Az összeomlás
Írta: Péntek Tamás
Közzétéve 4 hónapja
Megtekintések száma: 166
Szecsődy Péter: Az összeomlás
(Részlet az Emberlétra c. regényből)
Már nem emlékszem, hogy hívták. Senkit nem szerettem annyira, mint őt, mégsem emlékszem a nevére. Arra sem, hogy pontosan hol esett a dolog, de talán, mintha Utrecht lett volna. Az évre sem. Pár évvel a francia forradalom előtt. Igen, délen még királyság volt, az Istentől való, Lajosok hosszú sora. Apám mondogatta, hogy a századik Lajos lesz az utolsó. Ott állt valaki a szobában. Én voltam, vagy más, nem tudom, de annak a szemével néztem, fülével hallottam, testével éreztem. Talán én voltam. Feketében, mint ahogy négy nagy, világot járó hajó tulajdonosához illik. De az orvossal szemben, zavart és kétségbeesett voltam, nem egészen értelmes ahhoz, hogy amikor a bába meg ő tanácstalan, megoldást találjak. A doktor azt magyarázta, hogy a gyerekem halott, talán már akkor sem élt, amikor elkezdődött – három napja – a vajúdás, és a feleségem is meg fog halni, amikor belefárad a meddő szenvedésbe. Illusztrációképpen megkért, hogy a jobb kezem hüvelykujját nyomjam a balom hüvelykjéhez, és a mutatóujjaimat is szorítsam egymáshoz. Engedelmeskedtem, mert egy pillanatig azt képzeltem, hogy ezzel segíthetek azon, aki odaát a másik szobában már alig nyögött. Az orvos két öklét az ujjaim által határolt rombuszra nyomta. Nem fért át. Így akadt meg feleségem ölének csontjain a gyerek túl nagy feje, a köldökzsinór pedig a nyakára csavarodhatott, legalább két napja megfulladt, és ha kivágják, akkor is meghal a feleségem, ha bennmarad, akkor is.
Nem részesülhet a keresztség szentségében, hogy ártatlanként az Úr oldalán örülhessen. Őt nem láthatom viszont, ha végigjárva az utamat, végképp elpihenek. És asszonyomat is elveszítem. Asszonyomat? Az egész világot! Mindent, ami szép és jó, amiért élni érdemes, a megismételhetetlen csodát, az illatát, a hangját, sudár termetét, gyönyörű arcát, bőrének hasonlíthatatlan simaságát, csókjának ízét.
Nyugodjak meg az Úr rendelésében. Nem foghatom fel az Ő céljait, csak tegyem a dolgom, a parancsolatjai szerint. Nekem ez túl sok – gondoltam kábán, miközben az orvos ujjainak bütykein, az apró repedésekben a feketéllő vért néztem. Bentről már csak a bába dünnyögése hallatszott, nem biztatóan, nem vigasztalóan. Néha nyögött csak kétségbeesetten egyet-egyet az én egyetlenem, aki mindent érdemelt volna, csak nem ezt a szenvedést, akiért hiába ajánlottam az Úrnak az életemet, s akinek az arcáról már minden szépséget letörölt a kín. Még aznap, de jóval a doktor bemutatója után, a kedvesem visszaadta drága lelkét az Úrnak. Sötétedett, az orvos elküldte a bábát, talán a halottmosókért, engem meg behívott a vérszagtól és különböző főzetektől bűzlő szobába, hogy megmutassa a baba hajas fejbúbját, alig négy ujjnyira a szabadulástól. Ahogy felegyenesedtem, és elléptem az ágy mellől, el kellett tépnem a talpam a padlótól. A szerelmemből kifolyt vérbe-lébe ragadtam bele.
Hát így láttam utoljára őt – szégyentelen, holt terpeszben –, meg persze még a koporsóban, elrendezett, de idegen vonásokkal. A csecsemőt nem vágták ki belőle, remélték, hogy így a mennybe kerül, ahova az anyja.
Mindez Németalföldön történt, pár évvel azelőtt, hogy Lajos király a franciáknál nyaktiló alatt végezte volna.
