Az öregember és a patkány
Írta: Szilasi Katalin
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 622
Az öregember és a patkány
A patkány már évek óta egy régi, elhagyott szenespincében húzta meg magát. Mióta a négyemeletes ház lakói gázfűtésre tértek át, néhány kíváncsiskodó egérfiat leszámítva, nem háborgatta senki. Szeretett itt lakni. Megvolt a levegő kellő páratartalma, a félhomály, a doh kellemesen otthonos illata. Még egy férfitenyérnyi ablak is nyílt közvetlenül az aszfaltozott járda fölé. A patkány unalmas, nyári délutánokon órákig pislogott ki az utcára. A bepókhálósodott, homályos üvegen keresztül nézegette a járókelők lábán a cipőt, a szandált, a papucsot, a himbálódzó táskákat, nejlonszatyrokat meg más efféléket. Iskola után gyerekek jöttek ki focizni a keskeny zsákutcába, erre nem járt autó, se busz, se villamos, csak néhány erre lakó, biciklivel. Ideális volt focipályának. Az agyonstrapált bőrlabda néha nekiütődött a pinceablaknak. Ilyenkor a patkány kissé hátrébb húzódott, de aztán folytatta a szemlélődést, hisz egy futballmeccs soha nem lehet unalmas.
Most ugyan nem a bőrlabda pattogása késztette a leselkedésre, hanem a rágnivaló hiánya. A
pincében maradt, régi kábeleket, drótokat, ócska limlomokat a télen már mind széjjelrágta. Jó
ideje nem talált semmit, pedig érezte, hogy nagyon nő a foga, koptatnia kellene, mert pár nap
múlva be sem tudja majd csukni a száját.
Ahogy efféle kétségek között tépelődve nézelődött ki az ablakon, meglátott egy öregembert, aki a szemközti emeletes ház bejáratának töredezett lépcsőjén ücsörgött. Kivételes intelligenciájú állat lévén azt latolgatta, hogy érdemes-e megközelítenie a kétes kinézetű alakot. Az öreg cipője talpán ugyan már nem sok rágnivaló akadt, de a felsőrész bőrből volt, még ha meglehetősen kopott is. Szinte a szájában érezte a cserzett marhabőr utánozhatatlanul csábító ízét, mikor meglátott az ember kezében egy jókora darab szalonnát, nagy karéj kenyeret meg egy bicskát. A patkánynak csöpögni kezdett a nyála.
Elindult hát titkos, földalatti járatán – amit egyedül csak ő ismert -, a túloldalra. Ha nem sikerül a szalonnához hozzájutnia, megteszi az öreg füle, orra vagy akár a balcipőből kikandikáló nagylábujja is. Csak meg kell várnia, míg a jóember tele hassal elszunyókál.
Ahogy kibújt a lépcső alól, ahol a szalonnázó öreg üldögélt, véletlenül hozzáért a zsíros, görbedt ujjakhoz. Ilyen még eddig nem történt meg vele. Lám, kezd elővigyázatlan lenni, hiába, fölötte is eljár lassan az idő. Az öregember nem kapta el a kezét, jólesett durva, ráncos bőrének a puha, lágy szőrzet érintése.
− Né mán, e’ meg egy kiscica! Hát te, kedves, kis jószág, honnan kerültél ide? – és simogatni kezdte a patkány bársonyos, szürke bundáját, amiről csak úgy pattogtak az elektromos szikrák, akár karácsonykor a csillagszóró tűzvirágai.
Az állat mozdulatlanná dermedt az érintéstől, nem tudta, mire vélje ezeket a barátságos szavakat. Eddig őt mindig mindenki csak szidta, átkozta, többször agyon is akarták ütni. Sőt, volt, hogy az előző lakhelyén, egy belvárosi ház kamrájában, patkánymérget szórtak szét neki. Szerencsére, nem mai gyerek már, idejében felismerte a csalit, és nem ette meg. Óvatosan feltekintett az öreg arcába. Az ember szemgolyói a busa szemöldök alól valahová a távolba meredtek, mozdulatlanul. Vak volt, csak a keze látott.
− Na, nézd, csak! Itt maradt ez a jó kis szalonnabőrke! A te fogaid biztos sokkal élesebbek, mint az enyémek, te jobban elbánsz vele – mondta heherészve, és a patkány felé nyújtotta a kemény bőrdarabot.
A jószág az öreg tenyere alá gömbölyödött, és rágcsálni kezdte a bőrkét. Örömében legszívesebben sírni lett volna kedve. De tudvalevő, hogy a patkányoknak nincsenek könnyeik.