Az ünnep
Írta: -- ismeretlen szerző vagy duplikált művek
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 289
Az ünnep
Nagyon sötét volt. Nem égett a szobában a villany és az utcáról sem szűrődött be semmi fény az egész utcafrontot elfoglaló félkör alakú hatalmas ablakon. Ketten álltak a kiságya mellett. Csak a suttogásuk alapján tudta, hogy a szülei azok.
- Cssss, csendben legyél, csendben, nagyon csendben! – suttogta az anyja.
- Gyere, gyere gyorsan, le kell mennünk! – mormolta egészen halkan az apja.
Erős kezek emelték ki a kiságyból és állították le mezítláb a jéghideg földre. A kezét ügyetlenül dugdosták bele a télikabátja ujjába. A pizsamája volt csak rajta, amiben lefektették.
Hallotta, amint a földön körbe-körbe kezek tapogatnak a lába körül, a kiságy alatt. Aztán valami halk koppanással eldőlt.
- Siess már! – suttogta az apja.
A télikabátja után a cipőjét kezdte a meztelen lábára felhúzni az anyja. Nehezen mozgott, szuszogva térdepelt előtte.
Aztán elölről kezdődött a tapogatás a földön. Majd egy halk csosszanás, ahogy beleakadt a tapogatózó kéz a másik kiscipő fűzőjébe és meghúzta a cipőcskét a földön.
Az anyja felsóhajtott. A vaksötétben a másik lábát is nagy nehezen belenyomta a magas szárú barna cipőbe.
A cipő nyelve begyűrődött a lába mellé és nagyon nyomta. Nem mert megszólalni. Nem értette mi ez az egész. Vasmarokkal fogta meg az apja a kezét és elindultak a sötétben. A megkötetlen cipőfűzőben botladozva csoszogott abba az irányba amerre húzták. A vaksötétben kifelé botorkáltak a lakásból, ki a sötét körfolyosóra.
Az egész ház talpon volt. A hatalmas bécsi utcai ház minden lakója a körfolyosókon tolongott. Csak annyi fény volt, amennyi a késő őszi éjszakai égről szűrődött be a ház gyomrába. Mint a sötét árnyak mozogtak a nagykabátok, mind, mind egy irányba a lépcsőház felé. Ők is oda tartottak. Amikor a lépcsőkön lefelé kezdtek menni, nem bírta már tovább, megszólalt.
- Pisilni kell! – mondta sírva.
- A fenébe! Most mehetünk vissza! – hallotta az apja hangját.
Megfordultak és a lefelé igyekvő emberek sötét tömegeit ügyetlenül kerülgetve, a lépcsőkorláthoz lapulva, felküzdötték magukat azon a néhány lépcsőfokon, amit addig megtettek. Visszabotorkáltak a lakásba, aminek az ajtaját be sem zárták, amikor kijöttek. Az előszobában kinyílt egy ajtó, amely mögött ő még sohasem járt. Valaha WC lehetett itt, de valaki a WC csészét leszedte, a helyén csak egy lyuk volt a földben. Az anyja betolta őt a kis helyiségbe és kétségbeesetten mondta:
- Ez így nem fog menni, semmit sem látok!
Akkor az ajtó takarásában, az apja tenyerében meggyulladt egy szál gyufa. A sötétség után vakító fényt árasztott, ahogy lobogva égett a férfitenyér mélyén. Az anyja lerángatta róla a pizsamanadrágot és a földben lévő lyuk felé tolta.
- Siess, pisilj bele gyorsan! – biztatta őt. Abban a pillanatban végsőt lobbant a gyufaszál. Megmerevedett félelmében. Nem tudta hol van a lyuk a földben. Eddig még sohasem volt itt. A szobában bilibe végezte a dolgát, ha itt volt, amit aztán az anyja kivitt a szobából. Neki nem volt szabad vele menni.
A sötétben meggyulladt egy újabb gyufaszál. Az anyja a lyuk mellé állította.
- Guggolj le és pisilj a lyukba! – biztatta őt türelmetlenül.
Azonban ő rémülten nézte a lyukat, a gyufa fényében benne megcsillanó fekete vizet. Úgy érezte, már nem kell pisilnie.
