondta, az új helyeken könnyebb elviselni anyu hiányát.
A bicajt a szállásadó ajánlotta fel, és én élek ezzel a lehetőséggel. Most itt taposom a pedált Nemesgulács után, és beérkezem Kisapátiba. Ez a legrövidebb út, tavaly apával is erre mentünk. Fél kilenc van, nem hiszem, hogy a lányok előttem járnának, jó, ha egyáltalán útra készek. Nyaraláskor csak a pecások kelnek korán. Az a tervem, hogy itt megvárom őket, azután a véletlen találkozás örömére csatlakozom hozzájuk, ha nem lesz ellene kifogásuk.
Egy park van a falu szélén, itt ücsörgök az egyik padon. Időnként kisétálok az útra, visszanézek, jönnek-e már. De nem. Már tíz óra is elmúlt. Ekkor rádöbbenek, ma nem csupán a pecások keltek korán. Valószínűleg előttem indultak, ami azt is jelenti, már Tapolcán vannak. Egy városban pedig nehezebben talál meg az ember bárkit is. Most mi legyen? Új terv kell. Át kell mennem a hegymagasi útra, a Szent György-hegy túlsó oldalára, hiszen Szigliget is úti céljuk Tapolca után. Megnézem a térképemet. Pont itt, e kis park mellől indul egy műút nyugatra, ezen fogok átmenni, és majd keresek egy alkalmas helyet a várakozásra. Közben azt is felfedezem a térképen, hogy akár Káptalantóti felé is mehettek, hiszen azon keresztül sincs messzebb Tapolca, mint ezen a kisapáti úton át.
Elindulok. Pár perc múlva a magam számára is furcsa ötlet születik meg bennem. Ott sárgállik a hegy szőlői között egy templom, de kicsit arrább egy fehéres szürke is, a fák között. Megnézem ezeket! Igaz, a szőke lány miatt vagyok úton, de ezen a negyed órán nem fog múlni semmi, ők biztosan elidőznek Tapolcán, messze még a délután.
A sárga templom szomszédja egy erkélyes présház. Mindjárt el is képzelem az erkélyre a szőkét, alá pedig magamat.
- Ó, Júlia, leszel-e az én szőkém!?
Válasz nincs, és én kerékpáromat tolva a másik, az erdőszéli templom felé igyekszem. Közben a térkép alapján megtudom, a Tarányi-présháznál, a Lengyel-kápolnánál jártam, és most az Ify-kápolnához tartok. Nézem a már innen is különösnek tűnő kis templomot, ahogyan közeledik felém, és olyan érzésem van, csak a magányos szél látogatja olyan alkalmakkor, ha valamiért a halálra gondol. Emmaus a felirat a homlokzatán, ez talán valami bibliai kifejezés lehet.
Kerékpáromat egy kerítéshez láncolom, gyalog megyek tovább. Be kell mennem a fák közé, az erdőbe. Az út a haldokló kis kápolna alatt vezet el. Mondhatom így, hogy haldokló, hiszen egyértelmű, ez egy pusztuló épület.
A közvetlen közelébe nem jutok, de ahogy fordul az ösvény, hirtelen ott terem a szemem előtt a szőke lány, egy kőkereszt aljában ül és eszik. Mellette a földön hever a bringája. Ez olyan hihetetlennek tűnik, hogy meg sem tudok szólalni.
Ő annál elevenebb. Miután röpke pillanat alatt felméri, hogy egy szelíd sráccal hozta össze a sors, rám köszön.
- Szép napot! - hangzik lendületesen, de ezzel még nincs vége. - Van még egy szendvicsem - tájékoztat. - Kéred?
Még mindig nem jutok szóhoz, az egyik pillanatban komoly hölgynek látom, a másik pillanatban kislánynak nézem, de ő nem jön zavarba, talán volt már dolga néma leventével.
- Ez a MORI- mutat maga felett a feliratra -, ugye valami halált jelent? És ki lehetett ez a LUDOVICO?
- Tizennégy... talán... - jön meg végre a hangom.
Kedves grimaszt vág.
- Úgy érted, a napkirály? Tizennegyedik Lajos? - kap a szavaimon és láthatóan örül, hogy sikerült szóra bírnia.
- Éves... tizennégy éves lehetsz - adok magyarázatot az előbbiekre.
- Ááá, értem - mondja egy nyelés után és bekapja az utolsó falatot. - Már nagyon kajás voltam - teszi hozzá.
- Ide kellett jönnöm.... vonzott ez a kápolna - vallom be némi csend után.
- Szintúgy. Már régebben is szerettem volna megnézni, de sosem jutott rá idő. Pedig mindig Szigligeten nyaralok.
