Az igazi Isten
Írta: Egervári József
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 299
Az igazi Isten
Ültem az ágy szélén, lassan telt az ébredési időm. Gyűlöltem az óracsörgést, a hajnalokat. Kivánszorogtam a konyhába, alágyújtottam a kávéfőzőnek, engedtem a csapból egy pohár vizet. Egyetlen jó a korai ébredésben, a gőzölgő kávé és a reggeli első cigaretta. Éhgyomorra. Nagyanyám mindig mondta, fiam, egyél reggel, az legyen az első, minden más ráér. Amikor meglátogattam, bőséges reggeliket készített, a szalonnás tojásához, a friss tejből főzött kakaójához, a kemencében sült kenyeréhez hasonlót sehol máshol nem ettem. Amióta az angyaloknak süti a szalonnás rántottát és a fenséges krumplis buktát, nem nagyon érdekelnek a gasztronómiai élvezetek.
Lassan én is megöregszem, meghalok, hát nincs miért túlbonyolítani az életet, a kötődések egyébként is csak problémássá teszik a dolgok folyását. Várni valakire, igazodni hozzá, teljesíteni a kívánságait, erre semmi szükségem. Az ember elméje persze őriz valami reménykedés-félét, mert maradtak benne emlékfoszlányok a társas életről. Roppantul meglepődtem volna, ha megszólal a csengő, s az ajtóban ott állna egy gyönyörű, elegáns asszony, egy jól öltözött úriember, s azt mondanák: én vagyok a te igazi anyád, és igazi apád, én vagyok az igazi Jóisten – s mostantól elkezdődik a te igazi életed is. Azon persze még nem gondolkodtam, milyen is lehetne az igazi életem.
Szobám ablakából ráláttam a foszló vakolatú bérház oldalához ragasztott viskók tetejére, a szűk, girbegurba sikátorokra, ahová – szerintem – soha nem jutott be fény. Soha nem volt bátorságom bemerészkedni oda, meg minek is tettem volna. Egyetlen embert ismertem onnan, mindenki Johnnak hívta, ott lakott valamelyik apró vityillóban. Biztosan volt neki becsületes polgári neve is, de valószínűleg ez senkit nem érdekelt. Minden reggel félhétkor megjelent a főútra nyíló sikátor bejáratánál, egy seprű volt a kezében, s egészen fél nyolcig ott ácsorgott hátát nekivetve a vaskapu sötétzöldre festett oszlopának. Semmit nem csinált, a seprű – számomra úgy tűnt – évek alatt nem kopott meg, legfeljebb a színe lett sötétebb sárga. John napszemüvegén keresztül szemlélte a járókelőket, az ébredő városrészt, néha komoly biccentéssel üdvözölt egy-két ismerőst, s egy órán keresztül folyamatosan dohányzott, krákogott és köhögött, kékesszürke füstgomolyagokat eregetett, a csikkeket akkurátus gondossággal taposta el, majd a mellette lévő csatornarácson keresztül – kitaposott cipője orrával – lelökdöste az akna mélyére. Ez minden reggel így zajlott, aztán John másnap reggelig eltűnt.
Éjszakai műszakból mentem hazafelé, álmos és fáradt voltam, a közértben bevásároltam hétvégére, hogy hétfőig ki se kelljen dugnom orromat a lakásból. John már ott ácsorgott őrhelyén. Épp előtte haladtam el, amikor az egyik nejlontáska füle leszakadt. Zavarodottan leguggoltam, igyekeztem minél gyorsabban összeszedni a holmimat, de a kapkodástól még a másik szatyrot is fellöktem. John lekuporodott mellém és szó nélkül segített visszapakolni a tejet, kenyeret, húst, az üveg bort és a többi apróságot.
– Jól néz ki ez a szivar – bökött John az egyik szatyor felé.
– Holland – feleltem.
John bólintott, én meg kibontottam a dobozt, kivettem belőle egy celofánba csomagolt, vékony, hosszú szivart, s a kezébe nyomtam. Az orra hegyére húzta sötét napszemüvegét, fölötte nézett rám fekete szemeivel. Biccentett, gyorsan felállt, a szivart zsebébe süllyesztette, megragadta seprűjét és szokott helyére állt, mintha mi sem történt volna.
Attól a naptól kezdve szinte minden reggel találkoztam Johnnal, s gyakran beszédbe is elegyedtünk. Eleinte csak az időjárásról esett szó, aztán a nőket bámultuk, nem éppen jóízű férfimegjegyzéseket engedtünk meg magunknak. Nagyokat tudtunk röhögni, és egy kicsit sem szégyelltük magunkat.
Csípősen kíméletlen volt a humora, ám mégsem éreztem soha, hogy rosszindulatú megjegyzéseket tenne, inkább csak megállapította a világról és az emberekről, mennyire tökéletlenek. Közel került hozzám, hétvégéken képes voltam korán kelni, csakhogy egy órát vele tölthessek, hátunkat a vaskapu oszlopának vetve, jó szivarokat pöfékelve.
