Az első válás
Írta: Jahoda Sándor
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 286
Az első válás
Stefi egyszer azt mondta nekem, még kiskorunkban, hogy ugyan anyám az anyám, de apám már nem az apám. Állítása szerint emlékezett – mármint, hogy értik? egyéves korából emlékezett arra –, hogy anyánknak akkoriban egy cigány férfival is volt egy kapcsolata, és hát…
Pár évtizeddel később azzal a kérdéssel fordultam anyámhoz, hogy mondja meg őszintén: apám volt-e az apám. Ő megrökönyödve és könnybe lábadt szemmel nézett rám: Fiam, hogy kérdezhetsz ilyet?
Állítólag hét évesen már eldől egy egész életre az ember személyisége. Tehát az én életem már régen el van baszva. Arról is olvastam, hogy akit nem szeretnek csecsemőkorában, az meghal. Úgymond, az ember nem élhet szeretet nélkül. Valaki tehát biztosan szeretett. Az anyám képtelen szeretni. A gyermekeit. Biológiai anya volt. Néhány kellemes együttlét gyümölcse. Ezek volnánk. A testvéreimmel. Stefi szerint, amíg nem kerültünk intézetbe, cukros-zsíros kenyereket faltunk. Meg tejet. Anyánktól. Egyenesen tőle.
De, hogy egyik szavamat a másikba ne öltsem, a Gyámhatóság végül is elvitt minket valami állami csecsemőotthonba, a jó ég tudja, hova. Apám és anyám őrjöngött: Hogy képzelitek?! Stefi és én bömböltünk.
A házba ismét béke és harmónia költözött.
Csöndes készülődés a karácsonyra.
Egy-két évre rá ledózerolták a teljes Füzér utcát. Egy bazi nagy lakótelepet építettek rá.
A család kapott egy nagyobb lakótelepi lakást, messzebb, a Lavotta utcában. Anyámék szintén a Lavotta utcában, egy kisebb tanácsi lakást kaptak. Mindenki elégedett volt. Csak én nem.
Azt mondják, ki- és bevittek minket az intézetből. Aztán megszűnt ez a ki-behurcolkodás. Részemről legalábbis. Én maradtam. Stefi a Mamáéknál többször tartózkodott, mint nem. Stefi és énközöttem ekkor és emiatt tört ki a háború. A háború egyszemélyes volt. Én háborúztam. Vele. Hosszú ideig tartott. Egy hosszan elhúzódó háborús konfliktusról beszélünk. Még akkor is folytatódott, amikor a Mama végleg kivette az intézetből Stefit. Sőt.
Akkorra már Lali is régen megszületett.
Első emlékem a budai Rege bölcsődéből való. Két éves voltam.
…
A Rege bölcsőde, Budapest.1978 tavasza. Reggel van, a zajos hálótermek közötti folyosón két Gondozónő beszélget.
ELSŐ GONDOZÓNŐ (a kollégájához, vicsorogva) Behugyozott…
MÁSODIK GONDOZÓNŐ (összehúzott szemöldökkel) Ki?
ELSŐ GONDOZÓNŐ Hát az a Nándi!
MÁSODIK GONDOZÓNŐ Az? (beleköp a tenyereibe) Na, megállj csak!
Bemennek abba a hálóterembe, amelyikben Nándi van; a gyerekek rögtön elhallgatnak; Nándi megszeppenve, riadtan nézi őket. A Második gondozónő Nándi elé lép.
MÁSODIK GONDOZÓNŐ Behugyoztál, fiam?
NÁNDI I…
Durr egy pofon. Nándi sírva fakad; a társai elborzadva, rettegve nézik a gondozónőket.
ELSŐ GONDOZÓNŐ (fojtott dühvel) Ha ez még egyszer előfordul…
…
Többször nem fordult elő. Bár, az élet továbbra is gyakran osztogatta nekem a pofonjait.
Van egy nem túl jó minőségű fotóm magamról, nagyon érdekes. Egy üvegfal mögül lettem lefényképezve. Fekete-fehér a kép. Rettentő rossz minőségű, mert az üvegfal nagyon becsillant. Állókép. Ugyanis állok rajta. Akkoriban készülhetett, mint a fenti eset. Egy hatalmas (már úgy értem, hozzám képest hatalmas) koszos plüssállatot karolok át, miközben szomorúan és reménytelenül nézek az üveghegyen is túl…
A következő évben, ’79-ben, a lőrinci Ságvári Endre Óvodába szállítottak. Ez az „tedd ide, tedd oda”-játék végig kísérte, nem csak az én életemet, de minden egyes zacis életét. Úgy küldtek, úgy vittek minket innen oda, onnan ide, mint egy csomagot. És valóban úgy érezhettük magunkat, mint akikről lemondtak, sőt, mint akiket feladtak.
Lali ’80-ban született. Éppen akkor, amikor a szüleink először váltak el. Ám nem utoljára. De erről majd a maga idejében.
A válás furcsa következményeket fialt. Lalit hivatalosan is átanyakönyvezték. Már nem Paliskó Lajosnak hívták, hanem Sonnerfeld-Harkányi Lajosnak. Ez a név kb. 1 évig volt érvényben, amikor is lejárt, mert újra megházasodtak apámék.
