Az egyik hétvége
Írta: Kert F. Klára
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 257
Az egyik hétvége
Már csütörtökön elfogott valami rossz érzés. Magam sem tudtam pontosan, hogy mi, csak kedvetlen, türelmetlen voltam. Sejtettem, valami rossz fog nemsokára történni. Pénteken délutánra már kifejezetten megfájdult a gyomrom, az ebéd sem esett jól, csak gubbasztottam az iskola udvarán, hiába hívtak, nem mentem kosarazni, egész délután lógattam az orromat. Ekkor már biztosan tudtam, mi a bajom. A szokásos.
Más ember már várta a szombat délutánt, a vasárnapot. Akkor még szombaton délelőtt dolgozni kellett, meg iskolába járni. A szabad szombat csak később lett bevezetve. Nem tudom, mikortól.
Szombat délutánra már elterveztek mindent az emberek, odahalasztották, amire az egyéb napokon nem jutott idő, kerítést javítottak, kertet ástak, kirándultak. Vagy egyszerűen nem csináltak semmit, élvezték a semmittevést. Az a pár délutáni óra olyan volt, mint az ölükbe hullott ajándék. A kivétel, azt hiszem, egyedül én voltam. Rettegtem a délutántól, estétől, éjszakától, apám részegsége miatt.
Tudtam, hogy sok család szenved az ilyen dolgoktól, bár nálunk nem folyt vér, nem tört tányér, tükör, nem kellett a szomszéd istállójában sem éjszakáznunk, de ez nem mentség. Apám egyszerűen összetörte a szívemet, sírni tudtam volna miatta.
Amikor ittasan éjszaka hazaérkezett, szokása szerint még az udvaron megcsikorgatta körmeivel a szoba ablakát. Nem tudtam, miért tette, de az öt ujj körme-vágta, érdesen nyikorgó üveg hangja a velőmbe hatolt, az idegeimet tépte. A benti viselkedése attól függött, mennyire volt ittas, illetve hány óra volt. Ha még megállt a lábán, a tévé előtt dülöngélt, a gombokat csavargatta rajta, hol ordított a készülék, hol némán múltak a percek. Néha a műsor szereplőivel vitatkozott, a fogát csikorgatta, artikulálatlanul ordítozott. Anyámmal mi némán tűrtük. Azt nem tudom, anyám miért tette, de én féltem tőle. Aztán végigdobta magát az ágyon, anyám szolgai módon vetkőztette, takargatta, majd intésére a lavórért szaladtam.
Ha egyszer valahol megkérdeznék, mi az az első emlék, amire gyerekkoromból emlékszem, hát nem biztos, hogy elmondanám. Talán hároméves lehettem, rácsos ágyban aludtam. Égett a villany a szobában, apám a szomszéd ágy szélén ülve egy lavórba sugárban hányt, közben fél szemével engem nézett.
Néha vasárnap hajnalban merev részegen hozták haza az ivócimborák, csak nekitámasztották a bejárati ajtónak, bekopogtak, aztán ott hagyták. Anyámmal húztuk-vontuk a lakásban, aztán végre mi is lepihenhettünk.
Ezen a szombaton ebéd után anyámnak segédkeztem a konyhában, apám bent a szobában hortyogott. Csendben tevékenykedtünk, hogy ne zavarjuk. Óvatosan hoztam be a fát a kosárban, nehogy nekikoppanjon valaminek, a nyikorgó kályhaajtót is óvatosan nyitottam ki, ne hallatsszon be a szobába az éles hangja. Ekkor még reménykedtem: lehet, hogy ma másképp lesz. Talán nyugodtan megnézhetjük a tévében délután a Tell Vilmost, vagy este az Angyal kalandjai sorozat következő részét és csendben telik el az este. Anyám vasaláshoz készülődött, én a könyveimet, füzeteimet pakoltam, amikor apám felébredt.
Derűs arccal járkált a lakásban, kiment a fáskamrába, a verebeket hessegette a fán. Olyan volt, mint aki egy nyugodt délutánra rendezkedik be és a tennivalóit rendszerezi a fejében. Én is derűs arccal jöttem-mentem, az iskolai sztorikat meséltem felhangoltan, mint egy nyugodalmas családi szombat délután. Apám a vacsora felől érdeklődött, úgy tett, mint aki az estéit rendszeresen a családjával, otthon töltené, mi is úgy viselkedtünk, mintha ez így is volna. Amikor a kivasalt ruhákat raktuk el anyámmal a szekrényekbe, hirtelen nagy csend vett körül minket. Mindketten rosszat sejtettünk, amikor körbenéztünk a lakásban: apám észrevétlenül kereket oldott.