Úgy döntöttem, otthagyok mindent. Gyűlöltem a világot, az ismerősöket, se a hitem, se a fegyelmezettségem nem volt elég ahhoz, hogy kivárjam fájdalmaim elmúltát. Nem jutott jobb eszembe, mint pénzzé tenni mindenemet: hajóimat, amik éppen úton voltak, házamat és földjeimet.
Egy lekötelezettem, aki gyarmatárukkal üzletelt, felhívta a figyelmem egy birtokra, ami egy kisebb német fejedelem országában, kihalással, az uralkodóra szállt vissza. A királyka olcsón adná a jelentős területű birtokot, s még néhány száz aranyért bárói rangot is csapna hozzá. Megtetszett az ötlet, s alig egy hónap múltán útra kelhettem mint arisztokrata és földbirtokos. Már nem tudom, miért hoztam ezt a döntést. Talán úgy éreztem, hogy az Úr végtelen közönye, vagy a Sátán kárörvendő kéjelgése kormányozza az életemet. Érzéketlenül mások bajai iránt, mégis valami felelősséggel a szívemben, ki akartam vonulni a világból, hogy ne fertőzzek, mint egy leprás, a fájdalmammal. Azt is reméltem, hogy ha messzire megyek, itt hagyom emlékeimet is, legalább a nagyját, s csak annyi marad nekem, amennyivel megbirkózom. Nem akartam senkit sem látni, aki boldognak ismert, nem vágytam szánalomra és együttérzésre. És senkim sem volt már, aki ahhoz a vidékhez kötött volna.
Apám az egyik hajóján kapitányként veszett el az Indiákon. Mindig pipázott, köpcös volt, nagyon erős, legalábbis én annak láttam. Anyámmal, aki állandóan terhes volt, vagy betegeskedett, keveset találkoztam. Talán nem is szeretett, később úgy gondoltam, engem okolt testvéreim haláláért. Mert utánam még kilencszer szült, de egyik öcsém vagy húgom se érte meg a negyedik évét, csak én növekedtem makacsul és magamnak valóan. Végül, amikor meghalt, a bal melle legalább négyszer akkora volt, mint a jobb, s azon az egy mellen kívül, ami úgy duzzadozott még a takaró alatt is, mint egy szoptatós dajkáé, szinte teljesen elfogyott, összeaszott a teste. Pálinkával és mákos löttyökkel itatták. Egyszer belenyaltam az orvosságába, hánytam tőle.
Anyám rokonai nem kedvelték a családomat, nem is igen érintkeztek velünk. A temetésen meg is lepődtem, milyen sokan vannak. Oda sem jöttek, csak a maguk módján elbúcsúztak tőle, aztán – egy pillantást sem vetve apámra és rám – emelt fővel elvonultak. Amikor ketten maradtunk apámmal, voltaképpen egyedül voltam. Akkor kezdett ugyanis hajózni. Egyik első, rövid útjára el is vitt. Észak-Afrikában lehetett az a kikötő. Utolsó erőmmel kapaszkodtam partra, ahol aztán – mint Anteusz 1 – egy pillanat alatt rendbejöttem. Addig (és azután, a visszaúton, talán egy hónap múlva) még a nyugodt tengeren sem maradt meg bennem egy falat kétszersült vagy egy korty bor sem. Ha jól emlékszem, atyám egy altiszt felügyelete alatt hagyott abban a kopár, fehéren vakító és idegen karattyolástól hemzsegő városban, ahol a legtöbb időmet azzal töltöttem, hogy rettegtem az újabb tengerre szállástól. Aztán a félelmeim beigazolódtak. Így szóba se kerülhetett, hogy hajóra kelvén próbáljak szerencsét. Már a gondolat is elviselhetetlen rettegést váltott ki belőlem. Keletre költöztem tehát, egy rideg, fagyos kastélyba, amelynek egyik szárnya is túl nagy volt nekem és süketnéma szolgámnak, akit a közeli faluban fogadtam fel. Addig pásztor volt, a magányos ember bölcsességével és furcsa szokásaival. Magától végzett minden munkát, s a mutogatás, amivel megértettük egymást, nekem is jólesett, mert alig törtem még a németet. Báró voltam, földesúr, szentimentális fájdalmaim őrzője. Rideg kastélyban, avítt bútorok között, nappal is félhomályban, egy ijesztő kinézetű, érthetetlenül hebegő, hatalmas termetű szolgával, aki nem hallotta, ha hívtam, én meg – legalábbis eleinte – nem értettem, ha akart tőlem valamit. Itt merengtem, hánykolódtam, a könyvtár gót betűs és latin könyveit silabizáltam, kotorásztam a fiókokban és a ládákban.
