Az óra

Írta: Zentai Eta


Közzétéve 2 éve

Megtekintések száma: 300



Az óra

Szerette az antikvárium hangulatát, a régi könyvek illatát, sokszor elmerengett azon, vajon hány kéz forgatta mohón a megsárgult lapokat, remélve, hogy nyomára bukkan a titoknak. A titok persze mindenkinek mást jelentett, és nem adta magát könnyen. Aki a nyomába szegődött, nem volt ura többé az életének, és az álmainak sem. A titok rögeszme lett, felfalta a mindennapokat, és nem adott cserébe semmit, csak időnként egy halvány reményt, hogy egyszer megfejthető.
A férfi bezárta maga mögött az antikvárium ajtaját. Az utca fénylett a szemerkélő esőtől, hűvös volt, összehúzta magán a vékony felöltőt, és nekivágott. Hetek óta megszállottan járta a várost, kereste az eldugott utcákat, belesett homályos kapualjakba, vadászott elfeledett, aprócska boltokra. Mikor befordult a következő sarkon, úgy látta, innen nincs tovább, zsákutca, rövid, sötét, reménytelen. Aztán mégis megtette azt a pár lépést. Szíve a torkában dobogott, pulzusa megugrott, mert szemben, alig kivehetően, egy koszos épület markában ott volt a bolt. Lassan sétált át, pedig legszívesebben rohant volna, de a csalódás, ami mindig a beteljesülés küszöbén ácsorog, óvatossá tette.
A kirakat halványan izzott a szürkületben, mint pincében az egyszál gyertyafény. A felirat egyszerű volt: Antik órák vétele, eladása, javítása, de a tábla végén ott volt értő szemének maga a csoda, a fáradt aranyozású Janus arc, pont úgy, ahogy abban a régi könyvben.
A kétarcú Janus, aki a jelenből tekint a múltba, és előre néz a jövő felé.
Az üzlet zárva volt. Homlokát nekidöntötte az üvegnek, hogy jobban lásson, mert nem a kirakat volt megvilágítva, hanem a helyiség mélyéből jött a fény. A tulajdonos valószínűleg itt lakik. Legszívesebben bezörgetett volna, alig tudta elviselni, hogy amit olyan régóta keres, amire mindennél jobban vágyik, itt van egy karnyújtásnyira, és mégsem elérhető, holnapig várnia kell.
Az éjszakája nyugtalan volt, talán meg sem találja újra a boltot, talán a zárva-tábla örökre szól, talán nincs is ott, amit keres. A boltocska ott volt, a reggeli fényben nem lengte körül semmi misztikum. Állt a poros kirakat előtt, ami tele volt kecses női karórákkal, zsebórákkal, álmokat űző hangos vekkerekkel.
Belépett, köszönt. Az erős fénnyel megvilágított asztalnál egy férfi dolgozott apró szerszámaival. A köszönést csak akkor viszonozta, mikor a miniatűr csavarhúzót letette, és felnézett. Ennél vonzóbb arcot még nem látott. Negyven körüli, sötét hajú, szinte klasszikus szépségű férfiarc volt, ami kemény nyakon, széles, kisportolt vállakon nyugodott. Inkább filmszínész, mint órás. A férfi észlelt valamit a meglepett csodálatból, mert elvigyorodott.
- Vásárolni, vagy javíttatni akar?
- Érdeklődni szeretnék.
- Érdeklődni? – arcának fintora és hangsúlya csalódott volt.
Sietve magyarázta, hogy egy régi órát keres, szeretne körülnézni. Az órás megvonta izmos vállát, és újra a kibelezett szerkezet fölé hajolt. A kelletlen engedélyre az antikvárius szeme mohón a falakra tapadt, amit a faliórák teljesen beborítottak. Számtalan változat függött ott, különböző díszítésű, válogatott faanyagból készült, sima és faragott dobozokban, az óralapok vésett, festett számokkal, szimbólumokkal, kis- és nagymutatók, egyszerűek, aranyozottak, és hosszú nyakukon ott csüngtek a kerekfejű, most hallgatag ingák. Lelkesedése kezdett alábbhagyni és lassan eluralkodott rajta a kétségbeesés.