- Azt hittem, Badacsonyban.
- Ezt miből gondolod? A pólóm miatt?
Észrevette, hogy bámulom.
- Esetleg - felelem a legostobábbat, amit lehet egy ilyen esetben.
- Érthető - mondja nagy lendülettel, közben feláll és nyújtózik egyet. - A pólómon azt olvashatod, hogy Université de Nantes. Ilyet valóban csak a Badacsonyban nyaralók hordanak.
- Bocs, csak feltételeztem. Mert tegnap a badacsonyi kikötőben láttalak - öntök tiszta vizet a pohárba.
Kerekre nyitja zöld szemeit. De nagyon szép!
- Valóban ott voltam tegnap. Mondhatnám azt is, hogy nem én, hanem az ikertesóm, de minek füllentsek. Egyke vagyok.
Olyan kedves és természetes ez a dumás lány, hogy rám ragad róla a könnyedség, felengedek, jó érzés tölt el. Aktívabb tudok már lenni.
Lelakatolt kapu és mellette kerítés, ez van a kőkereszt mögött.
- Bemegyünk? -kérdezem, s a dróthálón lévő lyukra mutatok.
- Miért is ne? Fedezzük fel együtt ! - lelkesedik, és elsőként bújik be az udvarra.
Remetelak, ez a feliratos neve a háznak, amit körülvesz a sok növény. Megbámuljuk, de nem visszük túlzásba.
- A remete is rég járhatott itt, nagyon elhagyatott ez az épület - jegyzi meg a zöld szemű szőke. - Egyébként tizenhat.
Ránézek, bele a szép zöld szemekbe.
- Éves, ha már szóba hoztad az előbb - magyarázza.
- Én már öreg vagyok, tizennyolc - árulom el az igazságot, legalábbis, ami a számot illeti. Ezzel egy időben egy igazán frappáns és férfias ötletem támad. - Andris - mondom a nevem határozottan és kezet nyújtok.
- Írisz - mutatkozik be ő is. A szeme vihar-zöld, mint a Balaton sehol máshol nem látható vízszíne, és én beleremegek, amikor kezét a kezemben érzem. Jó lenne, ha sosem kellene elengedni! Mégis elengedem, de még sokáig bizsereg a kezem az érintésétől.
- Akkor, kedves uram, ön már nagykorú - mondja tréfásan.
- Bizony ám. Szavazati jogom is van - felelek mosolyogva.
- A halott Ludovico emlékére lehet a kőkereszt - mondja pár pillanat múlva, miközben megbámuljuk a másik, a kisebbik lakóépületet is.
- Biztosan.
A kápolna teteje részben már nincs is, ezerszeresen sérült, ahogy a falak is repedésekkel teliek, itt-ott hiányzik is belőlük, romhalmaz a lábaink alatt, figyelni kell, hová is lépünk.- Zongora - bököm ki, amikor meglátom az elsőt. - Vagy zongoraféle... nem is egy.
- Jé, tényleg.
Azután betalálunk a tulajdonképpeni templomba. Nyomasztó a lepusztult állapot, nyitott minden, ajtó, ablak, tető, fal mintha menekülőben lenne, el innen, el, mielőtt egymást ütjük, nyomjuk agyon, gondolhatják az épület részei. Kicsit az az érzésem, mintha minden maga lenne a bizonytalanság, félelmet kelt, hiszen olyan a mennyezet, mintha mindjárt ránk akarna szakadni. Róla egy nyomorult ernyő lóg alá, bele a poros mozdulatlanságba, azt hiszem, ilyen lehet a százéves fájdalom.
Ugyanakkor végtelen nyugalmat és békét érzek, ami elsősorban abból a szertelen meghittségből fakad, hogy Írisz és én együtt botorkálunk egy különös, misztikusságot sugárzó, siralomházi idejét élő templomocska falai között, de az sem feledhető, hogy ez itt Isten háza, ahogyan a régiek mondták, mondják ma is, és valaha élettel lehetett tele, és méltó helye volt annak a gondolatnak, érzésnek, aminek szándékával épült. És misztikus a kettő együtt is, mert ez a lány misztikusan gyönyörű, azt hiszem, már el is varázsolt. És figyelem őt, ahogy óvatosan lépked, megnéz mindent, és általa vigasztalódom amiatt a keserű érzés miatt, amit e kápolna pusztulásának látványa okoz bennem. Így telnek el hosszú percek.
Kinézünk az ablakon, ott a Badacsony a közeli távolban, a Balatonnal együtt, ami szintén közel áll a szívemhez, főleg így, hogy szeme színét Írisz tőle kapta. Csak állunk és nézzük ezt a szépséges panorámát, ami ebből az ablakból látható. Jó itt, nagyon jó, habár életveszélyes lehet az épület állapota miatt, de ennek most nincs jelentősége.
