Az álom hatalma
Írta: Török Nándor
Közzétéve 2 hónapja
Megtekintések száma: 154
Az álom hatalma,
avagy találkozásom ifjú önmagammal
Tudom, ez csak álom, de mégis oly valós,
s az idegen érzés a mélyben ismerős.
Ismerős a hely is: az íróasztalom
–mit nagyapám csinált – még terpeszkedve áll,
ötven év majd eltelt, s a tölgyfa bírja még,
s a régi könyvespolc is roskadozva nyög,
de rossz álmok tanúja, a sezlon már sehol.
A fotel öblös mélyén egy ifjú, méla arc
szőkén könyvet olvas, s a könyv is ismerős.
Fejében gondok árja gondokkal kergetőz,
én már elfeledtem, s eltemettem mélyre,
el is gyászoltam mind, el is gyászoltam őt.
(Semmire sem vágyott, nem úgy, mint társai:
sem új korcsolyára, sem használt Jáwára,
sem gyors futókára, sem egy légpuskára,
sem egy botaskyra, semmi ily dologra,
semmi hitvány tárgyra, mi pénzért kapható.)
Háborgott a lelke a külvilági zajtól,
elvágyódott gyakran borgőzből, ricsajból,
enyhülésre ott lelt, könyvekbe borulva,
s papír rejtelmein hosszan elidőzve
néhány szűk órára elcsitult a kínja.
*
Emlékem ködében sok minden mocorog,
sziluettszerűen képkockák villannak,
s fénylő alakjához félve közelítek
a homályos mából, de ő fel sem pillant.
Magabiztos hangon megszólítom mégis:
–Hé, fiú! Mit csinálsz? Mért e búskomorság,
zörgő könyvlapokon mit kutatsz hasztalan?
Nézd a többi srácot, kint űzik a labdát.
A nap melegétől ne foszd meg önmagad!
Szoba hűvösében gond görbíti hátad,
a perc éhes pókja az alkalmat lesi
derűt rejtő szíved bánattal beszőni,
de az élet rövid, hogy derűtlen viseld. –
Spontán monológom nem hatotta őt meg,
közönyéből szavam nem billentette ki,
merengő szemekkel válaszolt unottan:
–Vakon és süketen jó itt üldögélni,
korok tengerében megmártózni mélyen,
mikor harsány valóm éppen rám tiporna.
A csendben rend fogan, gyógyírja jelennek,
balzsamja bús lelkem lüktető sebének. –
Egyre ismerősebb lett e szempár búja,
tudatom ellenállt, de könnyű szárnyakon
tetszhalott érzésem sóhajomban éledt,
s az jutott eszembe, mit könnyebb mondani:
–Óh, fiú. Ez jól van, de mit is mondott Goethe,
mindig tudd, hogy bölcsen hogy’ intézd életed:
Légy víg, ha tudsz. S ha nem, légy hát elégedett. –
Égő tekintettel és fojtott indulattal
szemembe nézve már sziszegve kérdezi,
ily bölcs mitől vagyok? Ő is ismer engem,
szóljak inkább arról, mit senki sem említ,
mitől lesz szebb a Nap az égen, s itt a földön,
s holnap mitől lesz szebb a vágyott pillanat?
Hiszen látva látja, hogy mit eltemettem,
s vissza sose sírtam, feledni képtelenség
(bizonyosság erre saját magam vagyok).
S enyhe megvetéssel préseli ki szóit:
–Igaz, amit mondtál, de rá magad szorulsz.
Ily szavakkal tested elnyűtt lelkét biztasd,
mi most épp oly sebzett, mint volt hajdanában,
mikor félszegen még hasonlóan tengtél.
Van válaszod elég, pedig nem kérdeztem,
s tudd, hogy fontosabb a kérdés, mint a válasz.
Korod okán lehet, hogy kioktatsz engem,
ekképp tör fel benned elfeledett múltad,
beárnyékolja mind éhes lelked odvát,
s boldogság után futsz engemet szapulva.
Arcom friss pírjában szégyenem virágzik,
s megérteni véltem a megérthetetlent,
magamat megadva szaggatott szavakkal
szóltam, mint oly gyakran önmagamhoz is rég.
–Fiú, jaj, nem marlak, csak hallgass meg csendben.
Jaj, bölcsebb nem lettem, mint korábban vártam.
Homályban élek én. Vakon tapogatok.
Amit te kerestél, rá én sem találtam.
Kérdések, válaszok keringenek mélyen,
végtelen rend szerint örök körforgásban.
Kétségek tárnája fölött vékony húron
leng az a boldogság és a szál szakadós,
ezért legjobb válasz kérdések nélkül is
csak az Igen lehet. Ennyit tudok bizton.
S tudom, egyek vagyunk, s kibújni bőrünkből
nem lehet valóban, mert ez képtelenség.
Nékem te a múlt vagy, s én a jövő.
Ami elmúlt, elmúlt. Ami lesz még, az lesz.
Az én sorsom eldőlt, tiéd még csak inog,
ezért érdekedben, s enyémben is mondom,
álmodva álmodj jót, s úgy fordíts jövődön.
Aludd át a valód, s éld boldogan álmod,
éjjelente álmodj másmilyennek engem,
bocsátsd meg magadnak torzó önmagamat,
én is megbocsátom magamnak múltamat,
s éjjelente álmom mától csakis szebb lesz.