- Ez az összes?
- Miért, nem elég? – nézett rá flegmán.
- Amit keresek, nincs köztük. Az egy nagyon különleges óra, páratlan. Évek óta keresem, mikor megláttam a cégtáblát, biztos voltam benne, hogy itt találom.
- A cégtáblát? – kapta fel a fejét.
- A Janus arc, pontosan így van a könyvben.
- Milyen könyvben? – az órás hangján izgalom érződött.
Majdnem elárulta a könyv címét, de óvatossága felülkerekedett. - Nem lényeges, egy régi könyvben.
- És mitől olyan különleges az óra? – nézett kíváncsian a föléje magasodó férfi arcába.
Az antikvárius sokáig hallgatott.
- Csak annak mondom el, akinél megtalálom.
Az órás fészkelődni kezdett, egy türelmetlen mozdulattal félresöpörte az előtte fekvő alkatrészeket, aztán halkan, mintha illetéktelen fülektől tartana, megkérdezte.
- És ha tudom, hol az óra?
- Itt van? – a férfi torka kiszáradt.
- Nem, a lakásomon.
- De hiszen itt lakik. – pirított rá.
– Nézze, nem akarok rosszat, nem vagyok erőszakos, nem kell tőlem félnie, maga izmos, én meg egy hosszú, gyenge legény vagyok.
Az órás ezekre a szavakra elmosolyodott, aztán felállt. Talán százhatvan centi lehetett, az izmos felsőtest korcs, vézna lábakban végződött.
- Jöjjön! – indult el kacsázva a helyiség hátsó része felé. Félrerántotta a függönyt, láthatóvá vált egy parányi szoba, egy asztal, ágy, mosdó, kis vaskályha, pár polc, és az ággyal szemközti falon az ÓRA.
- Őt keresi? – a hangja bizalmaskodó volt, úgy beszélt az óráról, mintha személy lenne.
A férfi nem válaszolt, puhán, szinte félve érintette a megkopott ébenfát. Az óra lelkét ez a dúsan faragott, fekete, hosszúkás, szinte szekrényméretű doboz rejtette.
- Szabad? – kérdezte, de már nyitotta is az időtől karcos üvegajtót. Mindketten hátraléptek, mintha az évszázadok bennrekedt levegője mellbevágta volna őket.
- Gyönyörű! – hajoltak ismét közel. A belsejében egymás alatt két megsötétedett ezüst óralap fénylett. A felső óralap közepén, Kronosnak, az idő istenének vésett alakja díszlett, kezében a sarló, amivel a múló éveket aratta le.
Az alsó ezüsttányér közepéből nyolc óramutató, négy rövid és négy hosszú simult az óralap szélén lévő koncentrikus körök vésett számaira. A kerek ingán egy ismeretlen nevű és korú mester csodálatos, apró domborműve fénylett. Az órás most már a vendégét nézte sürgetően.
Ő is régóta várt arra, hogy megtudja az óra titkát, melynek idáig csak őrzője volt.
- Üljön le, bezárom a boltot!
Az antikvárius lassan úrrá lett belső remegésén, kérdezgetni kezdte a másikat, hogy került hozzá az óra.
- A család tulajdona vagy másfél évszázada. Ükapám vette valami hagyatékból. Ugyanolyan megszállott ember volt, mint maga. Kiderítette, hogy egy svájci mester készítette, aki egyik napról a másikra eltűnt, és az eltűnésére nem volt magyarázat. Az óra sokszor cserélt gazdát, és sokuknak veszett nyoma. Aztán gyűjtők őrizték évtizedeken keresztül, mert különleges volt, de a titkára nem jött rá senki. Már apám se kutatta, csak ragaszkodott hozzá, ahogy én is. De most már maga jön.
