Az én nagyapám
Írta: Szabadkainé Ágoston Eszter
Közzétéve 11 hónapja
Megtekintések száma: 306
Az én nagyapám
Már nem sok ereje volt. Fagyott lábujjai fájón hasogattak az átnedvesedett kérgű, százfelé töredezett, ócska bakancsban. A vékony kapca sem segített, pedig mennyire örült neki, mikor pár hónapja ezt a kincset a fogolytábori ápolónő a langyos, fakóra főzött bögre tea mellé vigyázva az asztalra lopta.
Iszonyú volt az orosz tél. A csontdermesztő hidegben minden lépés nehezére esett. Három napja volt úton, öten indultak, de már csak ő vánszorgott az ukrán szántóföldeken. Ahogy szaporodtak a megtett kilométerek, úgy maradoztak el mellőle a többiek. Feladták.
Ő még ment. Füles usánkáját mélyen a homlokába húzva, száját összeszorítva, olykor kínlódva köhögve botladozott. Magára szorított vékony kabátját, amit a táborba érkezett Vörös Kereszttől kapott, már csontig hatóan átfújta a jeges szél. De ment.
Túlélve az öldöklő, veszett világháborút, melybe a békési, fiatal házas, kubikos fiút akaratán kívül sodorta az élet, túlélve a borzalmas doni csatát, ahol szinte az egész 2. magyar hadsereg odalett és ahol ő félig megsüketült. És túlélve a kétéves orosz hadifogságot is, ahol a vékony falú deszkabunkerben, a szakadt lópokróc alatt, egy dermesztő téli éjszakán lefagytak a lábujjai. Ő csak ment.
Hajtotta a hite és a töretlen remény, hogy rég nem látott, fonott kontyú Mariskája és otthon hagyott két kislánya épségben várja őt haza az öcsödi, nádfedeles kis vályogházban.
A nagyapám, amikor én megismertem, már bőven megélte az ötven évet és akkorra öt gyereket neveltek fel nagymamámmal. Közben ébenfekete haja hófehérre kopott, ám szálfatermete és szúrós, szürke szeme még a régi volt.
Traktorosként dolgozott a helyi termelőszövetkezetben, minden nap pirkadatkor kelt és csak késő délután, nyáridőben aratáskor meg csak este ért haza. Én már a kapu nyitásának hangjára elébe szaladtam és boldogan ugrottam a nyakába. És ő kérdő - sürgető tekintetemre mindig előszedett valami különlegességet az oldalára vetett barna bőrtarisznyájából. Egy szép kavicsot, amit szántás közben kiforgatott a földből az eke, egy kis csokor vadvirágot, amit az út mellett ebédidőben szedett, vagy egy „madárlátta” piros almát. Nekem mindegy volt mi az, csak ő hozza.
Feledhetetlen pillanatok voltak...
Később, jóval később, amikor már egyedül élt - ötvenhat év házasság után magára hagyta nagymamám, mert a halál nagyobb úr volt, mint a kettejüket összetartó szeretet - egyszer, egy kora őszi délutánon elmentünk hozzá a férjemmel és az akkor ötéves kislányunkkal.
Nagyon örült nekünk, egyből leültetett bennünket az üveges verandán a százéves, féltve kímélt vesszőfotelekbe. Majd komótosan kávét főzött, hiába kérdeztem, akkor sem engedte, hogy segítsek neki.
Miután megkávéztunk, előrukkoltam a nagy kéréssel.
- Tatukám, szeretnénk készíteni néhány közös fotót… mit tetszik hozzá szólni?
Nem válaszolt, csak nézett rám a két busa szemöldöke alól. Majd felállt és bement a szobába. Pár perc múlva megjelent rendbe szedett hajjal, tiszta, nyakig begombolt fehér ingben, sötét nadrágban.
- No, mehetünk! - mondta.
Harminc év telt el azóta. Mégis, ha eszembe jut - és ez naponta megtörténik -, mindig ez a kép sejlik fel róla. Ahogy ott áll 83 évesen a szőlőlugas tövében a sárgára meszelt kis parasztházuk előtt. Egyenes derékkal, szigorú tekintettel, jobbjával szorosan ölelve az imádott dédunokát.