Az ezüstkanál
Írta: Zentai Eta
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 258
Az ezüstkanál
Lefekvéshez készülődött a Balog család, mikor megzörgették a bejárati ajtót.
A három gyerek minden tiltás ellenére anyjuk után rohant az előszobába, és találgatták, hogy ki lehet a késői látogató. Még ébren voltak, a társasjáték elhúzódott, idő kellett ahhoz, hogy lecsillapodjanak a kedélyek a vesztesek és a nyertes között.
Vajon ki lehet? - futott át Balognén is a gondolat.
A nyitott ajtón kiszökő fényben a szomszéd gyerekek, Gabi és Erzsi álltak vacogva.
Az asszony megdöbbent, hogy mit keresnek kint ilyen későn.
A nagyobbik kislány azonnal a lényegre tért:
- Balog néni, nincs itt véletlenül anyu kis ezüstkanala?
A kérdés annyira abszurd volt, hogy hirtelen nem is értette.
- Nálunk keresed anyukád ezüstkanalát?
A nyolcéves Gabi arcán kis zavar futott át.
– Ne tessék haragudni, de sehol nem találjuk, ha nem lesz meg, nagyon kikapunk.
A beígért fenyegetés valóságos volt, ismerve a családot. A kicsi szótlanul figyelt nővére kezébe kapaszkodva.
- Terin megint kitört az idegbaj. - súgta az asszony a férjének, majd behívta a gyerekeket, kihúzta a konyhaszekrény fiókját, amiben az evőeszközöket tartották.
- Keressetek, ha csak hasonlót találtok, azt is elvihetitek!
Sejthető volt, hogy üres kézzel mennek el.
Az asszony gyomrában a könnyű vacsora hirtelen súlyossá vált a gondolatra, hogy mi vár rájuk otthon.
Nyár vége volt, a nappalok még melegek, de az esték és az éjszakák már hűvösek voltak.
A két gyerek a hideg ellenére is lassan, vonakodva tartott hazafelé.
Mikor befordultak a ház sarkán, látták, hogy apjuk kint várja őket. Nem volt haragos, csak türelmetlen. Beterelte őket a meleg konyhába, hogy mosakodjanak, majd feküdjenek le.
A mosdóvíz kellemesen langyos volt, a kicsi kezéből többször kicsúszott a szappan, játékosan kapkodott utána, kifröcskölve a vizet. A nagyobbik időnként szótlan apjára lesett, mint aki nem hisz ebben a békés csendben.
Gyorsan kihalászta a puhulni kezdő szappant a vízből, és megmosdatta a húgát.
- Ne ébresszétek fel anyátokat! – intette őket apjuk halkan.
A kicsi gyors iramodással bebújt a közös ágyba. A másik kettő, apa és lánya, várta azt az egyhangú, karcos horkolást, ami biztonsággal jelzi, hogy az anya már alszik.
Tapasztalt fülüknek ez a csend csalóka volt, tudták, egyetlen köhintésre, neszre is felszakadhat.
Vártak. Majd az apa taszított egy kicsit lánya hátán, aki erre megindult az ágy felé és bebújt a húga mellé.
A férfi még tétovázott, az ajtóból nézte az oly kevés örömet nyújtó hitvesi ágyat, végül elszánta magát. Puha, posztó papucsában odabotorkált, és óvatosan lefeküdt felesége mellé, vigyázva, hogy ne érintse, ne ébressze fel.
Már csak a fejében zizegő gondolatokat kell elnémítani, hogy aludni tudjon, morfondírozott.
A mellette fehérlő párnán csak sejtette felesége arcát. Teri ötven éves, húsz évvel fiatalabb nála, telt, feszes bőrű, akár csinos is lehetne, ha az állandó rosszkedv, elégedetlenség nem ülne ki az arcára.
Az utolsó mocorgás is megszűnt a szobában.
Mikor már azt hitte, hogy megúszták, az asszony éber hangja riasztotta, mintha csak erre a teljes csendre várt volna:
- Szerinted minden rendben, bármit megtehetnek? – szegezte neki a kérdést vészjóslón.
- Mit akarsz, verjem meg őket valami kanál miatt? –
- Valami kanál? – élesedett ki a hangja – Hat ezüstkanalat kaptam anyámtól nászajándékba, ez a kanál volt az utolsó, az egyetlen megmaradt emlékem tőle. Mind elszórták, hiába tiltottam, játszottak vele, még a homokozóba is kivitték.
- Sajnálom – sóhajtott fáradtan.
- Sajnálod,.. sajnálod – gúnyolódott – csak ennyit tudsz mondani?
- Mégis mit vársz tőlem? – gurult hirtelen méregbe. Szívverése felerősödött, és mint egy öreg harang, félrevert.
- Neked én már nem jelentek semmit – váltott hirtelen szipogásra – már nem szeretsz.
- Dehogynem. – simogatta meg békülékenyen meleg, selymes karját, mire az asszony hozzábújt.
- Hidd el, én csak azt akarom, hogy fogadjanak szót! Rám nem hallgatnak. Te vagy az apjuk, a család feje. – suttogott hízelegve a sötétben.
- Rendben, holnap beszélek velük – ígérte kisimult lélekkel.
- Holnap? Miért csak holnap? - kiáltott fel olyan élesen, mint egy felzavart madár.
A szoba bizonytalan csendje hirtelen léket kapott.
Gabi a félálomból újra a valóságban találtra magát. Gyorsan, mozgolódó húga fejére rántotta a takarót, és fülelt.
- Az Isten áldjon meg, felébreszted őket! Lassan éjfél, nem várhat reggelig?