- Mint mondtam, egy könyvben akadtam a nyomára
- Hagyja a mesét! Mi tud az óra? – türelmetlenkedett.
- Ez egy órának álcázott időgép – vágott a közepébe. - Utazni lehet általa a múltba és a jövőbe is.
- Maga viccel?
- Figyeljen! Az alsó óralap szélső számain, a hosszú mutatókkal azt az időt lehet beállítani, ahova utazni szeretne. A belső köríven a visszatérés dátumát állíthatja be a rövidebb mutatókkal
- Gondolja, hogy még működik? – hitetlenkedés és bizonytalanság csengett a hangjában.
- A kulcs, megvan a kulcs?
Az órás kapkodva leemelt egy fémdobozt a polcról és kinyitotta egy aprócska kulccsal, amit a nyakában hordott. Az antikvárius felsóhajtott, egy tisztes méretű, szépen cizellált fémkulcsot rejtett a doboz. Az órás gyengéden és szakértelemmel helyezte a zárba.
- Fel ne húzza! – kiáltott rá a másik. - Előbb meg kell beszélnünk, hogy ki utazik előbb, és hova.
Ott álltak kicsit megrémülve a hirtelen ölükbe hullott titoktól.
- Én nem hiszek benne, ez egy feltupírozott óraszerkezet a dupla mutatókkal. – higgadt le az órás.
- A szerkezet mögött a könyv szerint egy meteoritdarab van, olyan anyag, ami a Földön nem található, ezt aktivizálja a kulcs anyaga felhúzáskor. A kulcs anyaga is ismeretlen.
Az órást, úgy tűnt, meggyőzték a szavai, de félelem lett úrrá rajta.
- Én nem utazom elsőnek.
- Majd én megyek. – szólt az antikvárius, aki sápadt volt, de a hangja szilárd.
– Engem a jövő érdekel, milyen lesz a város, a világ, kétszáz év múlva. Mindig gyötört a tudat, hogy mennyi mindenből kimaradok, ha egyszer meghalok. Most itt az alkalom, akárhogy végződik, nekem megéri. Állítsuk be az órát!
- Most azonnal? – képedt el az órás.
- Mire várjak? Megvalósult az álmom, gyorsan kell cselekedni, mielőtt felébredek.
A kétszáz évvel távolabbi jövőbe utazom, és öt napot adok magamnak.
Az órás idegesen, de gyakorlott kézzel húzta fel az évszázados rugókat, aztán félrehúzódott a szoba legtávolabbi sarkába. Az antikvárius a szerkezet elé állt. A szépséges inga kilendült, mély, távoli hangon kezdett ütni. Az óra számlapja, ahogy az antikvárius számolta az ütéseket, egyre fényesebb lett. A megadott idő vége felé olyan vakítóan sugárzott, hogy az utazni készülő lehunyta a szemét. Az órás a sarokból csak azt látta, hogy a férfi teste egyre áttetszőbb lesz, és az utolsó ütéssel egy időben elenyészik.
Mikor összeszedte magát, odavánszorgott az órához és sokáig állt előtte.
Elhatározta, addig zárva tart, amíg az antikvárius visszaérkezik. Se ereje, se kedve nem volt a munkához. Az ölébe hullott lehetőségnek ezer és ezer arca volt, de tudta, hogy ő csak egy bizonyossal fog élni. Puhán belesüppedt a várakozásba, evett, ivott és órákig ült az óra előtt, szemmel tartotta. Néha kilesett a függöny mögül.
Egyik nap kopogást hallott, finom és szapora volt, mint madárcsőr hangja az üvegen. Elöntötte a forróság, tudta, hogy a lány van itt. A kirakat előtt állt szőkén, karcsún, kitartóan, a szemét ernyőzve lesett befelé. Furcsa szerelem volt az övék, csak a szemek vallottak. Jelenléte egyszerre volt boldogság és fenyegetettség forrása az órásnak. Soha nem állt fel, ha ott volt a lány, rettegett a lelepleződéstől, hogy a kacska lábak látványa örökre elijeszti.
