Az utolsó cseppig
Írta: Keck Anna
Közzétéve 2 hónapja
Megtekintések száma: 395
Az utolsó cseppig
Menetrendszerűen kapaszkodtam a metrón. Az, hogy ki vagyok, azzal, amit éppen csinálok, nem volt kompatibilis. Rácsodálkoztam ismét arra, hogyan történik az, hogy funkcionálok. Arra, hogy hogyan vagyok még életben. Mondhatni: ez természetes kellene, hogy legyen. Mármint a működésre gondolok. A hátam izzad, erősen szorítom a kapaszkodót, és utazok. Azért teszem ezt, hogy ne léhán töltsem el a napot. Fájdalmasan érint, de jó ideje ki kell tölteni a perceimet. Amik az életemből még hátravannak. A munkaórákon kívül nekem emberfeletti erőfeszítésbe telik normális embert játszani. Úgy érzem, ez egy szerep. Tisztes állampolgárnak lenni. De nem csak ez okoz nehézséget. Az alapvető életfunkciókat is nehezen látom el. Enni, inni, szarni. Ezekről a fontos programpontokról se feledkezzek el! Nem mintha tudnék, a test mindig jelez. Antipszichotikumot szedek, de nem ettől várom a jól-létet. Az csak egy kellék, kiegészítő az életben maradáshoz. Az a helyzet, hogy szégyellem bevallani, de hasmenésem van tőle. A Déli pályaudvarhoz megyek, ott lakik egy barátom. Egészen friss ismeretség, a pszichiátrián ismertem meg télen. A miheztartás végett: most nyár van. Két gyereke van. Egy fiú, négyéves, és egy lány, négy hónapos. Egyedülálló apuka. Hihetetlen ereje van. Mindig azt mondják: az anyáknak, a nőknek emberfeletti erejük van. Amióta őt ismerem, tudom, hogy ez egyáltalán nem ilyen egyszerű, s nem is kizárólagos. Ő a legerősebb férfi, akit ismerek, noha ő is el van törve. Keresztbe törte derékban az élet, mint ahogy engem is. Mellette nem érzem magam magányosnak. Jó társaság. Kellemesen tudunk beszélgetni a valamiről, a semmiről, és az akármiről. Negyvenes a pacák. A felesége megbolondult, ezért elvették tőle a két gyereket, és a barátomnál helyezték el őket. A nő fogta magát, elment Győrbe taxival hatvanezerért, kivett egy szállodai szobát, és otthagyta a két gyereket egyedül. Bolond az asszony, de ez sem ilyen egyszerű. A társadalom minket, gyógyszerszedőket is bolondnak aposztrofál. Fejezzük ki szépen: mentális problémákkal küszködők vagyunk mindketten a barátommal. Állok a metrón, kapaszkodom, és azon gondolkozom, vajon mi az, hogy normális. Kinek áll jogában, hogy eldöntse, ki a normális ember? Én például angyalokat láttam a kialvatlanságtól, és hangokat is hallucináltam, mégsem tartottam magam őrültnek. Csak túl fáradt voltam az alvásmegvonástól. Így szokott kezdődni a baj: az ember egyszer csak nem tud aludni, és belekerül egy örvénybe, ami lehúzza. Engem a pszichiátriáig húzott december 24-én, csak azért, hogy stílusos legyek. Állok a metrón, kapaszkodok, és egyszer csak az történik, hogy odaértem, ahová indultam. Vannak ilyen legkevésbé sem váratlan fordulatok az életben, ej, de még hány!