Már sötétedett, kezdődött a fejfájásom, gyomromba görcs állt be. A történet újra elindult, senki sem állíthatja meg. Engedelmesen dugtam a hurokba a fejemet. Tízéves voltam. Ekkor még gyerekfejjel a csodákban bíztam. Valahogy úgy, mint amikor a fekete felhők mögül hirtelen előbukkan a Nap, és fény, melegség áraszt el mindent, én is így vártam, hogy hopp, egyszer csak megváltoznak az otthoni körülmények. Nyugalom, derű vesz körül minket.
Próbáltam azért elfoglalni magam a tévével, bár nemigen értek el hozzám az ott hallottak. Anyám is felvette a szokásos magatartását, a sötét konyhában az ablak előtt állt és figyelt.
A házunk előtt köves út húzódott, annak másik oldalán egy száraz időben poros, esős időben sáros, szabálytalan alakú tér húzódott. A tér túlsó szélén állt a presszó egy saroképület felénk néző, rövidebb oldalán, míg a hosszabbik felében a kocsma működött.
Anyám szombat esti teendője arra szorítkozott, hogy a sötét konyhából a presszó ajtaját figyelje. Talán óránként, vagy sűrűbben vagy ritkábban, nem tudom, apám kivágódott a presszó ajtaján és eltűnt a sarkon a kocsma irányában. Kis idő múlva aztán jött vissza és minden kezdődött elölről.
Egy darabig a tévét néztem, de annyira ideges és fáradt voltam, hogy inkább lekapcsoltam. Nem akartam végigcsinálni az éjszakát. Az ablaküveg karistolást, tévé gombok tekergetését, lavórért futkározást. Semmiről sem akartam tudni, át akartam aludni az egészet.
Egy hirtelen ötlettől vezérelve bebújtam az ágy alá. Gyerekfejjel azt gondoltam, hogy innen nem látok, nem hallok majd semmit. Nem tudom, hogy sikerült, de elaludtam.
Anyám hangja ébresztett fel, az ágytakaró széle alól láttam, kint világos van. Először örültem, hogy elmúlt a szombat éjszaka, de anyám azt kiabálta felém, hogy apám nem jött haza az éjszaka, érte kell menni a presszóba.
Ez még rosszabb, mint eddig volt. De tudtam, senkire sem háríthatom át a feladatot. Anyám már hosszú idő óta nem volt kint az utcán, felnőtt rokonunk sem volt a faluban.
Kiugrottam az ágy alól, cipőt rántottam és úgy, ahogy voltam, poros melegítőben, kócosan, tollpihékkel a hajamban nekiindultam, hogy minél hamarabb essek túl rajta. A poros téren átszaladva láttam, hogy a presszó ajtaja már nyitva van. Bent a pultnál Stanci néni, vagy ahogy mi gyerekek hívtuk: vén spiné, a pultot takarította. Ahogy meglátott, rögtön a belső terem felé mutatott, amit egy bordó függöny választott el az előtértől. Ismertük már egymást, nyaranta sokszor jártam itt a többi gyerekkel fagylaltozni. Rémesen rossz, vizes állagú sárgabarack fagyit árult ötven fillérért. Most rózsaszínű púderrel vastagon behintve, vörösre festett haját ezer csattal feltűzve, fehér csipkeblúzban parádézott a tükör előtt.
– Ott benn van. – intett a karjával. – De fel is kell mosnod a követ, meg a lavórt kivinned a vizesárokba! – szólt erélyesen, majd a vízzel teli felmosóvödröt elém tette, a rongyot meg mellé cuppantotta. – Mosd majd ki a végén ezt is!
Bent egy nagyobb helyiségben apró, kerek asztalok, székek álltak a fal mellett. Az egyik asztalka mellett ült apám, fejét a mellére buktatva hortyogott. Keze teste mellett lógatva a kőpadlóig ért. A fal mellett egy félkörívű vas függönytartón szintén bordó függöny lógott, mögötte mosdóállványon lavór.
– Állj neki a felmosásnak, mert mindjárt nyitok! – pattogott a vén spiné. Gondolkodni sem volt időm, gépiesen végeztem mindent, ahogy az öreglány dirigálta. A rongyot a vödörbe merítve tisztítottam fel a hányásfoltokat, aztán vittem ki a vizesárokba. Amikor a bűzlő lavórral botladoztam a téren át, éppen harangoztak. A templom nem volt messze a presszótól, egy kis magaslaton vagy dombon állt úgy két-háromszáz méterre. Visszafelé jövet a szemem sarkából láttam, hogy nyílik az ajtaja és a hívek áramlanak kifelé, indulnak le a dombon a presszó felé.