- Már nem kell… - hüppögte rémülten. Az anyja felhúzta a pizsama nadrágját és sóhajtott, amikor a második szál gyufa is ellobbant. Elölről kezdődött a botorkálás ki a lakásból, végig a folyosón, le a lépcsőn. Most már sokkal kevesebben voltak a körfolyosókon és a lépcsőházban. Gyorsan megtették az egy emeletet, azonban amikor leértek nem mentek ki a kapun az utcára. Tovább mentek a lépcsőn, le a pincébe. A pinceajtó fölött egy gyér fényű kis izzó világított a lépcsők takarásában. A falra egy nyilat festett valaki és fölötte hatalmas betűket látott, amiket nem ismert, nem tudott még elolvasni. Beléptek az ajtón. Egy keskeny rövid folyosóról egy nagy terem nyílt, teli emberekkel. Fából ácsolt padokon ültek a terem középső részén, a terem szélén pedig székeken, sámlikon. Halkan beszéltek egymással, de a halk mondatok koppanva, fortyogva töltötték meg színültig a hatalmas helyiséget.
- Nincs már hely! – fordult vissza az óvóhely ajtajából az anyja.
- Maradjatok itt az előtérben! – rendelkezett az apja és sarkon fordult, kiment.
Az anyja a falhoz támaszkodott. Elengedte a kezét, álmosan hunyorgott.
- Mikor megyünk a nagymamához? – kérdezte, de az anyja nem válaszolt.
Jó sokáig álltak ott, a falnál. Emberek jöttek le, végigsiettek a folyosón, eltűntek a nagyterem gyomrában. Mások onnan jöttek ki és feszült arccal, óvatosan nekivágtak a sötét lépcsőháznak.
Az apja megpakolva érkezett. Lerakott mindent, ami nála volt és megtelt a kis folyosó. A jövés – menés lelassult. Mindenkinek meg kellett kerülni a kupacot. Az apja néhány szál koszos deszkát rakott le a folyosó egyik fala mellé. A deszkákra egy bordó mintás rongyszőnyeget terített, amit a lakásból hozott le. Arra került az ő matraca, amit a kiságyából vett ki. Letakarta egy vastag pokróccal, rátett egy kispárnát, és egy újabb vastag pokrócot.
- Bújj be ide! – szólt hozzá és ő elkezdte kigombolni a télikabátját.
- Nem, ne vedd le, hagyd magadon! – rendelkezett az anyja. Engedelmesen lefeküdt a földre, a matracra. Az anyja betakarta a pokróccal és nagy megkönnyebbülésére lehúzta azt a cipőt, ami nagyon nyomta a lábát, majd a másikat is.
- Maradj most itt, nem szabad felkelni innen, amíg vissza nem jövünk érted! – mondta az apja ellentmondást nem tűrően. Azzal kimentek az ajtón és eltűntek a szeme elől.
Eleinte fázott, aztán átmelegedett a pokróc alatt. Még soha sem volt sehol egyedül. Ennyire egyedül. Nem voltak itt a szülei, sem a nagymamája, sem a nagynénje. Mellette jöttek – mentek továbbra is az emberek. Ő csak a lábukat látta.
Néhányan megbotlottak a matracában.
A nagyteremben elhalkult a beszélgetés moraja, hortyogás hallatszott ki. Ha benézett, ott is csak a lábakat látta. Kinyújtott, egymásra tett, egymásba kulcsolt lábakat. Nadrágos és harisnyás lábakat.
Néha biztosan elaludt, aztán felriadt. Nem tudta mennyi idő telt el amióta lefektették ide. Nagyon soknak érezte. Már nagyon régóta magára hagyták. Nem tudta, hogy még éjjel van, vagy már nappal. Az emberek mindig mászkáltak mellette. A nagyteremben mindig horkolt valaki, mások mindig beszélgettek. Hallgatta a sistergő, forró hangokat, de nem értette, hogy mit mondanak. Senki nem szólt hozzá. Nagyon félt. Azt gondolta, hogy a szülei örökre itt hagyták.