Teszem egyik lábam a másik után, míg oda nem érek a ház elé. Csöngetek. A barátom dohányzik a gangon, dudor van a hasán, kijött a sérve. Örülök neki. Mármint nem a sérvének. Kapaszkodom a mostba, minden idegszálammal arra fókuszálok, hogy jelen legyek a pillanatban. Csak nem másra gondolni, csak nem elcsüggedni, csak nem rettegve gondolkozni a jövőn, hanem ott lenni a gangon! Szívom a füstöt, hónapok óta nem gyújtottam rá, de hiányzik, hiányzik maga a dohányzás, a nikotin, és a szertartás. Pláne kávéval. Legjobb dolog kávéval dohányozni, ezt elárulhatom. A játszótérre visszük a két gyereket. A kislány alszik a babakocsiban. Beszélgetni nem nagyon lehet egy négyéves mellett. Rövid mondatokat maximum, ezzel lehet próbálkozni. Néha feladjuk. Emlékszem, amikor behozták a barátomat a pszichiátriára. Olyan feje volt, azt hittem, legalábbis meggyilkolt valakit. De persze nem. Emlékszem, a felesége írt neki levelet. Tejfölös tésztáról is szólt benne. A barátom a pszichiátrián, együtt karácsonyozunk, a felesége meg tejfölös tésztáról beszél, amit a gyereknek főzött. Néha értelmetlennek tűnnek a szavak. Minek egyáltalán beszélni? Tolom a babakocsit. Arra gondolok, milyen nehéz lehet ez, a két gyerekkel egyedül. A hasonlítgatást el sem kezdem, a méricskélést: melyikünk élethelyzete a nehezebb. Neki ott van a fia és a lánya. Az én lányom az apjához került, bármit megtennék, hogy mellettem legyen. Meg is teszek. Pár nap múlva kiköltözöm Németországba, hogy a közelében legyen. Nem adok fel semmit, mert nincs semmim. Nincstelen és hontalan vagyok. Az anyámnál húzom meg magam hónapok óta. Amióta próbálok visszailleszkedni a társadalomba, bármit is jelentsen ez. Munkám lett, de ezt is feladom, becserélem a kinti munkára. Csak reménykedem, hogy megállom majd a helyem. Szeretném, hogy legyen egy lábos, amiben főzhetek, egy tűzhely, amin főzhetek. A nincsteleneknek nincsenek nagy igényeik. A lányom hiányzik csak. Érte teszek mindent. Gyalogolunk. A margaréta játszótéren vagyunk már. Ülünk a barátommal a padon, az írásról beszélgetünk. Neki már megjelent két könyve. Fikázzuk az írókat, no persze van, akit dicsérünk. Vámosról beszélünk, szörnyű az a csávó, és írni sem tud, totál nincs írói hangja, és a karaktereket sem tudja megjeleníteni úgy, ahogy (feltehetőleg) szeretné. Mégis odáig vannak érte az emberek. Nincs igazság, hümmögünk, a barátom kiváló verseket ír, párat fel is olvastam, a YouTube-csatornájára rakta fel. A barátom kéziratát bekérte a Scolar, vele örülök, én nem vágyok regényre, fel nem foghatom, hogy lehet egyáltalán egy regényt megírni, azt meg kell ám szerkeszteni, nem csak beszélni a levegőbe, mint például én szoktam. A cukrászdánál megállunk hazafelé, irgalmatlanul sok mindent vásárolunk, és faljuk befelé. Egyikünknek sincs önuralma: csokitorta, flódni, füstöltsajtos-pogácsa, egymás után nyomjuk be a dolgokat, ezt a gyógyszerre fogjuk, éhségérzetet csinál, aztán persze az is lehet, hogy szimplán zabagépek vagyunk, egyre csak hízunk, ő már tizenöt kilót, mióta kijött a zárt osztályról, én meg hetet. Lehet egymásra licitálni. Ismét kétségbeesetten kapaszkodom, lassan indulok hazafelé, és én nem akarok magamra maradni, nem akarok egyedül maradni, mert akkor megint ki kell találni valami értelmes dolgot, hogy mit csináljak, hogy teljen az idő. Valamit, amire ráfoghatom, hogy értelmes, sose legyen időm gondolkodni, a gondolkozás az rossz, előjönnek a démonok, és a félelem, az iszonytató félelmem a semmitől, néha arra gondolok, csak rajzolva vagyok, tömöm a pogácsát, és hízok, nem vagyok önmagam, talán sose voltam, nincs ön, és nincs maga, csak úgy látszódik, mintha volnék, de közben elképzelhető, hogy semmi vagyok. Idd ki szépen az életet az utolsó cseppig, ne maradjon belőle fölösleg!