Az utolsó barlanglakó
Írta: Kaiser László
Közzétéve 8 hónapja
Megtekintések száma: 148
Tömörkény István, a Barlanglakók című dráma szerzőjének emlékére
Az utolsó barlanglakó
Istenem, én lettem az utolsó barlanglakó a budai hegyekben. Mindenki elment, elmenekült, csak én maradtam.
Félek. Félek a holnaptól, mégsem megyek. Fáradt vagyok és öreg. Nem annyira, hogy a halál megváltás legyen, de annyira, hogy erőmből nem telik menekülésre, újrakezdésre. Ez a mészkőbarlang évek óta otthonom, innen indultam el nap mint nap a városba koldulni, eredményesen. Volt mit ennem, olykor innom is, megszoktak, talán megszerettek az erdőszéli villatulajdonosok, ha nem is mindegyik. Elfogadtak. Némelyik tudta, merthogy kérdéseikre elmondtam életemet, hogy miken mentem keresztül. Sajnáltak? Talán. Az egyik mindenesetre hagyta, hogy a nagy hidegben télen a kukás fülkében húzzam meg magam. Volt ott hely elég. Este tértem be mindig, a kukán némi elemózsiát is találtam, néha ruhaneműt. Reggelre persze eltakarodtam.
Nem volt olyan nap, hogy föl ne kapaszkodtam volna a barlangomhoz. Majd vissza a villák közé, onnan a városba, a térre. Kéregetni. Este a fülke. Nem volt rossz életem. S ha elmúlt a hideg, a barlangomban aludtam. Nem tudta senki, hogy itt alszom. A fák sűrűjében volt a mészkő-süllyedés, mészkő-magasodás, a kirándulóktól és a hozzám hasonló hajléktalanoktól távol. Voltunk néhányan erdőlakók, főleg nyáron, de én nemigen tartottam velük kapcsolatot, a barlangomra pedig nagyon vigyáztam, nehogy megtudják, hogy egyáltalán van.
Öreg vagyok, fáradt, erőtlen, de egészséges. Ez talán a sors ajándéka, szüleim is sokáig éltek betegség nélkül. Meg vigyáztam is magamra, amennyire lehetett, ebben a nyomorságban. Inni ittam, ha jutott, ám nem dohányoztam. És mosakodtam, nem úgy, mint a többi szerencsétlen, büdös kéregető. Fölfogtam az esővizet egy lavórban, olykor a távoli forráshoz is elmentem tisztálkodni…
Most meg várok, várom, hogy mi lesz. Közelemben senki, mellettem szinte semmi; lent a város. És fekszem egy ócska matracon a barlangomban, nyár van, hallom a madarak csivitelését, a szél zúgását, a falevelek zizegését. Lassan esteledik, behunyom szemem, emlékezem. Hogy is kezdődött? Hogy is kezdődött, hogy barlanglakó lettem?
Néhány évtizede, még a múlt század végén, vagy inkább második felének közepe után, az átkosban, miként később mondták, tehát a Kádár-korszakban lettem előbb diplomás, majd ifjú házas. Hogy mit tanultam? Mára teljesen mindegy. Jó volt diáknak lenni; aztán jó volt a házasság, öröm a két gyerek – egy ideig. Mert egyszer csak beadta az asszony a válópert, hivatkozott erre-arra, legfőképpen az elhidegülésére meg az önmegvalósítására, amit csak nélkülem tud elképzelni. Nyilván megunt, van ilyen… Belementem én mindenbe, éreztem, láttam, hogy mennyire megváltozott. Szúrt minden mondata, minden gesztusa, beszélni sem tudtam vele. Elköltöztem még a válás kimondása előtt, persze albérletbe, szüleim vidéken éltek, oda nem mehettem, hiszen munkám Pesthez kötött.
Teltek az évek, dolgoztam reggeltől estig, hogy anyagilag bírjam. Gyerekeim adtak nagy erőt nekem, de csak egy ideig, mert az anyjuk annyit áskálódott ellenem, különösen, amikor megtudta, hogy komoly kapcsolatom van, hogy szép lassan elmaradtak még azok a ritka találkozások is. Tehetetlen voltam, levegőnek néztek, magam sem tudom, miért. Fizettem a tartásdíjat, az albérletet, szomorkodtam a gyermekeim után, néha a pohár fenekére néztem: még jó, hogy a barátnőm kitartott mellettem. Amúgy szelíd virág volt, semmit sem akart igazán, semmit sem sürgetett.
Szüleim meghaltak, nem sokkal a rendszerváltozás után. Az örökségből, az eladott kis ház árából végre lakáshoz jutottam. Gondolkodás nélkül újra megnősültem, úgy éreztem, tartozom ennyivel annak, aki kitartott mellettem a nehéz időkben. Nem is volt mindezzel semmi baj, mondhatnám: boldogok voltunk. Aztán előbb ő lett munkanélküli, aztán én, oly mindegy már innen a barlangból nézve, hogy miért éppen mi lettünk, sokakhoz hasonlóan, áldozatai az új világnak, a piacgazdaságnak, vagy inkább piacgarázdaságnak… Az örökség maradék részéből vállalkozásba fogtunk, bízva ebben, abban, amabban, hajtottunk, gürcöltünk, kizsákmányoltuk magunkat – némi eredménnyel. Megmaradtunk, fennmaradtunk. Az is mindegy már, hogy mivel foglalkoztunk. Bárki járhatott úgy, ahogy mi jártunk végül: nekünk tartoztak, mi is tartoztunk, romlottak az arányok észrevétlenül, persze a mi kárunkra, s egyszer csak ott tartottunk, hogy helyzetünk reménytelenné vált.