Tulajdonképpen nem lakott a szüleivel. A nagymamájánál élt, amióta csak megszületett. Néhány hónapja minden szombat este eljött érte az anyja érte és elhozta ide, magukhoz. Vasárnap esténként pedig visszavitték a nagymamához. Nem szeretett itt lenni. A lakásnak csak egy szobáját ismerte, mindig ott voltak. Ott mosakodtak egy falra szerelt mosdónál, ott főzött az anyja egy kis villanyrezsón. Furcsa ételeket kellett itt ennie nem olyanokat, amiket a nagymamája főzött. Itt nem voltak játékai és nem nagyon törődtek vele a szülei sem. Egymással voltak elfoglalva. Valami idegen nyelven beszélgettek egymás között, hogy ő ne értse. Ha hozzászóltak, csak parancsolgattak. Ismeretlenek voltak a számára és kicsit félt tőlük. Ha szerintük engedetlen volt, az apja megütötte. Pedig legtöbbször csak nem értette, mit akarnak tőle.
Most sem értette. Miért hozták őt ide? Miért hagyták itt? Mikor jönnek vissza? Kik ezek az emberek körülötte?
Csak feküdt, feküdt ott a folyosón, ahol hagyták, nem mert felkelni. A lábakat nézte. A kopott cipőket, a vásott orrú csizmákat. Egészen a falhoz húzódott, félt, hogy rálépnek, ott az útban.
Nézte az ajtót, hátha visszajönnek hozzá a szülei. Azonban akik ott beléptek, azokat sohasem látta még.
Könnyek kaparták a torkát, de sírni sem mert. A szülei azért is mindig megbüntették, ha sírni kezdett. Csak feküdt ott a matracon, a folyosón, és ahogy telt az idő, már nem is remélte, hogy érte jönnek egyszer. Néha biztosan aludt is, talán álmában bepisilt, de inkább csak félt, nagyon félt.
Az után amikor végtelen idők múlva megállt a matrac mellett az anyja, már sírni sem tudott, már szólni sem tudott, csak reszketett.
Az anyja ráadta a cipőjét és felvitte a lakásba. Még mindig sötét volt, vagy már újra sötét volt. Csak a kályhában égő tűz fénye világított egy kicsit. Az apját nem látta sehol.
Az anyja felöltöztette a ruháiba, amiben elhozta a nagymamától, és kézen fogta. Újra lementek a lépcsőn, de most kimentek a kapun. A házukkal szemben egy tér volt. Néha kijöttek ide az anyjával és játszhatott. Most a sötétben átvágtak a téren, ahol földhányások voltak és emberek feküdtek a deres földön, mozdulatlanul.
- Miért fekszenek a földön a bácsik? – kérdezte.
Az anyja azonban azt felelte:
- Siess, siess már! – és jobban megszaporázta a lépteit. Már szinte futnia kellett az anyja mellett.
A sötétben kelepelő hang hallatszott és narancsszínű pontok repültek el mellettük, fütyülő hangot hallatva. A narancsszínű pontok narancsszínű vonalakat húztak maguk után a sötétben.
Egyre több és több narancsszínű pont süvített a sötétben keresztbe-kasul. Szívesen kinyújtotta volna a kezét, hogy megfogjon egyet, de félt, hogy az anyja rászól.
Az anyja nem engedte el a kezét, de kicsit távolabb húzódott tőle, hol lassított egy kicsit, hol nekiindult sebesen, amennyire az erősen domborodó hasa engedte.
Végül átértek a téren, bementek egy utcába, ahol hosszú sorban álltak az emberek, főleg férfiak. Nem álltak a sor végére, előrementek a sor mellett végig, csak előre. A sorban állók kiabáltak rájuk, hogy ők is álljanak be a sorba, de az anyja úgy tett, mintha nem hallaná. A sor elején aztán megtorpantak, mert az elől állók nem engedték be őket a pékségbe. Sokáig álltak a haladó sor mellett, aztán egy asszony, aki kijött a péktől egy vekni kenyeret odanyújtott az anyjának. Lenézett őrá is az idegen asszony, aki megosztotta a kenyerét velük, és megcsóválta a fejét.
Elindultak vissza a téren. A narancsszínű pontok már nem látszottak, virradni kezdett. Csak a kelepelés hangzott fel újra meg újra és nyomában a fütyülő hangok egészen közelről.