Az asszony idegesen az éjjeli lámpa felé kapott, de feldöntötte. A fény vakuként villant, lemeztelenítve eltorzult arcát. Egész testében reszketett.
– Tudod, mi vagy te? – visított fel teljes hangerővel – Egy öreg, tehetetlen senki. Egy csődtömeg! Azt akarom, hogy keressék meg! Nem holnap. Most!
A kicsi felébredt és sírni kezdett hangosan, kétségbeesetten.
A férfi a fejéhez kapott, érezte, ahogy a vér sebes áramlással elönti az agyát. Nem mérlegelt, tette, amit mindig.
Odaszédelgett a gyerekek ágyához, lerántotta róluk a takarót.
- Öltözzetek!
- Ne, Apu, ne! – kérlelte Gabi keresve a tekintetét. Az ismerős, barna szemeket elfelhőzte az indulat. Öreg, rekedtes hangja felerősödött, és kegyetlen erővel csapta arcul a gyereket.
- Ne mondjam még egyszer!
Ahogy a férfiben nőtt a kezelhetetlen feszültség, úgy csendesedett el az asszony, mintha a másik fellobbanó indulata megcsapolná az övét.
Kilökdöste a gyerekeket a konyhába, majd az udvarra.
Holdfényes, hideg éjszaka volt.
- Hova megyünk, apu? – Gabi arca fehér foltként derengett, a kicsi halkan szipogott.
Apjuk megállt, tétován körülnézett, mintha tájékozódna. A hangok, amik eddig hajszolták, most elültek.
- Talán a fészerbe, ott melegebb lesz.
A fészer a kicsi számára nappal is félelmetes hely volt, ha fáért, vagy szénért küldték őket, kint várta meg a nővérét. Anyjuk sokszor fenyegetődzött azzal, még apró csínyeik miatt is, hogy bezárja őket a patkányok és egerek közé.
Apjuk a félhomályban szótlanul, gépiesen rendezgette a fahasábokat, hogy leülhessenek.
Mikor végzett, sietősen betuszkolta őket, rájuk csukva gyorsan az ajtót a hideg miatt.
Nem számolt a gyerekeket váratlanul elborító vaksötéttel.
A kicsi velőtrázóan felsikoltott. Gabi azonnal rászorította tenyerét a szájára, félt, hogy az apjuk megint dühös lesz. Húga kézzel-lábbal tiltakozott, de erősen tartotta.
Az apa, fülében a sikítással, mint egy nem tompuló fájdalommal, indult a ház felé.
- Csak egerek vannak a fészerben – csitította Gabi a húgát - egyszer láttam őket, aprók voltak, inkább ők féltek tőlem, azonnal elbújtak.
- Nem fogsz sírni, ha elveszem a kezem?
A kicsi megrázta a fejét, még zihálva szedte a levegőt, de csendben maradt.
- Bújj hozzám, hideg van! - ölelte szorosan.
Melegítették egymást, de a hideg alulról is támadt. A vékony nyári cipők hamar áthűltek.
Erzsi feje a nővére válláról lassan a mellkasára csúszott, az álmosság legyűrte, elaludt.
Gabi egyedül maradt, most nem kellett a húgára figyelnie, védelmezni, vigasztalni, most az lehetett, ami valójában volt, egy nyolcéves kislány. Egy gyerek, aki maga is fél, akinek hirtelen kellett felnőnie.
A csend felerősítette a mocorgásokat, az apró lábak kaparászását és egy-egy nagyobb test gyors suhanását Gabi cipője mellett.
Mégis vannak patkányok! – uralta el a rémület.
A férfi gondolat nélkül áll lakásuk előtt, mint akinek átmosták az agyát. Nem tudta hirtelen, mi történt, miért van itt? Leroskadt a padra.
Csak lassan tudatosult benne, hogy meg kell bizonyosodnia, alszik-e a felesége. Egész valója hevesen tiltakozott, úgy érezte, nem képes bemenni a lakásba, még nem. Kegyetlenül fázott, a pizsamára felkapott ballonkabát már inkább hűtötte, mint melegítette. Beesett mellét hosszú, száraz köhögés rázta meg. A kopott bejárati ajtót nézte vádlón, sok évvel ezelőtt azon át lépett be boldogan, karján egy csinos, fiatal feleséggel. Aztán megszülettek a kislányok és igazi család lettek.
Voltak jó éveik, de egy idő múlva valami megváltozott, elromlott. Annyira lassan történt, hogy észre sem vette, vagy csak nem akarta. Teri eleinte csak türelmetlen volt vele és a gyerekekkel, elégedetlen a szoba-konyhával, elégedetlen az életével. Aztán már elég volt egy jelentéktelen ok, egy apró szikra, hogy lángba borítsa az estéket.
Eszébe jutottak a gyerekek, lelkifurdalása felerősödött, gyengesége miatt mindig rajtuk csattant az ostor. Végül erőt vett magán, feltápászkodott, beóvakodott a szobába és hosszan hallgatódzott.
A jól ismert horkolás szabad utat jelzett. Felvette az éjjeli lámpát a földről, ami kitartóan világított, meghitt, otthonos fényt árasztva.
Nézte az alvó arcát, szelíd volt, olyan szelíd, mint ébren soha. Mindig feszes idegszálai ellazultak, démonai csendben lapultak, most nem háborgatták.
Sietve átvágott a hátsó udvaron a fészerhez. Csend volt. Megnyugodott, hogy alszanak, csak mikor egészen közel ért, akkor hallotta meg a zokogást.
A lábai elgyengültek, a mindig fegyelmezett, okos nagylánya, Gabi sírt.
A zokogás halk volt, hogy ne ébressze fel a kicsit, de megállíthatatlan, mint egy forrás hangja, ami nagyon mélyről tör elő.