Osztottunk, szoroztunk; konzultáltunk baráttal, ismerőssel, ígéreteket kértünk kuncsaftoktól és vasaltunk be ügyfeleinken. Kecsegtető ajánlatok, tétova megrendelések, a valós helyzet teljes föltérképezése után döntöttünk úgy, hogy hitelt veszünk fel, ez a reménysugár. Ha nem, biztos tönkremegyünk és semmi realitása annak, hogy belátható időn belül gyermekünk legyen, erről is álmodtunk már évek óta, de mindig toltuk tovább a valamikori stabilitásig. Szóval: elindultunk a bankhoz…
Folytassam? Devizahitel, jelzálog a lakáson. Még tovább? Derékba kaptuk majdnem utána rögtön a sokat emlegetett válságot. Válságot? Én már akkor sem annak neveztem, hanem törvényesített rablásnak. Hát megraboltak minket rendesen! Fizettük a majdnem dupla törlesztést a csökkenő megrendelés mellett. Egy ideig. Aztán dönteni kellett, hogy mit nem fizetünk. Aztán már fizetni sem tudtunk. Aztán már pénzünk sem volt. Aztán már munka sem. Aztán… Aztán egyedül maradtam, mert a feleségem elhagyott, visszaköltözött a szüleihez, az legalább biztos kuckó…. Hogy a lakás? A jelzáloggal? Tehát a bank lakása! Elúszott az is. Nem ment máról holnapra, én is nekikeseredtem olykor, ital, depresszió, köldöknézés, lázas kiútkeresés váltogatta egymást. Bírtam, ameddig bírtam, végül föladtam. Egy szó, mint száz: kilakoltattak. Kilakoltattak! Nem volt senki mellettem addigra, régóta érezni lehetett rajtam a pusztulás szagát.
Újabb évek teltek el, hosszú évek. Végérvényesen hajléktalan lettem. Megbékültem a sorssal, a világgal, elfogadtam a hajléktalan-lét törvényeit. Laktam szállón, kapualjban, telefonfülkében, míg volt; parkban, erdőben. Elfogadtam, amit kaptam, az ingyen ételtől a levetett ruháig. Mindig csak egy napban gondoltam, s ez, úgy látszik, elég volt a túléléshez. Nem tettem a kezem olyanra, ami a másé volt, de elfogadtam mindent. Pénzt is, piát is, jó szót is. Nem kötekedtem, így megúsztam, hogy belém kössenek. Ha mégis, gyorsan odébbálltam.
Már hatvan fölött jártam, amikor egy nyári barangoláskor, vagy inkább szálláskereséskor: ráleltem a barlangomra. Rögtön úgy érzetem, végleg hazataláltam. S innen indultam tavasztól nyárig az emberek közé, a napi megélhetésért.
De az emberek egyre kevesebben lettek, évről évre érezhetően fogyott a város lakossága. Tudtam én is az okát, hogyne tudtam volna: mentek odébb, mentek más országba, ki a szegénység elől, ki a nagyobb gazdagságba… S durvultak az itt maradottak. Néha Budán is úgy éreztem, mintha Lumpenországban járnék. És egyre kevesebb lett a magyar és egyre több az idegen. És persze nekem az étel s a koldult pénz. Furcsán hangzik, de a korábbi hajléktalan életemhez képest szabályosan nyomorogtam. Hogy mondanák az okos szociológusok? Szabályosan és folyamatosan süllyedt az életszínvonalam.
Ez megint évekig tartott. Az utóbbi időben már a városba se szívesen mentem, mindenütt veszekedés, megannyi verekedés. Hetven fölött már igen érzékeny az ember. Inkább ritkán ettem, csak ne érjen feszültség. Ha már nem bírtam az éhséget, mégis bemerészkedtem az egyre durvább, koszosabb és elhanyagoltabb városba. Valami eredmény mindig volt, kevéssel is beértem immár.
Legutóbb egy hét éhezés után szedtem összes bátorságomat, s mentem az emberek közé. Alig találtam olyat, aki magyarul beszélt. Szinte csupa-csupa idegen. Mindenütt: a házakban, az utcákon, a boltokban. A magyarok elmenekültek, látnivaló volt. Menj te is, minél hamarabb – mondta nekem egyik hajléktalan társam, aki recsegő szatyrával az útra készült. Botjával búcsút intett, majd elbicegett.
Messziről tömegmorajlást, üvöltözést és mintha lövöldözés zaját hallottam volna. Közelemben már nem láttam magyart, furcsa arcok méregettek. Nem éreztem ellenségeskedést: talán korom, ősz hajam, kopott ruhám inkább szánalmat keltett, mint indulatot. Mégis féltem. Nem sok időm volt: döntenem kellett. S döntöttem! Nem menekülök el, hazamegyek!
És most itt vagyok a barlangomban. Talán nem találnak meg. De előbb-utóbb be kell mennem a városba: az éhség nagy úr! Én aztán tudom, én, az utolsó barlanglakó a budai hegyekben.
Kaiser László "Áldassál emberi verejték" című kötetéről nagy Imre recenziója itt olvasható:http://ahetedik.hu/kategoriak/kritikak-es-recenziok/item/1204-ajanlo-kaiser-laszlo-konyverol.html