Amikor hazaértek felmentek a lakásba, ott volt az apja is. Zsíros kenyeret ettek, aztán az apja elment.
Néha nappal is a pincében kellett feküdnie, néha éjjel is a lakásban voltak.
Egy napon ismét a pincében feküdt a matracon, amikor izgatottan berohant az apja. Az arca ragyogott és valamit kiabált, amit ő nem értett:
- Itt vannak a szovjetek! Itt vannak a szovjetek! – kiabálta lelkesen.
Felállt egy ládára, kinyitotta a pince vasablakát és derékig kihajolt:
- Tovarisi! Tovarisi! Zdrasztvujtye Tovarisi! – kiabálta aztán a többit már elsodorta a szél.
Az emberek csendben nézték, ahogy elégedetten lemászik a ládáról és megöleli a feleségét.
- Most már minden jóra fordul! – mondta az apja mosolyogva.
Attól kezdve nem mentek le a pincébe. Esténként is a sötét lakásban maradtak.
Az egyik nap az anyja mosott valamit a mosdóban, a rezsón krumpli főtt, amikor a nagy ablakon keresztül, lenn az utcán megpillantott egy tankot. A torony körbe-körbe forgott a tetején, pásztázva a környéket. Ő nem tudta mi az.
- Gyere, nézd anya! – hívta az anyját.
Az anyja mögé lépett, majd iszonyú erővel hátrafelé rántotta őt.
- Gyere el onnan, nem szabad odamenni az ablakhoz! – kiabált rá inkább rémülten, mint haragosan.
A tank még sokáig állt a téren, aztán amikor dübörögve elvonult, az ablaktáblák fülsértően csörömpöltek a keretben.
Nem tudta mennyi idő telt el, amióta elhozták a nagymamától. Nem merte megkérdezni mikor mehet vissza. Attól félt, hogy talán soha nem viszik vissza őt hozzá.
Aztán az egyik nap szürkületkor nekiindultak. Gyalog mentek. Eleinte vígan ugrándozott, majd egyre lassabban és lassabban ment, mert egy idő után megfájdult a lába. Romba dőlt házakat, üresen tátongó emeleteket, hiányzó háztetőket, üszkös falakat, kiégett épületeket, a síneken veszteglő villamosokat látott. A romoktól nagyon lassan lehetett haladni.
- Siess, siess már, még vissza is kell érnünk!- rángatta a kezét az apja. Pár perc múlva felemelte őt és a nyakába tette. Szinte futva indult el vele, de néhány méter után meg kellett állnia, hogy bevárja a mindenórás feleségét.
Amikor végre odaértek a Soroksári útra, az apja letette őt.
- Nézd, minden rendben, áll a ház, belövést sem kapott, még az ablaküveg is ép! – mondta az anyjának.
Az ismert lépcsőházban már újra ugrándozva ment fel. Amikor kinyitotta a nagymamája az ajtót, sírva, nevetve borultak egymás nyakába. Ő már a maciját, a kis néger babáját vigasztalta, a fából faragott lépegető Jancsival játszott és nem értette, amit a felnőttek beszélnek.
„A párt által kiutalt lakás.” „A szovjet diploma.” „A ruhagyár raktáraiban bujkáltunk.” „Nem mertem kimenni az utcára.” „Meglincselnek attól féltünk.” „Mindjárt jön a baba.” „Nincsen ablak a szülőszobán.”
Ezeknek a mondatoknak még sok évig nem volt értelme a számára. Abba az irodahelyiségből álló lakásba soha többé nem ment vissza. Amikor a testvére megszületett a szülei is a nagymamájához költöztek. Ő sokáig a mosóteknőben aludt, olyan szűken voltak.
A szülei soha nem vették a fáradtságot, hogy elmeséljék neki mi történt vele, mi történt velük akkor.
Tanult róla az iskolában: ellenforradalom volt, hallott róla később a résztvevőktől: forradalom volt. Minden évben van egy olyan ünnepnap, ami mindenkinek mást jelent. Ő azon a napon a gyermekek kiszolgáltatottságára és félelmére gondol. Arra, ahogy bizalommal nyúlnak a repkedő lövedékek után. Ő azt ünnepli, hogy több mint ötvenöt éve béke van.