Az járt a fejemben, egyszer meghívom vacsorára. Nem is gondoltam, hogy valaha szükségem lesz még szavakra, mondatokra, képes leszek mosolyogni, röhögni. Úgy éreztem, elvesztegettem eddig az életemet.
– Ha minden úgy alakul, elmegyek Franciaországba – jelentette ki egyik reggel John, s én úgy éreztem, mintha tökön rúgtak volna. – Tudod, ott él egy rokonom. Engem itt ezért hívnak Johnnak.
– De a John angol név – ágáltam.
– Nem baj, egyszer majd elmegyek innen, és soha nem fogok visszajönni – vágta rá határozottan. – A rokonomnak óriási háza van, fürdőmedence is van benne, meg három fürdőszoba, három garázs. Azért három garázs, mert három autójuk is van. S nekem is lesz ott egy szobám. Meg autóm is.
Nem fog beférni az autója egyik garázsba sem, ott kell állnia a szabadban, míg le nem pattog róla a festék, meg nem eszi a rozsda. De ezt nem mondtam neki.
Kabátja zsebéből egy gyűrött fényképet húzott elő. Egy háromszintes házat ábrázolt, kerttel, kertésszel, medencével, garázzsal, az előtérben egy nagyon csinos hölggyel, aki vidáman integetett a fényképezőgép lencséjébe.
Megfordítottam a fényképet, a hátuljára az volt írva gondosan kerekített betűkkel: Johnnak! Szeretettel! Lina. Nem tudtam, mit gondoljak, csak idétlenül vigyorogtam. Hogyan került Johnhoz ez a fénykép?
John a napszemüvege felett nézett ki, valahová nagyon messzire, mintha ellátna Franciaországig, vagy ki tudja meddig, vagy ki tudja hová.
Felmentem a lakásomba. Biztos voltam benne, Johnnak nincsenek francia rokonai, egyáltalán nincsenek rokonai. Nem törtem tovább fejemet, egyszerűen kedveltem, s nem érdekelt, mi vagy ki volt régen. Eldöntöttem, meghívom vacsorára, s reménykedem, elfogadja.
Szombaton korán keltem, kimentem a piacra. Úgy döntöttem, estére meghívom Johnt vacsorára, bár nem beszéltük meg előre. Még hét óra sem volt, amikor visszaértem a ház elé, de ő nem volt sehol.
Fél nyolcig vártam, bármelyik pillanatban megjelenhet, győzködtem magamat, talán csak elaludt, vagy dolga akadt. Persze Johnnak soha semmi dolga nem akadhatott félhét és fél nyolc között. John beteg volt, örökké ádázul köhögött. Hol kereshetném, s ha keresném is, megtalálnám-e, hiszen nem tudtam, hol lakik, nem tudtam az igazi nevét. A sikátorba nem volt merszem bemenni. Kifulladva rogytam le az ablak előtti karosszékbe. Semmihez sem volt kedvem, legszívesebben sírtam volna, de már elfelejtettem, hogyan kell.
Nagyon apróra daraboltam a vöröshagymát, a végén már csukott szemmel mozgattam le és föl a kést a hagymahalmon, mert folytak szememből a könnyek. De a pörkölt hagyma nélkül nem ér semmit. Az egyik kofánál vettem házi zsírt is, isteni illata volt, az állaga kásás, szinte láttam magam előtt a forró, pezsgő zsírban táncoló, barnára sült szalonnadarabokat, amelyekből a világ legfinomabb tepertője készült. Eddig soha nem hívtam vendéget, bár még emlékeztem, az evés gyönyörűségét a társaság adja.
S most vendéget vártam. Nem, nem Johnt. John már máshol jár, és soha többé nem fogom látni. Biztos voltam benne. Ám nem lehet kidobni a húst.
Imádkoztam, alig sejtve már, hogyan is kell.
– Uram. Lassan ötvenéves leszek, de az is lehet, hogy száz, nincs is jelentősége, csak már oly régóta nem találkoztam veled, illő lenne felfrissíteni ezt a kapcsolatot. Tudom, elhanyagoltalak, de valld be, te is elhanyagoltál engem. Amikor még beszélő viszonyban voltunk, sokszor éreztem úgy, ott vagy velem, erősítesz, s ha rossz úton indulnék, szólsz. Persze csak éreztem, mert soha nem szóltál hozzám. Később már nem is éreztem a jelenlétedet, de talán csak nem koncentráltam eléggé. Most itt a lehetőség. Főzök neked egy finom pörköltet, s hiszem, te vagy az igazi Isten, aki nem utasít vissza. Beszélnünk kell. Johnról, és rólad, meg rólam is. Itt az ideje, hogy tisztázzunk dolgokat. Vettem két üveg száraz vörösbort, nem volt olcsó, sőt, de ez a nap ünnep, meg kell adni a módját. Legalább tíz éve nem járt nálam senki. Tudom, igazad van, John miatt vettem a húst és a bort, de Johnnak nyilván fontosabb dolga akadt, te viszont biztosan ráérsz. Úgy gondolom, te vagy az igazi Isten, aki soha nem hagyná, hogy csalódjanak benne. Csak egy vacsora, Uram, csak egy vacsora, néhány pohárka vörösbor, jó hangulat, kellemes csevej. Ne mondd, Uram, hogy neked nem esne jól.