Váratlanul óriásit dörren az ég, ezt többször is megismételi, misztikus, sötét felhők tornyosulnak. A zivatar azonban csak hangilag érint minket, az eső elkerüli a hegyet, a parton és a tó felett esik le.
- Hogyhogy nem jött a barátnőd?
- Ááá... tehát nem csak láttál, hallottál is.... - húzza el édes, fintorgó mozdulattal szép száját.
- Látogatót kapott az este, a mai napot vele tölti. Ennyi.
Olyan természetesnek érzem, hogy együtt vagyunk, ugyanakkor szépségesen furcsa, hogy még alig- ideje ismerem, és mégis olyan, mintha mindig is velem lett volna. Megfogom a kezét.
- A barátnőd, ő is Szigligeten nyaral?
- Igen.
- Elmentél Tapolcára?
- Szerinted? Már az út elején eldöntöttem, hogy most megnézem ezt a templomot.
Nem néz rám, és én is a kopott padlót nézem.
- Akarsz nagykorú lenni? - kérdem.
- Ezt hogy érted?
- A házasságkötéssel együtt jár a nagykorúság. Szívesen feleségül veszlek... ezt itt most eljátszhatjuk.
Az arcomat fürkészi.
- Eljátszani? De már nem vagyunk gyerekek - szólal meg kis hallgatás után.
- Éppen ezért. Lenne hozzá kedved?
- Kedvem lenne, de nem úgy készültem... nem is vagyok úgy öltözve.
- Pedig itt ez a templom, ez lehetne az utolsó nagy eseménye, mielőtt összedől. Vele is jót tennénk... lenne egy friss emléke is, ami nem az elmúlásról szól.
- Szép gondolat - mondja simogató hangon. - Nem olyan vagy, mint az első pillanatban hittem. Sokkalta líraibb…
Nem tud megsérteni ezzel, hiszen nem is szándéka. Inkább boldoggá tesz.
- Írófélének készülök... talán egyszer leszek is... ha majd nagy leszek - magyarázom, majd megérintem a kezét. - Na, mit mondasz a lánykérésre?
-Tudod, még sohasem kérte meg a kezem senki - mondja mosolyogva. - Legalábbis kerékpártúra közben még nem.
- Én pedig még sosem kértem meg senkit. Ez is jelenthet valamit.
- Jelenthet valamit, igen. Azt, hogy őrült vagy - és félelmetesen komoly arccal néz a szemembe. - Egyébként... én is az vagyok - teszi hozzá.
Hirtelen szédülni kezdek, de csak egy pillanatig tart, utána megölel a tudat, hogy meg vagyunk szelídítve egymás számára. És ez nagyon jó. Itt vagyunk a balatoni nyári forgatag háta mögött egy összeroppanni készülő, elhanyagolt, nyilván a közömbösség által is egyre lehetetlenebb helyzetbe kerülő pici kápolnában a Szent György-hegy oldalán, és éppen megéljük, átéljük a váratlanul ránk zúduló legszebb érzés valóság-varázsát.
Átölelem Íriszt, és ő annyit mond enyhe zavarában, hogy harmónium, merthogy az ablaknál is van egy ebből a billentyűs valamiből, és megtörténik az első csók. Percekig átölelve tartjuk egymást, majd óvatosan kibontakozik a karjaimból.
- Ez volt az igened, kedvesem? -kérdezi.
- Igen.
- Feleségül vagyok véve?
- Igen. Most már ásó, kapa és a nagyharang...
Elkísérem Szigligetre, másnap ott találkozunk és újból eljövünk az Ify-kápolnához, kimondani az igent. Ezt megismételjük a harmadik, negyedik és ötödik napon is. Szépséges igenekkel töltjük meg a kápolnát.
Furcsamód ő nem adja meg az elérhetőségét, csak én adom meg és megbeszéljük, hogy ő fog keresni.
Ennek már egy éve. Ez idő alatt hétszer jövök el Szigligetre és az Ify-kápolnához, de Íriszről senki nem tud semmit. Nem találom őt, csak az emlékét, ami egyre fájdalmasabb, és érzem, pusztulok, mint ez a kápolna, amiről időközben kiderítem, Ify Lajos egykori fonyódi plébános építette az ötvenes években, aki élete utolsó szakaszát itt élte remeteként. Ő volt Ludovico, aki abba a kőbe vésetett, ahol Írisz üldögélt azon a napon. És a kápolna reménye a vég elkerülésére úgy fogy el, ahogy az én reményem is a Balaton-szemű, szőke lánnyal való pár napos boldogság folytatására.