Egyikük tartózkodó volt, a másik gyáva.
A megszületett, de beteljesedni képtelen vonzalom két végén feszültek. A lány nem értette habozását, és fáradni kezdett, ő reménykedett, hogy ez az alig boldogság még eltart egy ideig. Nézte csalódott arcát, mely a homályos üvegen át fakuló képnek tűnt. Szerette volna odakiáltani, hogy várjon, legyen türelmes, elérhető közelségben van, amire vágynak. Elhatározta, hogy a titok és az óra birtokában visszautazik a múltba, ahol egy ittas orvos hibázott, anyja meghalt, ő torz lábakkal született. Figyelmeztetni fogja a szüleit. Egyszerűnek tűnt minden, mégis kételyei támadtak, hisznek-e majd annak, aki azt állítja, hogy a jövőből jön, és a saját fiuk? Az órák lassan vánszorogtak, alig érzékelte, mert az időn kívül, ábrándjaiban létezett.

Az ötödik napon már el sem mozdult az óra közeléből. A rövidke álmok néha legyűrték, olyankor ijedten, verejtékezve tért magához, és öntötte torkába az erős feketéket. Kemény harcot vívott saját halálra fárasztott testével és feszesre húzott idegeivel. Álmatlanságtól égő szemei szinte rásültek a mozdulatlan ingára, de az álom egyre gyakrabban kijátszotta, mert a lány arca ringott előtte.
Mikor legközelebb felébredt, tudta, hogy baj van. A tarka függöny színei lobogtak a beszivárgó reggeli fényben. Átaludta az éjszakát. Az antikvárius hatodik napja volt távol. Talán késik, reménykedett, ez az első utazás, elnézett valamit, esetleg rosszul számolt. Kétségbeesetten cibálta elő a lehetséges okokat. Már nem kellett kávé ahhoz, hogy ébren maradjon, egyetlen, sajgó idegszál volt.
A hetedik napon gondolt először a távollevőre úgy, hogy nem saját magáért, az elképzelt boldog jövőért, hanem érte aggódott. Mi lehet vele, baleset érte, rossz helyre érkezett, megölték, elérte célját, vagy atomjaira hullva lebeg az időben?
Dühös lett, az óra volt az egyetlen, ami kéznél volt és amit okolni lehetett. Hirtelen csapdának látta, egy csavaros elme valaha megálmodott játékszerének. Felkapta a kisbaltát, hogy szétverje, de ütésre emelt karja megremegett, nem volt képes ezt az emberi kéz alkotta remeket elpusztítani.
Lehiggadt, töprengeni kezdett, lehet, hogy az antant.
Megértette, ha utazik, többé nem térhet vissza. Ha visszamegy, talán egészségesen születik, de új életének nem lesz része a lány, vagy itt marad és próbára teszi szerelmüket. Tudta, mindkét döntése sok bizonytalanságot hordoz, de azt is tudta, nem képes elengedni ezt azt érzést. A nyolcadik napon megfordította a zárva táblát és kilépett az ajtón. Lehunyt szemmel mélyet lélegzett a friss levegőből, a szél még ide az öreg házak közé is sodort virágillatot. Dolgozni kezdett, nem kellett sokáig várnia, megérkezett a lány. Nézték egymást szavak nélkül, mint akik nem tudnak betelni a másik látásával.
Aztán az órás lassan felállt és kilépett az asztal mögül. A lány arcáról a következő pillanatban leolvadt a mosoly, szinte látta, ahogy lecsurog az ajka szegletén, helyébe döbbenet, csalódottság, kétségbeesés, szánalom és végtelen szomorúság költözött. A férfi az aranyásók töretlen hitével kutatott a gyorsan változó, átfutó érzések között, hátha talál csak egyet is, ami hasonlít a szerelemre.