Sercegett a zsírban a hagyma, s megállapítottam, elszoktam az imádkozástól.
Amíg erősen koncentráltam, hogy helyesen ejtsem a szavakat, nyelvtanilag is a helyén legyen minden, addigra elfelejtettem, mit is akartam mondani. Ebből sületlenségek özöne származott, minél jobban igyekeztem, annál nagyobb zagyvaság lett a vége. Tanulatlan és műveletlen vagyok. Johnnal más volt a helyzet, nem éreztem a beszédet kényszernek, eszembe sem jutott, hogy a fogalmazásra figyeljek, gördültek a mondatok, mindenféle akarattól, görcsös figyelemtől függetlenül. Akkor jöttem rá, tudok beszélni, nem felejtettem el. Két házasságot éltem meg, szerencsére egyik sem volt túl hosszú. Ha nem szólsz a feleségedhez, mert késő éjszakáig dolgozol, meccset nézel, újságot olvasol, vagy a teraszon lévő virágokat ülteted át, akkor elsorvad a házasság, a kapcsolat.
– Uram, te tudod a legjobban, mi történt a házasságaimban, de már én is tudom.
Rosszul választottam. Kétszer is (és még bizonyára nagyon sokszor) rosszul döntöttem. Az élet nem lehet örökös küzdelem, örökös válaszadás. Nem lehet örökké elszámoltatni a másikat… Nem lehet szeretni valakit, ha örökké attól félünk, hogy szeretkezés közben is képes lesz megkérdezni, hogy a garázsban lekapcsoltad-e a villanyt? Két ilyen feleséget választottam egymásután, az elsőből nem tanultam, a másodikat már nem sokáig viseltem.
A felszeletelt paradicsomot és a karikára vágott paprikát ráöntöttem az üvegesre pirult hagymára, kevergettem, nehogy leégjen. Szép húst vásároltam, sovány volt. A disznófület hosszú, vékony csíkokra metszettem fel. Csak az íze miatt kellett. Jót tesz a pörköltnek.
– Tudod, Uram, John is úgy gondolta, várnak rá Franciaországban. Mindenkinek megvan a maga Franciaországa, a maga fotója, a maga meghívója, ha máshová nem, a pokolba. Nálad ezt nem tudhatja senki jobban.
Kibontottam az egyik üveg vörösbort, kitöltöttem egy pohárral, nagyot kortyoltam belőle. Telt, száraz íze volt. Éreztem, hogy szétárad bennem tüzes titokzatossága, amit a hegyoldalak különleges talaja, a langyos eső, s a szikrázó napfény érlelt. A pörkölt rotyogott, öntöttem hozzá egy pohárkányit a vörösborból, s reméltem, hogy jó lesz a vacsora. Reméltem, nem egyedül kell elköltenem, Johnt akartam az asztal túlsó felén látni. Röhögtünk volna, ahogyan szoktunk, mélyről jövően, hogy a vége irtózatos köhögésbe fulladjon. A pörkölt már legalább három órája rotyogott, megkóstoltam. Fenséges íze volt. Megfőztem a krumplit, kiszedtem egy tányérra a savanyúságot, kenyeret szeltem.
– A vendégem kedvéért, mert én nem eszem kenyeret a pörkölthöz, de hátha te, Uram, kérni fogsz.
Szépen megterítettem, még szalvétát is raktam az evőeszközök mellé, s letelepedtem az ablak előtti karosszékbe.
– Várlak, Uram, várlak! – mondtam. Töltöttem a poharamba. – Ne várakoztass sokáig, mert elhűl az étel.
Már elmúlt éjfél, amikor felriadtam. Semmi nem történt. Ruhástól bedőltem az ágyba.
Másnap, hat óra után felébredtem. Főztem egy kávét, visszaültem az ablak elé.
Ránézni sem bírtam az asztalra, a tűzhelyre. Fogtam a seprűt, teljesen új seprű volt, s lementem a lépcsőn. Félhétkor már ott álltam a főútra nyíló sikátor bejáratánál, rágyújtottam egy szivarra. Egy hosszú, vastag szivarra. Hogy fél nyolcig legalább kitartson.
2010