Apám ezalatt az egy év alatt, ahogy maga nevezte – bizonyos büszkeséggel és nosztalgiával –, csövezett.
’81 december vége, estefelé, nagypapámék rákoshegyi házában. Jelen vannak: Nagypapa, Lujza nagymama, és Apu.
Lujza nagymama, kendősen, mint mindig, tesz-vesz a konyhában: vacsorát főz. Hirtelen megszólal a csengő; összerezzen. Nagypapa kirohan a nagyszobából.
NAGYPAPA (morcosan) Ki a franc lehet az? Megmondtam, hogy a kályha holnapután lesz kész… Most megy a Derrick! Hallod, Kismadár? A DERR-RICK!
LUJZA NAGYMAMA Hallom, Lalikám, hallom… (magára vesz egy kabátot) Megyek, megnézem, ki az… (megy)
NAGYPAPA (utána kiált) Aztán küldd is el a picsába! (magában) Még ilyet, pont a legizgalmasabb résznél…
Riadtan belép Lujza nagymama és – Apu; ruhája rongyos, koszos, arca szakállas és elgyötört. Nagypapának tátva marad a szája; aztán megvetőn néz Apura.
NAGYPAPA Hol voltál, Nándi? Évától kaptunk a múlt héten egy lapot. Senki nem tudja, hol kódorogtál. Beszélj!
APU (halálosan fáradtan lerogy az egyik székre; csendesen mondja) Baracskán voltam…
LUJZA NAGYMAMA (a fejéhez kap) Jaj, mit tettél, Nándikám?...
NAGYPAPA (gúnyosan) KMK, mi? Szóval közveszélyes munkakerülő lettél! Szép!
APU Nem volt hol aludnom, elkaptam a rendőrök és…
LUJZA NAGYMAMA (ijedten) Nándikám, az utcán háltál?!
Apu csak néz maga elé, sötéten.
NAGYPAPA Csöveztél, persze… Nem dolgozol, ráadásul az utcán töltöd a napjaidat. Olyan toprongyos vagy, hogy…
LUJZA NAGYMAMA Nándikám, éhes vagy?
NAGYPAPA (haragosan) Márpedig én nem tűrök a házamban olyan embert, aki nem dolgozik, aki ilyen… koszos, büdös és toprongyos! (mutatóujjával az ajtó felé mutat) Kifelé! És amíg nem nézel ki emberformájúnak, addig…
LUJZA NAGYMAMA (kissé szemrehányón) Lalikám, nem látod, milyen fáradt? (gyengéden) Éhes is lehet… éhes vagy, ugye, Nándikám?
Nagypapa dühösen, morogva legyint egyet, beront a szobába, és úgy becsapja maga mögött az ajtót, hogy az majdnem beszakad; Lujza nagymama a szívéhez kap; majd Apuhoz lép és megsimogatja a fejét.
LUJZA NAGYMAMA Ennél valamit? Most készül egy kis paprikáskrumli, mindjárt kész. Jó lesz?
APU (csendesen) Nagyon éhes vagyok, két napja nem ettem, azóta, hogy kiengedtek a…
Lujza nagymama megnézi a tűhelyen fortyogó ételt; bólint és elzárja. Majd elővesz egy tányért meg egy kanalat; az asztalra teszi, aztán a merőkanállal mer egy jó adagot és Apu elé teszi; aki mohón elkezdi falni.
LUJZA NAGYMAMA Ne, még túl forró, fújd meg legalább!
Odamegy a konyhaszekrényhez, és szel néhány szelet kenyeret, majd Apu elé teszi.
LUJZA NAGYMAMA Tessék, ezzel edd! Várj, mindjárt összecsomagolok neked valamit…
Apu szótlanul eszi kenyérrel a forró ételt; Lujza nagymama gyorsan összecsomagol Apunak a hűtőből ezt-ezt, majd beleteszi egy zacskóba és leteszi az asztalra; leül Apuval szemközt; végtelen gyengédséggel és szeretettel nézi őt.
LUJZA NAGYMAMA Nagyon… izé… nagyon rossz volt, ott…?
APU (fölpillant rá) Hát… nem volt egy leányálom… kibírtam… (a maradék kenyérrel kitörli a tányért, megeszi a kenyeret, és hátra dől) Édesanyám, kaphatnék egy pohár vizet?
Lujza nagymama ereszt egy pohárba vizet a csapból és odaadja Apunak; Apu megissza és hálásan néz édesanyjára. A szobából hangosan kikiált Nagypapa: „Kismadár, kész van már a vacsora? Elment már?”
LUJZA NAGYMAMA (riadtan) Menj fiam, menj! Mindjárt kijön! (a kabátja zsebében matat; kiveszi a benne lévő pénzt; gyorsan odaadja Apunak) Csak ez a tíz forintom van. Vegyél belőle jegyet!
Apu fölkel és elteszi a csomagot, majd átöleli édesanyját.
APU Áldjon meg az Isten, Édesanyám! Köszönök mindent!
LUJZA NAGYMAMA (sírva) Vigyázz magadra, Nándikám! (aggódva, a kezeit tördelve) Aztán hová mész?
APU Nem tudom… (elhallgat egy másodpercre) Majd írok… (kimegy az ajtón a sötétbe)
(részlet a Szárnyak és csapások c. regényből)