Bejártam a birtokomat is, legalábbis azt a részét, amit nem bérlők műveltek. Nem érdekelt, mit termelnek a földjeimen, gondoltam, mindig hoznak annyi pénzt, amennyi elég nekem. Egy idő múlva rákaptam a vadászatra, pontosabban ezzel az ürüggyel jártam a környéket, főleg azt a legalább nyolcvan hektárnyi erdőt, ahova csak titokban osonhattak be a parasztok rőzsét szedni és orvvadászatra, mert kihirdettem, hogy lepuffantok mindenkit, akit ott érek.
Szerettem azt az erdőt, mert mintha csak a hangulataimat fejezte volna ki, borongós volt, kusza, rút, veszélyeket ígérő. S valószínűleg olyan közönséges, amilyen csak egy ottmaradt őserdődarab lehet a megművelt, felszántott ország egyik csücskében. Andalogtam, féltem is néha, ha túl messze jártam a kastélytól, és rám sötétedett. Félni ugyan a kastélyban is lehetett, mindig nyekergett, zörgött valami, a rosszul záródó vagy nyitva hagyott ablakokon süvített a szél, s a mások által fényesre koptatott bútorok ijesztő árnyakat vetettek a falakra, amiken idegenek torz arcképei függtek. Esténként, amikor nyirkos ágyamba bújtam, amit többnyire meleg téglával kellett elviselhetővé tenni, a baldachin függönye mögött kísérteteket és lopakodó gyilkosokat sejtettem, szememet meresztettem, rövid pisztolyomat és tőrömet markoltam, míg csak el nem nyomott a kimerültség.
Jól illett ebbe a környezetbe a búskomorság, amit egy idő múlva már szinte erőszakkal tartottam fent. Szükségem volt rá, mert ez volt az egyetlen kapcsolatom a múlttal, létem bizonyítéka. Nem is akartam megszabadulni a fájdalomtól, sőt, egyre mélyebbre kívántam merülni benne. Napról napra felidéztem a reccsenést, amivel a talpam elvált a véres deszkától, a látványt a baba fejbúbjával, az erőtlenedő jajgatás hangjait, vagy amikor ezekbe már belefásultam, a bájt, megértést, figyelmes szerelmet, amit elveszítettem a kedvessel. Úgy őriztem a szükségszerűen halványodó múltat, mintha egyetlen vagyonom lenne. Mindennap fényesítettem, színeztem, s nem vettem észre, hogy a sok dörzsöléstől egyre kopottabb, már régen hazudok magamnak, pedig még egy év sem telt el azóta, hogy egy koporsóban két szívet takart be az anyaföld.
Nem értem akkori magamat, talán akkor sem érteném, ha egyenes vonalú lett volna a sorsom. Ki volt az, aki összeszorított ujjaival ellenállt az orvos öklének? Egy másik kéz tartotta akkor a rombuszt. És más értelemben, de már német birtokomon sem voltam az, aki mindenét elveszítette. Jó étvággyal ettem süketnémám főztjét, gyönyörködtem a fákban és a virágokban, s a szenvedés olyan volt már számomra, mint egy istentisztelet, sokszor erőt kellett vennem magamon, hogy gyakoroljam. Tunya, magányos földesúr lettem, olyan, mint a többi, s ezt csak azért nem vettem észre, mert nem érintkeztem velük.
1 A görög mitológiában a tengeristen és a Föld istennőjének a fia. Erejét az anyjával való közvetlen érintkezésből
nyerte. Héraklész csak úgy tudta megölni, hogy a levegőbe emelte, és agyonszorította.