– Álljon fel uram és menjenek! Mindjárt nyitok! Jönnek a vendégek! – parancsolta a presszós nő és apám hóna alá nyúlt, emelte felfelé. – Itt a lánya, segít majd hazamenni!
A karjánál fogva én is húztam felfelé, zavaros szemekkel nézett rám, a szája bárgyú mosollyal szélesre húzódott, mintha jó viccet mondott volna. Nem néztem rá. Stanci néni nagyot rántott rajta, mire nehézkesen felállt és széles terpeszbe rakott lábakkal elindult kifele. Én a jobb karját fogva próbáltam a helyes irányban tartani. Vagy gorombáskodni akart vagy jópofáskodni, de a kimerültségtől meg a mámortól csak fogcsikorgatásra tellett neki.
A templomba járók nagy része már elérte a presszó előtti teret, de felülről még mindig jöttek. Az idős asszonyok bő, fekete szoknyában, sok alsószoknyával, mint valami fekete pipacsok forgolódtak, a lányunokák fehér térdzokniban, fekete lakkcipőben lépkedtek mellettük. A fiatalabb nők kosztümben, ridiküllel a kezükben jártak. A fiúk is sötét nadrágban, fehér kardigánban csoportosultak. Ahogy megláttak bennünket, az idős nők az ég felé fordították a szemüket és elfordultak, húzták magukkal az unokáikat, a fiatal nők egymásra vihogtak, böködték egymást és tovább mentek.
Apám nagyokat rántott rajtam, majdnem kétszer akkora volt, mint én. Szégyenemben majdnem elsüllyedtem. Inkább ezt tettem volna, mint a lekezelő, lenéző vigyort, suttogást lássam, halljam körülöttem. Egy jó tündér jöhetne most, csak intene egyet a varázspálcájával és hazaröpülhetnénk. De megint nem történt csoda. Egy borjút könnyebben vezettem volna, úgy rángatott apám jobbra-balra. Konokul a földet bámultam, nyílj meg... nyílj már meg, ismételgettem magamban, aztán süllyedjünk el már végre.
A vizesárok feletti keskeny pallóhoz értünk, féltem, miképp férünk el, ha apám ekkora terpeszben jár, mikor kiáltást hallottam mögöttem.
– Adél… Adél!
Hátranéztem, a Bodonyi Lacit, alattam egy osztállyal lejjebb járó gyereket láttam futni utánunk. Ő is sötét nadrágba, fehér kardigánba öltözött, hajában a vizes fésű vékony csíkokat húzott. A ruhájára locsolt Krasznája Moszkva kölnijének erős pacsuli-, szegfűillata méterekkel megelőzte őt. Szeplői ragyogtak az arcán, szája széle ide-oda vonaglott, hogy a feltörő vigyorát elrejtse.
- A tanárbácsi a kocsmában felejtette a kabátját! – nyújtotta felém a dohánytól és kevert alkoholtól bűzlő zakót, majd villámgyorsan megfordult és szökdécselve visszafutott társaihoz, akik nagy röhögéssel fogadták.
Arcom kivörösödött, szívem szinte a fejemben dobogott, dörömbölt, szemembe könny szökött. Biztos voltam benne, hogy ebben a faluban sem maradunk már sokáig. Ma, fényes nappal bizonyossá vált, amit eddig csak suttogva mondogattak egymás közt a falusiak.
Abban is biztos voltam, hogy anyám a konyhaablakban áll és a függöny mögül bennünket figyel. Azt is pontosan tudtam, hogy semmit sem fog tenni most sem, hogy ez ne forduljon elő többet. Bár most már mindegy.
Csendben, mint egy beprogramozott robot, elkezdi főzni az ebédet, igyekezve, hogy ne csapjon nagy zajt az edényekkel, ne zavarjon. Ha egy idősebb rokon korábban felelősségre vonta apámat az italozása miatt, anyám azonnal mellé állt és megvédte. Jó tündér… kérlek, segíts!
Ha felnőtt leszek, biztos nem viselkedek majd úgy, hogy a gyerekeimnek szégyellniük kelljen magukat miattam.
Nem tudom, hogyan mentünk keresztül a keskeny pallón baj nélkül, előttünk a kövesút a könnyeimen át, mint egy ezüst folyó tekergett, olyan szélesnek tűnt, mint még sohasem. Hosszú még az út hazáig, a lent sugdolózó, kuncogó falusiak leskelődő, sunyi pillantásaitól kísérve, de még milyen szívfájdítóan messze van annak a kíméletlen útnak a vége, amelyik a gyerekkorom utolsó éveihez vezet.